Winkler Barnabás
Winkler Barnabás építész – mi más jutna róla eszembe, mint egy építmény. És már jön is magától a gondolattársítás: egy épület elképzelhetetlen fundamentum nélkül – egy míves porcelángyártás pedig a használati edények tömege nélkül: ezeken tanultak a XIX. század közepétől a pécsi kőedénygyártók. A manufaktúrából üzem lett, az üzemből gyár – Zsolnay Ignác tíz év után átadta testvérének, Zsolnay Vilmosnak a vezetést. Ezzel messzi földön ismertté válási útjába kezdett a Zsolnay-porcelán.
De térjünk vissza a kezdetekhez – ahhoz a világhoz, amelybe egy véletlen folytán botlott bele a soproni születésű, Budapesten élő műszaki ember, Winkler Balázs: ez a világ rózsaszínben látszik. Ugyanis a díszes Zsolnay-tárgyak előtt pink színű használati tárgyak kerültek ki az égetőkemencékből, és jutottak el sok-sok háztartásba: dédnagyanyáktól öröklődtek a mai utódokra, és hiába telt el másfél évszázad, nem egy kamrában, szobában még használatban vannak. A híres pécsi porcelángyártást megalapozó rózsaszín termékek Winkler Barnabás jóvoltából múlt év decembere óta a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedben láthatók.
– Közel negyven év alatt mintegy ezerkétszáz rózsaszín mázas Zsolnay-tárgyat gyűjtöttem, de húsz éve más irányt vett ez a tevékenység: azóta az a célom, hogy a gyártási helyszínre, Pécsre kerüljenek vissza ezek a döntően használati tárgyak, mutassák meg a gyár kezdeti termelési irányát, mely megalapozta a későbbi neves termékeit – meséli a gyűjtemény tulajdonosa, Winkler Barnabás.
Két bejegyzés a vendégkönyvből
Alig tudunk beszélgetni, mert sorra érkeznek a látogatók – a pécsi lakosok hozzák magukkal az innen elköltözött győri, veszprémi, budapesti rokonokat: csodálkozik mindenki, mert ez a korai termékkör teljesen ismeretlen volt eddig a helybeliek és az innen elszármazottak előtt. A Veszprémben élő rokon már tervezi is a nyári kirándulást ide, mert meg akarja mutatni a nyugdíjas klub többi tagjának is, honnan indult a Zsolnay, aztán átsétálva a Gyugyi-gyűjteménybe, láthatóvá válik, hogy hová jutott el a gyár néhány évtized alatt. Valahogy így tervezi Winkler Barnabás is, erről szól a kiállítási katalógus egyik írásában, a Hazatérés-ben:
Hazatérés
… A kulturális főváros cím elnyerése számos régen dédelgetett fejlesztés előtt nyitott kaput Pécs városának. A nagyhírű Zsolnay gyár területét kettéosztották, az értékes műemléki épületegyüttest tartalmazó feléből egy sikeres tervpályázat nyertesei a várossal közösen megálmodták a Zsolnay Kulturális Negyedet. A gyár másik felében pedig – reméljük minél előbb – újra, régi híréhez méltón fog termékeivel tündökölni a technológiai megújulás alatt álló ősi manufaktúra. A terület kultúrának szentelt oldalán az elsők között kapott helyet – az egykori Szikorszky-villában – az Aranykor című összeállítás. Az Amerikában élő magyar mérnök, Gyugyi László egyedülálló gyűjteménye egészíti ki a belvárosban elhelyezkedő világhírű Zsolnay Múzeum kincseit. Amikor a megnyitó után pár
nappal elzarándokoltam, hogy megcsodáljam a város új büszkeségét, éreztem, nem is baj, hogy a kulturális főváros éve alatti többszöri felajánlásom nem nyert meghallgatást. Látogatásomkor felébredt bennem a gyanú, a város anélkül, hogy tudná, most alakítja ki gyűjteményem méltó helyét. Ezzel a jóérzéssel tértem haza, és csak reméltem, hogy rajtam kívül ez másnak is hamarosan eszébe jut. Pár héttel pécsi kirándulásomat követően megkeresett a manufaktúra vezetőnője – és ettől kezdve egyre biztosabban éreztem, a rózsaszín gyűjtemény útja megmásíthatatlan.
A sok munka, segítség, jóakarat és a gyár múltja iránti városi elkötelezettség eredményesen beérett: megnyílik a pécsi gyár területén a Zsolnay Kulturális Központban a rózsaszín használati tárgyak állandó kiállítása. A boroskancsók, zsírosbödönök és társaik hazatérnek. Használóik örömére több mint száz évig becsülettel szolgáltak a legkülönbözőbb helyeken. Legtöbbjük Magyarországon, sokuk Ausztriában, Erdélyben, de hazahozhattam egy érdekes bögrét Belgiumból is. Kis fajansz-kerámia csapatuk mostantól büszkén hirdetheti: a mi segítségünkkel fejlődött a manufaktúra az egész világos elismertté.
A rózsaszínek most hazatérnek. Az első egyszerű építésű égetőkemence, melyekben a manufaktúrát alapító Zsolnay Ignác, valamint elszegényedett falusi fazekasokból toborzott munkásai a kezdeti rózsaszíneket kiégették, a kiállítás helyétől alig több mint harminc méterre helyezkedett el. A Felsővámház utcai óriási rózsaszínraktár pedig kőhajításnyira van a hazatérők új otthonától. Az a rózsaszínraktár, melyről az unoka, Mattyasovszky Zsolnay Margit a következő sorokkal emlékezett meg édesanyjával, Mattyasovszky Zsolnay Terézzel közösen írt könyvében:
„Megépült a Felsővámház utca mentén húzódó emeletes raktárépület. Az emeletet végestelen végig a rózsaszínedény-raktár foglalta el: háromszázharminc különböző forma, nyolcszáznegyven nagyságban, illetve kivitelben. Volt itt minden a játékedénykéktől a konyhaedényen át a harmincliteres zsírosbödönig, a mosdó- és
étkészlettől a fényarannyal díszített vázákig és hamutartókig. Amikor a déli hosszú ablaksoron besütött a nap, még a levegő is rózsaszínűnek látszott. Ez a tökéletesen kidolgozott, egyenletes rózsaszín máz volt az 1880-as évek elején megkezdett pink-kísérletek eredménye, és hosszú éveken át ezzel mázoltak mindenféle használati edényt. A szép szín annyira megnyerte a közönség tetszését, gyártása pedig olyan méreteket öltött, hogy szükségessé vált egy ilyen óriási raktár építése.”
A rózsaszínek hazatértek, hogy mostantól ezen a méltó helyen – egyszerű, de nemes formáikkal, diszkrét színükkel és magas, használatban eltöltött korukkal – számtalan társuk nevében hirdethessék a kezdetek fontosságát és szépségét.
Hozzászólások