A szakmám az életem
Hihetetlen energiával dolgozik, nehéz volt a találkozásunkra időpontot egyeztetni, mert egyfolytában járja Dél-Dunántúlt, sőt az ország távolabbi pontjain is igénybe veszik szakértelmét. A 66 éves Szentpáli László amúgy nyugdíjas, de igazságügyi szakértő a vízgazdálkodás, a talajvédelem és a méhészet területén, szabadidejében maga is méhészkedik, no és nem mellékesen a méhészet tudományát oktatja a MIOK tanfolyamain.
Tiszta tekintetű, egyenes beszédű ember, nem köntörfalaz, ez már beszélgetésünk elején kiderült. Ő ezt azzal magyarázza, hogy valószínűleg a génjeiben hordozza ezt a mentalitást, a gyermekkor élményei is ezen az úton vezérelték.
– A Békés megyei Pusztaföldváron születtem – emlékezik. – Édesapám evangélikus lelkész volt, de inkább vasárnapi pap, hétközben kemény paraszti munkát végzett. Nagyon dolgos, nagyon nyílt ember, nálunk soha nem volt zárva az ajtó. Nem szigorral, hanem szeretettel, a szülői példaadással nevelték szüleim a négy testvért. Munkájuk, életük példája vezetett el engem is a mezőgazdasághoz. Gödöllőn szereztem diplomát 1960-ban, aztán a szarvasi állami gazdaságban dolgoztam. Hamar rájöttem, hogy a vezetői szék nem nekem való, no meg, hogy szellemileg ne tunyuljon el az ember, a műegyetemen tanultam, vízépítési szakmérnöki diplomát kaptam.
– Baranya kissé messze esik Békés megyétől. Hogyan jutott el ide?
– A mohácsi öntözőfürt építésére kaptam ajánlatot feleségemmel együtt, aki szintén mérnök volt, 1963-ban idejöttünk, és ittragadtunk. Dolgoztam azután a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóságnál, az Agrobernél, a Baranya megyei Földművelési Hivatal helyettes vezetőjeként mentem nyugdíjba.
– A békési gyermek- és ifjúkorból hozott egyenessége, szókimondása nem keverte bajba? Nem okozott konfliktusokat?
– Persze mindig akadnak mellébeszélők, olyanok, akiknek nem ízlik az igazság, de az ember nem bújhat ki a bőréből. Én a lelkiismeretemmel soha nem kerültem szembe.
– Hogyan került kapcsolatba a méhészettel?
– Nagyapám először négyéves koromban vitt ki a méhes házhoz. Nagyon megragadott ezeknek a csodálatos élőlényeknek a világa, a velük való foglalatosság. A falu határában nagy területen díszlett a tarlóvirág, más néven tisztes fű. Kitűnő mézelő növény, nagyon jó hordást adtak. Két hónapig gyűjthettek itt a méhek, ez vetekszik az akácéval. Ezenfelül meggyőződésem, hogy valamilyen gyógyító roboráló anyagot is hordoznak, hiszen a falu tehenei ott legeltek, azok tejét itták az emberek. Akkor gyakori volt arrafelé a 90-100 éves életkor is. Sajnos, ma már ritka ez a növény.
– Az indíttatás tehát adott volt. Hogyan tovább?
– Még Gödöllőn, l957-58-ban megindult a méhészet fakultatív oktatása, természetesen én is felvettem ezt a tantárgyat, aztán magam is méhészkedni kezdtem. 1982-től 1994-ig száztíz-százhúsz termelő, és tíz tartalék családom volt. Barkácsoló ember vagyok, a kaptárakat és a kereteket magam készítettem, hulladékfából. Megszámoltam, fél év alatt hatvanezer szeget kellett beverni. Egészen 1996-ig vándorméhész voltam, Most már álló méhész vagyok, Cserdiben van egy telkem, ott tartok hatvan családot.
– Az unalom ismeretlen érzés az ön számára?
– Arra nincs idő. Az igazságügyi szakértői munkában évente átlag harminc megbízást kapok, Dél-Dunántúltól Kecskemétig. Ez a munka azért is jó, mert kényszerít arra, hogy lépést tartsak a legújabb ismeretekkel. És természetesen ott az oktatás. Különféle ismeretekkel és gyakorlattal jönnek a hallgatók, de jó érzés hallani, amikor mondják, hogy érdekes kihívás egy élőlény sajátos világának a megismerése.
– Csalódnék önben, ha azt mondaná, hogy igazán elégedett.
– Nem is mondom. Feleségem korai halála után tisztességgel felneveltem két fiunkat, nem gyűjtöttem vagyont, de van szép lakásom, fenn tudok tartani egy kocsit, ápolom a kertem, a méhcsaládokat, ez eddig rendben is van. De az elkeserít, hogy látom, mint nyomorodik el a magyar falu, ahogy ellehetetlenül a mezőgazdaság, és a méhészet is a szegény ember kiegészítő kenyere. Az alapanyagot adjuk el külföldre, nem pedig a végterméket, megfelő áron.
Hozzászólások