Birda, 1989. december 18. hajnali 2 óra
– Ébredj! Kelj fel! Mennünk kell! – rázott fel az álmomból egyik társam. Az éjszaka közepén lehettünk. Felkaptam a ruhám, felöltöztem, megcsókoltam feleségem és indultam. A szomszédban már hatan ácsorogtak az udvaron. Az álmos, fáradt arcok keveredtek a kíváncsisággal. Nemsokára mindenki megérkezett. Nem mondtak semmit sem, csak kivezényeltek minket a falu határához. A hatalmas, robosztus kocsi fékcsikorgásai úgy hasítottak bele a sötét éjszakába, mint a fájdalom a testünkbe a hideg fagyos széltől. A fejem tele volt mindenféle kérdéssel, nem értettem miért kell itt lennünk. Aztán egyszer csak megállt az autó, mindannyian leugrottunk róla. Az éjszaka feketeségében úgy botorkáltunk a pusztában, mint megannyi vak ember. A falu fénye távolról pislákolt halványan. Nem hallottunk semmit sem a fák ágainak suhogásán kívül. Aztán a zavaró csendet megtörte valami hangos susogás, s baloldalról egy helikopter pásztázta végig a terepet. A gép orráról reflektorral világították be a helyet. S mi ott álltunk fegyvertelenül, tűzoltóautóval az út közepén, mit sem sejtve a történtekről, s értetlenül figyeltük, amint a katonai helikopter tovább vonul. Szívem a torkomban dobogott, tudtam, hogy valami történt. Fejem megsajdult a kavargó gondolatoktól, s testem remegni kezdett az idegességtől. Éreztem, hogy valami nincs rendben, valami történt.
Temesvár, 1989. december 18. délelőtt 10 óra
– Munkagyakorlat! – kiáltotta el magát, az egyik parancsnok a laktanyán. Az omladozó épület falai közt, mintegy ötszázan éltünk, már hónapok óta, távol a családtagjainktól, kötelezően katonaként. Hiányzott az otthonom, a családom. A durva, kegyetlen bánásmód, az örökös szabályok kitolták a tűréshatáraimat, de azt a gyűlöletet, amit idebent éreztem, azt semmihez sem hasonlíthatom.
Sorba álltunk, mindenki milliméter pontosan egy vonalban. A havas udvar és a mocskos fehér falak majdnem egybeolvadtak. Ahogy a parancsnok beszélt, érezhető volt rajta az idegesség. Rengetegszer elismételte, hogy ez egy gyakorlat lesz, mégis úgy hangzott minden, mintha az életünkért folyó harcot vívnánk meg majd. Kezünkben az orosz AK-47-essel elindultunk az utca felé. Lépteink ijesztően egyszerre dübörögtek a fagyos úton. Mikor beértünk a városközpontba parancsnokunk nyugtalanul nézett körbe. Rengeteg ember gyülekezett a város főterén. Kezükben a középen lyukas, nemzeti szín zászló: kék, sárga, piros. Én erőteljesebben megszorítottam a Kalasnyikovot a kezemben, s vártam a parancsot. Aztán felállítottak minket a tömeg elé, azt hittem, hogy csak védenünk kell valamit. Amint a helyünkre irányítottak minket, észrevettem a tömeg dühödt kiáltásait: „Mi vagyunk a nép!”, „ A hadsereg velünk van!” Társaimra néztem, de az ő arcukról is értetlenség tükröződött. Elszántságuknak nyoma veszett, zavarodott arckifejezéssel álltak a tömeg előtt. Mögénk felsorakoztak az állambiztonság, a Securitate emberei is. Mind idősödő férfi volt, arcukról leolvashattam a magabiztosságot, elszántságot. Nem nézelődtek, csak előre szegezték tekintetüket és fegyverüket, s várták az utasítást. Aztán egyszer csak hallottam a parancsnok vezényszavát:
– Lőj! – ezt az egyetlen egy szót mondta. Úgy hasított végig a tömegen, olyan gyorsan, hogy mire felocsúdtam már ezernyi lövés dörrenése zúgott a fülemben. Végignéztem a tömegen. Anyák s fiaik, ifjak, húszévesek, mint én. Én is köztük lehetnék. Apák és nagyapák, akiknek a fiai mind itt állnak velem egy sorban. Nagyot dobbant a szívem, amint a tömegben sikoltozó elesett embereket hallottam. S szembe velem megpillantottam anyámat. A honvágy és a hiányérzet egyszerre fájdalmasan hasított bele a szívembe, s egy égető érzés kezdte marni a torkomat. Anyám fekete ruhát viselt, nagykendője foszladozott a szélben. Tél volt, mégis olyan könnyen, olyan lengén öltözött. Nem volt vastag kabátja, vagy bundás csizmája. Így jött ki a térre, hogy láthasson engem és küzdjön a hazáért, azért, hogy boldogabb életet élhessünk. S most ott álltam vele szemben, mögöttem az állambiztonsági olyan agresszívan ismételte, a „Lőj!” parancsot, hogy a lövések robaját is elnyomta. Éreztem, hogy valami vékony és kemény dolog szúródik a hátamba, hátra akartam fordulni, de útközben, megpillantottam a mellettem levő társamat. A mögötte álló biztonsági fegyvere a hátánál. S aztán… BUMM… meghúzta a ravaszt, a társam élettelenül hullott a havas, jeges földre. S megütötte fülemet az „Ellenállt!” szó. Tudtam, ha nem cselekszem, akkor én is odaveszek, de azt is tudtam, hogy az emberek, akik előttem állnak, mind valakinek a családtagja. És ott volt anyám is. Aztán megmarkoltam a fegyvert, s belelőttem a tömegbe. Szívem és fejem lángokban állt a fájdalomtól. Láttam, hogyan hullnak el az emberek miattam. Hallottam, hogy eldördült a mögöttem álló fegyvere is. Éreztem a tenyeremben a hideg vasat, s tudtam, hogy már nemcsak a fegyver tapadt a kezemhez, hanem a vér is.
Temesvár, 1989. december 18. délután 3 óra
Nem tudtam, hogy miért vesszük fel az ünneplő ruhánkat, de én is felöltöztem, úgy ahogy a többiek. A tanár néni mindenkihez odament egyenként, hogy megigazítsa a ruháját. A fehéringünkön kivirított a piros nyakkendő. Nem szerettem ezt a nyakkendőt, sose szerettem, zavart, hogy szorítja a nyakam. Tudtam, hogy nemsokára elkezdünk énekeket skandálni és kivonulunk, úgy ahogy mindig, ha felvettük a piros nyakkendőt. A tanár néni izgatottan szólított fel minket, hogy kettesével sorakozzunk. A csoportunkhoz csatlakoztak a negyedikesek, a harmadikosok és a másodikosok is. Az utcára mentünk a székesegyház elé. A hatalmas épület mindig a hatalmába kerített akárhányszor ránéztem. Nagy, régi faajtói voltak, s színes ablakai még a téli gyér napfényben is csillogtak. A templom bejárata előtti lépcsőn kellett felsorakoznunk. Eltelt pár perc, mire mindenki megtalálta a helyét. Szembe velünk hatalmas embertömeg hömpölygött előre. S mi elkezdtünk énekelni mindenféle éneket. A tanárok is lelkesen énekeltek, s mi is énekeltünk. Ott a templom előtt. Énekeltünk a szabadságról, de nem értettem belőle semmit sem. Zavart, hogy az emberek, a tömeg zúgolódik, de rajtuk is látható volt az izgatottság, a láz. Egyre hangosabban énekeltünk, s már egészen belejöttem. A hideg csípte az arcomat, de meglehetősen belelkesedtem az éneklés közepette. S aztán váratlanul vagy hat harckocsi bukkant fel. A tankoknak nem volt lánctalpuk, csak rendes kerekei voltak, mint egy autónak. Ezek a vasgépezetek úgy törtek át a tömegen, mintha ott nem emberek lennének. Már kezdtem megijedni, ahogy közeledtek felénk, mégsem hagytuk abba az éneklést. Felnéztem a templomra, s eszembe jutott, amit a tanító néni mondott: „Ha az Isten is megsegít, akkor ma jóra fordul minden!”. Semmit sem értettem belőle, most mégis itt állunk a templom előtt énekelve és egy fél tucat tank hajt egyenesen felénk. Aztán eldördül egy lövés. A tanító nénink a földre zuhan, mindenki elkezd sikítani, s úgy kezdtünk el nyüzsögni, mint a felvert hangyaboly. Újabb sortüzet adtak le, a tankok mellett katonák is álltak a háttérben. Hallottam a robajokat, ahogy a lövedékek befúrják magukat a templom falába. S megijedtem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, merre induljak. Láttam, ahogy a társaim is a földre esnek. Nyolcéves voltam. Mit sem sejtettem a történtekről, arról, hogy miért hal meg a tanító néni, vagy Józsika és Misike. S akkor valami fájdalmat éreztem a mellkasomban. A lövések és a sikolyok zaja eltompult. Megtántorodtam, s a hideg lépcsőnek estem én is. Fagyossága hűsítette testemet, ami a fájdalomtól égve zsibbadt. Szaggatottan vettem a levegőt, s egyre inkább nehezemre esett egyáltalán levegőt venni. Kezdett elhomályosulni előttem a kép. Az utolsó, amit tisztán láttam, az az, ahogy a többiek ott fekszenek egymásra dőlve a templom előtt, nem mozdulnak, szemük üvegesen tekint előre, s vérük bíbor vörössé festi a fehér, havas járdát.
1989. december 18. délután 5 óra 23 perc
Aztán becsuktam a szemem és mozdulatlanná dermedtem én is, mint a többiek.
Hozzászólások