A nyár tükrös óra-számlapján izzott
kis bogarak vergődő ezüstszárnya,
s virágszínéből sárgát szórt a kékre
a hársfa.

Szarka sétált a fűben, kitárt csőrrel.
Megállt időnként, és fel-felcsippentett
egy-egy rovart, parányi álomrészét
a csendnek,

de a galambok máris búgni kezdtek,
hang-gyöngyszemek felugráltak, gurultak.
Arany gyöngyhang hívta a messzeségből
a múltat.

A gyík? Nem mozdult. Egybeforrt a kővel.
Csillagocskák szunnyadtak el a testén,
s gyúltak ki, játszott valóság és látszat,
meleg fény.

Fent szirmot bontott fehér rózsafelhő,
s míg ismertet átölelt ismeretlen,
egy régi nyár ujjongása felébredt
szívemben.

Ujjongott, s eltűnt. Tűnődött a könnycsepp:
induljon-e volt tájakra, utána?
Lehet, valahol délibábos Éden
bevárja?

Mégis maradt. Lassan részekre hullott:
óra, idő, nyár, élet, minden-minden,
s darázskört rajzolt lengő lég falára
a Nincsen.

Megosztás

Tweet