Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 3.

A Budai Külvárosi temető

Halottak napja közeleg. Ez számomra is a csendesség, a számvetés ideje. Cikksorozatom címét nem akartam megváltoztatni, de most – az előzőktől eltérően – egy kicsit szomorúbb helyre kalauzolom el a Hetedhéthatár tisztelt olvasóit.

Ezen a kissé borongós őszi napon, a már feledésbe merült Pécs Budai Külvárosi Temető lesz az úti célunk.

Sétánk során természetesen most sem kell nélkülöznünk drága Reéh Gyuri bátyánkat. Most azonban vidám anekdotázását és mókázó sziporkázó jókedvét a visszafogott, meghatott, nosztalgikus visszaemlékezés melankóliája váltja fel.

A „Pécsi Napló” c. napilap 1928. október 31-i számában így adta közre gondolatait:

„Az ősznek, az elmúlásnak is van poézise!

Itt járok a régi temetőnek, ma már a hervadás, a lombhullásnak gobelin színeiben pompázó cserfái, bokrai között, s eltűnődöm azon, hogy mennyi hangulat van a pergő, elsárgult falevelek fáradt libegésében, fakó színében – s hogy mily harmonikus ezzel a magány, amely itt körülvesz.

Egy régi sír kerül elém, s rajta ismerős nevet betűzök ki a mohával fedett feliratból. Eszembe jutnak a régi emlékek. Az ám! Emlékszem a temetésére is, hiszen magam is kikísértem utolsó útján a halottat! Hányat, de hányat temettünk a régi jó ismerősök közül ezek alá a most lombjukat hullató nagy fák alá!

Egyik név után a másik jut eszembe, s rájövök arra, hogy ez az én csendes magányom itt a korhadt sírkeresztek, behorpadt sírok, bedőlt kripták között nem is magány, hisz városunk régi, tekintélyes polgárainak százai vesznek körül!

Ez zsenije volt a vésőnek s alkotásai mai is fenntartják nevét, amaz a formák és színek mestere volt s világhírt szerzett magának és szülővárosnak, – ennek elgondolásai a magasba törő épületekben nyertek megtestesülést, emez meg a zene terén szerzett alkotásaival el nem múló érdemeket. Az itt fekvő a város felvirágoztatásával örökítette meg a nevét stb., stb., mind, mind ismert, tekintélyes és szeretett tagjai voltak városunk régi társadalmának, kik itt, körünkben éltek, itt örültek, itt szenvedtek, akiket, s akiknek családját tekintély, tisztelet és szeretet vette körül, akik példaképei voltak a polgári erényeknek – s ma csupán a hulló faleveleknek sárga színpompája díszíti elhagyott, horpadt sírjukat. A család kihalt, vagy elköltözött, s legföljebb mi régiek emlékezünk még rájuk szeretettel, kegyelettel a második generáció mát csak legfeljebb a krónikások írásaiból tudja meg, hogy voltak!

Pedig milyen hatalmas bürgerdinasztiák emlékét őrzi még egy-egy csonka síremlék.

Rábel, Ráth, Piacsek, Vogl, Gianone, Madarász, Szontagh, Stirling, Krautszak, Weidinger, Hartl, Rueprecht, Szautter, Aidinger, Bubregh, Lakits stb., stb., hogy csak egy párnak nevét említsem ötletszerűleg, – vajon ezek közül hány családnak van még sarja városunkban? S bár Farkas Istvánok, Gründlerek, Pucherok is a maguk idejében a város életében hangadó szerepet játszottak, ma legfeljebb egy-egy utca neve, egy-egy alapítvány, vagy város közgyűlésének akkori időkből való jegyzőkönyve tartja fenn emlékezetüket – vagy egy-egy csonka s mindjobban máló emlékoszlop egy behorpadt sír felett tanúsítja az alatta pihenőről azt, hogy „fuit” (az-az volt).

Pedig ezek az emberek a város képére az ő korukban az ő egyéniségűknek sajátos stigmáját ütötték! Az a Pécs, amelynek ők voltak a hangadói, mennyivel más volt, mint a mai Pécs!

„Ismeretes, hogy Pécs sz. kir. város közönsége 1903-ban elhatározta a budai külvárosi temető felhagyását és új temető létesítését. Az új temető a siklósi országút mentén létesült s 1904. november 3-án temették bele az első halottat. A budai külvárosiban 1904. november 2-án temettek utoljára s azóta ez a temető, mely több mint hét évtizeden át fogadta keblébe városunk minden rendű és rangú halottját, megszűnt, hogy paradoxonnal szóljak, megszűnt élni. Maga is elkezdett haldokolni és ez a haldoklás eltart 1934-ig, amikor eltűnik a föld színéről, hogy talán népliget, sétatér vagy ki tudja, mi legyen belőle.” (Pécs-Baranyamegyei Múzeumi Értesítő. I. évf. 1908).

A „Pécsi Napló” 1929. november 1. számában – mintegy nekrológként – olvashatjuk:

„Itt nyugszik a régi Pécs. A halottak közül sokat átszállítottak más temetőbe és rövid időn belül megszűnik temetőnek lenni, akkor a többi elfelejtett tömegsírba fog kerülni, köztük sok olyan, aki annak idején a pécsi társadalomnak ismert tagja volt.”

Fiatal éveimben még néhány itt felejtett sírkő, a kápolna még emlékeztetett az egykori temetőre. Mára azonban a budai külvárosi temetőnek minden tárgyi emléke eltűnt. Helyére már csak néhány idősebb pécsi emlékszik vissza. Most itt is modern épületek állnak, a pécsi művelődési élet új, betonba álmodott kolosszusai.

És mi maradt nekem? Sajnos elsősorban a nosztalgikus visszagondolás. Az, hogy a kedves visszaemlékező öregurak táborához én is csatlakozzam, hogy hozzájuk hasonlóan gondolataimban én is búcsút vegyek az eltűnő régi pécsi utcácskáktól, a málladozó épületektől, a formájából kivetkőztetett belvárostól, a döcögő villamostól, a Nádor Szállótól, a Balokány fürdőtől…

Néhány nap múlva Halottak napja. Képzeletemben kedves, elmosódó árnyalakok hajlanak féltőn kis írásom fölé. Halk suttogó hangon – talán enyhe korholással – figyelmeztetnek, hogy legalább ezen a napon ne feledkezzem el Róluk.

A kalandozás folytatódik…

Következő rész