Séta a tetőkön – pécsi képek –

A kastély

Felhős reggel. Éjjel még esett is, így egy ázott, de tiszta város ébredezik a Mecsek lankáin.

Az Indóház téren egy tócsában látom a vasútállomás tükörképét. Így megduplázódva olyan akár, mint egy soktornyú palota, mint az elvarázsolt kastély fent a Mecseken.

Csend van. Kék színű, felhős, harmatcseppes csend. Néhány álmos járókelő sétál a téren, fejük felett olykor galambok röppennek el. A vasútállomás termeiben, csarnokaiban égnek a lámpák. Sejtelmes aranyszínben fénylik a hatalmas félköríves ablak középütt, mely mögött a nagy várócsarnok nyüzsög. Az oldalszárnyak ablakaiban zöldes-sárgás fény dereng, a kihalt folyósokon feltűnik egy-egy utazótáskás ember sziluettje. Újságokat választanak, cigit vesznek, kávét kortyolgatnak.

Várakozás.

Hideg van itt kint. A kék tócsában úszó toronysisakok hűvös, fémszínű felhők közé nyúlnak, dideregve várják a napfényt.

Séta a tetőkön

Felhős idő. Szintelen alkony, szürke tetővilág. A poros cserepek mintha a múlt századból, egy boldogabb békeidőből maradtak volna itt. A padlás ablaka szűk, hámlik róla a festék, pókhálótól kell tisztítani. Velem szemben öreg kémények, a kéményeken lógó orrú bádogszelelők gubbasztanak egymás mellett szorosan, mint keserű öregemberek a parkok padjain. Mögöttük tornyok, antennák, toronysisakok nagy rendetlensége.

A káosz felett egy karcsú alak lebeg: a színház kupolájának Géniusz szobra. Olyan, mintha a tornyokon, a házak ormain lépdelne kecsesen, mint ahogy egy virágzó réten sétál az ember. Olyan, mintha csak egy pillanatra állt volna meg a színház tetején, hogy körülnézzen, arcát belemártsa a jóleső szélbe. Szoknyája lebeg, behunyja szemét, koszorúját meglendíti a város felett, nagy levegőt vesz, és már indul, hogy a székesegyház zömök tornyain lépegessen tovább.

Eső után

Olyan áldott a fény ebben a percben, olyan jó benne állni, szinte megszépít engem is. Esett, majdhogynem havazott, és most ebben az alkonyi fényben tiszta lett körülöttem minden.

Az egész keleti égbolt egy sötét, acélkék lap, melyen olyan tisztán fénylenek a Zsolnay gyár kéményei, a tarka színű toronydaruk, a karcsú villanyoszlopok, hogy a világ igazán megállhatna egy percre megcsodálni. De nem teszi, ehelyett sávot vált, buszra száll, telefonál, rádiózik, indexel és a havas eső utolsó rongyait, cseppjeit próbálja letörölni a szélvédőről. A világ csak a csillogó úttestet látja, fintorog, napszemüveget kotor elő a kesztyűtartó kacatjai közül. Azt már nem veszi észre, hogy a mélykék háttér előtt ázott fák is fénylenek a távolban, és hogy az éles fényben szinte minden egyes leveleiket külön-külön látni. Azt csak én látom.

Olyan áldott a fény ebben a percben, olyan jó benne állni és figyelni, ahogyan megszépíti a szélvédőkön kibámuló fáradt arcokat.

Dőlj hátra!

Derült, üde hajnal. Kint, a külvárosok fenyőfáin csiripelnek a verebek. A rádióban a hírek nem rólunk szólnak, és mi álmosan mosolygunk egymásra a gőzölgő kávé felett. A hűvös távolsági pályaudvaron buszra szállunk és elindulunk valahova messze, hol nem mindennap járunk. Élvezzük az ülések kényelmét, a busz ringását, a tágas kilátást a harmatban úszó városra. Zsúfolt helyi járatokat hagyunk el, amiken munkába, suliba mennek az emberek. Odaát hétköznap van, a mi buszunkon ünnep, mert ez a reggel számunkra az utazásról szól. Szinte repülünk ki a városból, toronydaruk vörös sziluettjei suhannak el mellettünk, s amerre járunk, mindenhol ott vérzik a nap: a járdán, a poros ablakokon, utcai lámpák buráin, gyorsétterem falán. És mikor a mi szemünkbe is belesüt, nem kapkodunk napszemüveg után, csak hátrahajtjuk fejünket a kényelmes ülésen. Behunyjuk a szemünket és hagyjuk, hogy vörös karikákat, szeszélyes ábrákat fessen a szemhéjunk belsejére.

Kint, a Mecsek szerpentinjein a kezem után nyúlsz.

Menny és pokol a Misinán

Augusztusi éjjel a Misina-tetőn. Arcodba fújja a szél az erdő minden illatát. Az illatokban ott van a gyerekkorod minden tavasza, nyara. A fátyolfelhők mögött a telihold ragyog, fénye megcsillan a tévétorony kilátójának ablakain. Kesze-kusza antennák felett fénykavalkád: barokkos formájú felhők gomolyognak, fénylenek az ezüst minden árnyalatában. Olyan, mint a rokokó freskók egy apszis mennyezetén.

A helyzetjelző lámpák fényei vörösre festik a tornyot. A vasbeton falon és fentebb, az antennák ág-bogán, bíbor-fekete árnyak viaskodnak a holdfénnyel. Mintha a torony tövében maga a pokol lángolna.

Az arcodba fúj a szél. A szélben ott van a nyár illata, a völgyben alvó város neszei, az erdő hűs lehelete. A tornyon a vörös pokol és az ezüstös menny ölelkezik. Ebben a percben olyan szép az élet.

Jó lenne kibékülni valakivel.