Az alcím eredetileg ez lett volna: „Epizódok egy esetleges önéletrajz vázlatához.” Belegondolva aztán egyre erősödött bennem a felismerés, hogy korántsem epizódok ezek a történetecskék, egymásba érve beterítik az egész életemet, alig látszik ki alóluk valami, kirajzolják pályaívemet; ha úgy tetszik, az én életem nem volt más, mint a hatalommal való ütközések végeláthatatlan sora. Nem epizódok az életemben, hanem az életem maga. Ettől az a hamis látszat keletkezhet, hogy ezeken a lapokon egy hatalom verte sorsüldözött vesz utólagos elégtételt az elszenvedett sérelmekért. Holott erről szó sincs.
Soha ennyi kései ellenálló, soha ennyi visszamenőleges politikai hőstett. Vagy legalább: korai kételkedés, elhatárolódás, szembenállás. Utólag.
Röstellnék beállni ebbe a sorba. Nincs miért, okot sem találnék rá, valójában engem nem üldözött senki a kádári világban (vagy ahogy ma hamis címkével jelölik: a „kommunizmusban”), és sosem éreztem úgy, hogy üldöztetésben van részem. Ellenkezőleg: szabadnak éreztem magam (ma már tudom: a valóságosnál szabadabbnak), lehetőségeimet korlátlannak.
Akkor hát? Hogy kerül ide ez az alcím?
*
Kezdjük talán a címmel: „Biztos?”
Később kiderül, többértelmű ez a cím.
Először barátaim kérdezték ezt tőlem, amikor igent mondtam Gáspár László kérésére. Az elhatalmasodó betegsége miatt távozni készülő kísérletvezető-igazgató azt kérte, folytassam a munkáját Szentlőrincen, vegyem át a kísérleti iskola és kutatóhely vezetését: ha már nem maradhat, hadd tudja jó kezekben azt.
Ez l981-ben volt.
Nehéz szívvel mondtam igent. Húszéves igazgatói munka után éppen váltottam: a Pécsi Tanárképző Főiskola neveléstudományi tanszékén dolgoztam egy éve, docensi feladatkörben, eszem ágában sem volt semmiféle visszatérés a tanügyigazgatás taszító, hatalmi szálakkal átszőtt rendjébe, még jóformán kiheverni sem volt időm a két évtized megpróbáltatásait.
– Biztos, hogy jól döntöttél? – kérdezték sokan.
Ezt kérdeztem magamtól magam is, és csak remélni tudtam, hogy igen.
A feladat nagysága (nagyszerűsége inkább) kétségtelenül vonzónak tűnt, és hajtott a segíteni akarás természetes motívuma is. Gáspár Lászlót l963-as könyvétől kezdődően, és l969-től személyesen is jól ismertem. Néhány körülmény következtében a kísérlet megismeréséhez is közel jutottam: 1978-ban a Köznevelés megbízásából nagy terjedelmű interjút készítettem a kísérletvezetővel, a következő évben pedig az iskolakísérlet indításának 10. évfordulója alkalmából felkérést kaptam Gáspár Lászlótól az első évtized intézménytörténetének megírására. Ezek a munkák segítették ráhangolódásomat Szentlőrinc „hullámhosszára”, hiszen a dokumentumokkal, az irattári anyaggal, a személyes levelezésekkel ismerkedve szinte részesévé váltam magam is az első évtized szakadatlan küzdelemsorozatának. Azt gondolhattam hát: amikor igent mondok, pontosan tudom, mire vállalkozom. Ám éppen ezt vonták kétségbe a barátaim. Ilyesféléket mondtak:
– Szentlőrinc „lerágott csont”. Ott már minden ki van találva, amit érdemes volt kitalálni. Mit akarsz te ott?
– Szentlőrinc csődbe jutott. Gáspár László ezt idejében felismerte, ezért lép tovább. Ha az iskola akkor omlik össze, amikor annak ő az igazgatója, egész életművét maguk alá temetik a romok. Időre van szüksége. És ha már elmúlik néhány év, minden kudarc az utód nyakába szakad. Az elméleti konstrukció pedig sértetlen és tiszta marad. Hogy lehet ezt nem látni?
– Nagyon egyedül volt Gáspár László. A többiek nem tudtak felnőni hozzá. Hogyan is? Ez egy átlagos képességű tantestület, a feladat pedig átlag feletti. Gáspár egy tantestület munkáját végezte el egymaga. Ebbe rokkant bele. Miért gondolod, hogy neked sikerülni fog?
– Értelmes ember nem vásárol olyan telefont, amelynek csak hallgatója van, visszaszólni nem lehet vele. Átgondoltad már? Mi lesz, ha működésedben Gáspár László bármit kifogásol? Mert változtatásokra kényszerülsz, ez a kísérlet lényege, szó sem lehet változatlan megőrzésről. Bárkivel szemben lehet érvelni, de Gáspárral szemben nem bizonygathatod, hogy változtatásaid a gáspári lényeget segítik érvényre jutni, hacsak nem akarsz nevetségessé válni…
– Szentlőrincet nem Gáspár László, hanem egy érdekszövetség tartotta fenn. Most csak Gáspár László mondott le, az érdekszövetség maradt. Velük szemben fegyvertelen vagy. Itt nem te sakkozol, itt lépnek veled. És amíg ezt megtehetik, addig számítanak rád. Ha nem, akkor ejtenek.
Igent mondtam mégis. Másokat talán megmosolyogtató önbizalommal és feltétlen bizalommal Gáspár László iránt. Teljesen feleslegesnek gondoltam, hogy szóban is megfogalmazza együttműködésünk garanciáit: hogy döntéseiben teljes önállóságot biztosít, hogy kérésemre minden támogatást megad, és hogy a háttérből sem tesz „keresztbe” sosem. (Ez utóbbit némi megütközéssel hallgattam, eszembe nem jutott volna ilyen lehetőség.)
Most már csak a formaságok vannak hátra, mondták a minisztérium nevében eljáró munkatársak. Tőlem egyenesen a megyére mennek, mondták. Meg a megyei pártbizottságra. Aztán a helybéli tanácselnököt keresik fel, az ő hozzájárulásukat ki kell kérniük, még ha puszta munkajogi formalitás is az egész. Nem lesz könnyű dolgotok, mondtam.
Nem lett könnyű dolguk.
Túlságosan közeli volt még a körülöttem kialakult bizalmi válsághelyzet emléke, most törleszteni lehetett két évtizednyi deviáns igazgatói működésem minden kisebb-nagyobb ütközéséért, renitens közírói megnyilvánulásaim kényszerű eltűréséért. Még ki sem fújhattam magam az ellenséges közegben sajátos területenkívüliséget biztosító felsőoktatási intézményben, még el-eldördültek néha a közélet bozótosaiban rejtőző orvlövészek után-lövései, még át-át csaptak az indulat szennyes hullámai biztonságom új szigetecskéjének gyenge partvédelmi vonalain. Korai volt még az idő a visszatérésre, jól tudtam én ezt, ám mindebből mit sem sejthettek ügyem jó szándékú intézői.
Amikor újra felkerestek, az arcukon láttam a kudarcot.
– Ilyen nincs is! Mintha falak emelkedtek volna előttünk – mondta egyikük. – Mintha összebeszéltek volna. Teljes az egység a megyében és Szentlőrincen a megbízásod ellen. Semmit sem tehetünk. Sajnáljuk.
Ha nem, hát nem.
Inkább némi megkönnyebbülést éreztem, mint csalódást. Elég volt az igazgatóskodásból. Két évtizednél tovább senkit sem szabadna foglalkoztatni ebben a munkakörben. Elkoptatja az embert. Felőrli. Szentlőrinc, az persze egészen más. Azt még vállaltam volna, ha szükség van rám. Ha mással nem tudják megoldani. Ha más személyt keresnek, az nekem csak jó.
Talán két hét telhetett el, már nem is gondoltam Szentlőrincre, amikor újra megkerestek. Hogy nem maradt-e bennem tüske a múltkori visszautasítás után. Mondtam: nem. Mert akkor újra megpróbálnák. Nem fog menni, mondtam. Valamit tenni kell, az iskola nem maradhat kísérletvezető igazgató nélkül. Többen számításba kerültek, de valami miatt egyik sem volt jó megoldás.
– Ha megkerüljük a szokványos munkajogi formákat, akkor vállalod a megbízatást?
– Ez mit jelentene?
– Kinevezett igazgató helyett ideiglenes érvénnyel miniszteri megbízott lennél.
– Biztos?
– Jogállás szerint miniszteri biztos, de ezt a rossz ízű megnevezést kerülnénk, mert úgy tűnhetne, valamiféle rendcsinálás a dolgod. Mintha Szentlőrincen válsághelyzet alakult volna ki. Amiről, persze, szó sincs.
Megbízásommal egy időben elindítanák a kísérleti iskola kiemelésének ügyét a tanügyigazgatás rendszeréből, mondták, és hozzácsatolnák szervezetileg a Tanárképző Főiskolához, ezen belül azután a munkaviszonyom rendezése is megoldható volna.
Vállalkoztam a feladatra.
A megbízás postán érkezett:
„Felkérem, hogy 1981. április 1-jétől kezdődően a jelenlegi státusának meghagyása mellett szíveskedjék ellátni a Szentlőrinci 1. sz. Általános Iskola, kísérleti kutatóhely igazgatói teendőit. A jelenlegi megbízás határozatlan időtartamú, és az iskola státusának végleges rendezéséig szól. Munkájához sok sikert és jó eredményeket kívánok . Hanga Mária miniszterhelyettes”
Meglepetést is tartogatott, ezt később, Gáspár László ünnepélyes búcsúztatásakor személyesen nyújtotta át: Korcsogh András aláírásával egy kinevezést, még nem az iskolaigazgatóit, hanem azt az okmányt, amely szerint megbízott igazgatóként továbbra is betölthetem (fél-állásban) docensi munkakörömet a neveléstudományi tanszéken.
A jelen lévő megyei vezető gratulált.
– Az első csatát megnyerted – mondta.
Tekintetéből biztatást olvastam ki. És bizalmat.
Akár új szakasz is kezdődhet az életemben? Negyvennégy éves voltam, telve önbizalommal. Ide nekem az oroszlánt is!
(Nem tudhattam, hogy itt van, és a bozótosban már a száját nyalogatja…
De erről máskor.)
http://www.ofi.hu/tudastar/ujraolvasva-gaspar
Ebben valamivel bővebben Gáspár Lászlóról. (nem kisebbítve a szerző munkáját)
A centralizáció és uniformizálás „új hullámának” levonulása után remélhetően újra igaz lesz még az idézett írás fontos mondata:”…Gáspár László kiforrott kísérletfejlesztési metodikája ma, a kötelező helyi pedagógiai programok és intézményi tantervek korszakában aranybánya a tervező pedagógusok számára…” Mert valóban az.Csak legyen hozzá intézményi autonómia, tanszabadság.
Köszönet a figyelemkeltő hivatkozásért!
Igazgató úr! Lehetséges egyáltalán a tanulóiskolában a komplexitás irányába el(vissza)lépni? Pedig ez a magyar pedagógia legnagyobb vesztesége a szentlőrinci kísérlet felszámolásával.
Ma végrehajtók kellenek, nem kreatívok.