Fejezetek a pécsi mozik történetéből (folytatás)
A pécsi Apolló filmszínház falképei
Az ember életében mindenkor piros betűs ünnep, ha valami fontosat tud adni. Így azután megörültem, hogy újabb anyaggal járulhatok hozzá a Gebauer emlékév eseménysorozatához.
Holló Alajos, a kortárs művészettörténész a Gebauer Ernő által készített pécsi „Apolló” mozi faliképekről írt tanulmánya, nekünk laikusok számára nem könnyű olvasmány, de aki a város nevezetes festőművészének munkásságához közelebb akar kerülni, feltétlenül érdemes ezt, a Pécsi Napló hasábjain megjelent cikket többször és gondosan végigtanulmányozni.
Freskórészlet
„A mai differenciált szellemi termelés mellett a művek értékének megállapításánál elsősorban az dönt, hogy egy bizonyos szakban az ismeretek mily teljességét igazolja a termék s teljesen háttérbe szorult az a régi szempont, amely szerint magasabb rendű alkotásnak kell tekinteni azt a tudományos és művészi munkásságot, amely a legegységesebben összeforr az összkultúra minden ágazatával: amely szerint tehát értékesebb természettudományi munka az, amely a matematika, fizika, kémia, geológia, természetrajz, földrajz, egyszóval az összes rokontudományok ismereteivel számol – mint amely egyoldalúlag egyes tudományágak kicsiny részletigazságainak felkutatásával foglalkozik. Magasabb irodalmi tevékenység az, amely a történelem, a hit és szociológia, a színpad és zene összes igényeivel számolni tartozik. Magasabb építészet, szobrászat, festészet az, amely mindhárom művészeti ág átható megértésének harmonikus eredménye.
A képzőművészetek legfényesebb korszakai igazolják e felfogás helyességét, mert hiszen az antik, továbbá a román, gótikus s főleg a reneszánsz művészetében éppen a képnek, szobornak az épülettel való tömör egysége utolérhetetlen, az a kölcsönhatás, amely a lényegtelennek tetsző részletet nélkülözhetetlen kellékké emeli s a magában véve túlbecseset alárendeli az egész hatásának.
E legmagasabb művészeti elv ellen a modern képzőművészet annyit vétkezett, hogy szinte felfedező körútra kell indulni, hogy egy-egy minden ízében egységesen áttervezett alkotásra bukkanjunk.
Ennek oka a képzőművészetek teljes izolálódása. Kétségtelen másrészt, hogy a képzőművészeti ágak izolálódását éppen a fejlődés kényszere idézte elő, amennyiben új anyagok, technikák, festői meglátások az egyes művészeti körzeteken belül a múltak lassú haladásához mérten a részletfeladatok s a finoman elágazó arányok oly gazdagodását eredményezték, amelyek megoldásához emberéletek munkája kellett, s amelyek így az építészetnek, festészetnek, szobrászatnak egymástól függetlenül is létjogosultságot adtak. E különválás azonban csakhamar eltévelyedésekre vezetett. Mind szűkebbre szorulván az alkotás köre, beállt egyrészt a magasabb művészi feladatokat megoldani nem tudó kicsinyes technikai virtuózkodás – másrészt a szertelen tehetségek határsértése, amely lehetetlen idegen területre csábította a művészeket s torzszülöttként adott szoborban képet, festményben szobrot vagy színpadi jelenetet, kőből fát, fából vasat, vasból fát, papirosból bőrt, üvegből drágakövet stb.
Végre a művészetek forrongásából mind világosabban kezd kibontakozni az egyszerűsítés, az anyagok s rokon művészetek figyelembevételének egyedül helyes elve s míg a festészet kiélve a l’art pour l’art jelszavát, a monumentális dekoratív irány felé halad, az építészet is elvetve a renaissance díszítmények szellemtelen másolását, áttér a nyugodt falfelületekre s a szerkezetileg indokolt széles vonalú tagozásokra.
E világszerte megindult életképes törekvéseknek egy igen sikerült hirdetője az új Apolló színház Pécsett.
Hogy az Apolló színház tervezésénél a festészetnek is jutott szerep, még magában véve nem igazolná annak az egyetemes fejlődésbe tartozását, mert hiszen a szobrászat mégis hiányzik, s a képek alkalmazása bizonyos ötletszerűséget sejtet – de kétségtelenül igazolja a fejlődés szükségszerű kényszerét az a tény, hogy a már teljesen megtervezett, sőt munkába vett építkezés anyaga, a vasbeton, s a vele járó sima falfelületek inspirálták azt a szerencsés gondolatot, hogy a pusztán plasztikus ornamentika helyett, a nagy egyhangú mennyezetet egy képfüzérre illessze, illetőleg az oldalfalazat ablaktalan üres tömegét egy színes szegéllyel koronázza.
Freskórészlet
A képdíszítménynek e kissé ötletszerű beiktatása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az egésznek építészeti egységét megbontja, ami feltétlenül bekövetkezett volna, ha a kivitellel megbízott festőművész, Gebauer Ernő meg nem becsülhető óvatossággal és finom művészi érzékkel meg nem tudta volna őrizni az oldalfalak tiszta síkjellegét, s ha abba a hibába esett volna, ami igen nagy művészekkel is megtörtént t.i. hogy mozgalmas cselekmények, benyúló tájképek realisztikus ábrázolásával áttörték a falat – a síkot s elnyomták az építészeti szépségeket. Elég a kolosszális párisi Pantheon pompás St. Genovéva képciklusra gondolni. Ott látjuk Jean Paul Laurens egyik legcsodálatosabb történelmi festményét, St. Genovéva halálát, mely azon a helyen, minthogy teljesen figyelmen kívül hagyja az épület tagozását, s főleg szín és tónus jellegét, elveszti értékét más sokkal kisebb művész, pl. Humbert, alkotásaival szemben, akinek kompozíciói erőtlenségük dacára is pompásan beleilleszkednek az egészbe, nem is szólva Puvis de Clavannes ugyanott látható remekeiről.
Az Apolló színházban az efféle diszharmóniák elkerülését találom a legnagyobb értéknek. Megérzik az egészen valami szívós törekvés, színben meleg egységes nyugodt hatást kelteni. Az oldalfalak alapszíne, a függönyök, amelyek nélkül az ajtónyílások borzalmasan széttöredezték volna a falat, sőt még a színpad melletti négyszögű fűtőnyílások rézfödése is mind igen alkalmasak e jelleg megőrzésére – s szinte fáj szemünknek a hátsó páholy és karzati rész nyugtalan lécszerű ketrecezése, amely sajnos a gyakorlati igények szempontjából elékerülhetetlen volt. De hisz a színháznak nem a színpadról tekintve kell legszebbnek látszani, s talán nem esünk előkelősködés gyanújába, ha konstatáljuk, hogy a színház legelőnyösebb a páholyokból és a karzatról nézve. Onnan értjük meg az egésznek művészi alapgondolatát. Onnan látjuk, hogy a súlyos alapzatot, a sötét padtömeget mint zárja be minden oldalról az egységes, de ragyogóan díszes oldalfalazat s mint vezetik a falképek a szemlélőt a főakció helye, a színpad felé. Onnan látjuk, hogy a mennyezet tisztán mint égbolt, mint világító testek ragyogó csillagsora szerepel, melyre tekinteni sem óhajtunk, akárcsak a vakító napba, bár érezzük melegét és fényét.
Hányszor vét ez ellen a modern tükrös, csupalámpa bálterem-díszítés, amely nem ad ugyan világosságot, de a sok lámpától az embereket sem ismerjük fel.
Építészeti szempontból az alapgondolat tehát az oldalfalazat oly díszítését kívánta, amely mellett annak síkjellegét feltétlenül meg kellett őrizni s éppen e felfogás rendkívül megkötötte a művész kezét a freskók tervezésében. Célja nem lehetett egy hatásos jelenet vagy táj szabad, bravúros visszaadása, amely önmagában is értékes és bekeretezve bárhova, szalonba, vagy múzeumba elhelyezhető, hanem annak vonal és színkompozícióban a legszorosabban bele kellett illeszkedni a falazat és a világítás színegységébe. E nehéz feladatot Gebauernek sikerült mindvégig szuverén tudással megoldani. Az egész mű kvalitásai közül ez a legértékesebb, amit talán a laikusok észre sem vesznek, természetesnek találnak, sőt tán tudatlan ízléssel laposságnak, egyhangú színtelenségnek minősítenek. Igen, mert sejtelmük sincs arról, mily óriási önmegtagadás kell ahhoz, lefokozni a formákat és színeket képzeletünk ragyogó színes világában, elvetni hatásos ötleteket, tartalmilag poétikus jeleneteket, elvetni a térhatás legolcsóbb eszközeit az épület, bútor, tájképi motívumokat s csupán egy vonalritmusba, egy diszkrét színskálába szorítani mindent. E rendkívüli megkötöttség mellett számot vetni a világítás, mindenünnen szemlélhetőség igényeivel. Efféle feladatra csak az vállalkozhatik, aki szabadon csapongó fantáziáját és művészi inventióját tudatosan alá tudja rendelni a magasabb céloknak.
Nemcsak a kivitelben, hanem a képek témájának kidolgozásában is a megkötöttség vezette a művészt, s így jutott a határozott helyhez, időhöz, cselekményhez nem tartozó embercsoportok ábrázolásához.
Freskórészlet
Nem ad mesét, érzelmeket, nem oktat, hanem a hely rendeltetésének megfelelően egy derült színes képét adja a minden népek és fajok élő, mozgó típusának. Az emberiség egy sejtelmes meseszerű színes tömege álomszerűen húzódik el szemünk előtt, melyet a baljóslatú sphinx, a Sors démoni kézzel megindít, hogy örök mozgási tehetetlenséggel hulljon a komédia vagy tragédia karjaiba. A világ minden fajának népvándorlása ez, mely izgató puszta létezése által, mint a nyugvást nem ismerő természet élete. Ugyanaz az eszme, amely a mozgófényképben is a legmélyebben megragad bennünket – a viharos változó élet szüntelen izgalma, amelyet egy pillanatra sincs módunkban megállítani.
Szándékosan mellőzöm az egyes képek összehasonlítását és osztályozását. Az egész művészi nívón áll és célját híven szolgálja s így egészen mellékes, melyik jobb a másiknál, s hogy felismerjük-e, hol vonulnak a tótok és magyarok. Ítéletünk megalkotásánál a fő, hogy helyes szempontból szemléljük a műveket. Meg nem értő nézet az pl., amely hibának minősíti a cselekmény, az erősebb színezés változatosabb kompozíció hiányát, mert ezek elkerülése éppen a legnehezebb feladat volt a műnél. Minden falmezőn hat alakot látunk azonos vonallendülettel és színösszeállítással előre haladni – ez előny, mert ily magasabb rendű faldíszítményben ritmikus vonalismétlődésnek és egyirányú vonalvezetésnek kell dominálni.
A kékek, lilák, mint a légtávlat színei a térhatás elkerülése miatt hiányoznak, továbbá a sárga alapszínnel való nagy kontrasztjuk miatt.
A félhomály s a távol köde által szürkített tónusokat szintén mellőzni kellett a térmélység elkerülése érdekében, éppen úgy, mint az alakok perspektivikus kisebbedését és épületrészek távlati rajzát.
A festői hatás ennyi hatásos eszközének elvetése után valóban nem tekinthetjük e képsorozatot egyébnek, mint absztrakt forma és színharmóniának, amelyhez az emberi és állati alakok csak éppen mint színelválasztó foltok szükségesek.
Hogy ez az absztrakt művészi feladat nem esik az eszményiség, az érzelmi tartalom rovására, igazolja az, hogy a mozgó embertömegek ilyetén minden realitástól megfosztott és szemmel sohse látható megjelenése valami tisztán képzeleti, álomszerű bűbájos világba ragadja fantáziánkat. Ezt pusztán forma- és színegyensúlynak köszönheti, tehát egy abszolút becsű elsőrangú művészi feladat sikeres megoldásának.
Mint tartalmilag szimbolikus és poétikus részleteket meg kell említenem a színpad melletti allegorikus kompozíciókat s a kis rozettákat, amelyek valóban a dekoratív művészet gyöngyszemei.
Hogy a nehéz feladatot minden ízében sikerült-e kifogástalanul megoldani Gebauer mesternek, nem célom feszegetni. Pécsett vagyunk s boldogok lehetünk, hogy vannak művészeink, kik lélekkel, hittel munkálkodnak a város ízlésének emelésén. Nincs itt joga senkinek sem lebírálni, osztályozni, mások eszén keresztül, de annál több kötelessége meleg szívvel, tudálékosság nélkül megbecsülni azt a kevés kultúrát, ami ideszorult.
A tervezőket elismerés illeti, hogy egy minden ízében modern, valóban művészi becsű alkotással gazdagították városunkat, akkor mikor a művészietlen milliós középületek tömegei s a luxurius magánházak sora támad, nyoma nélkül a világot átjáró művészi elveknek, amelyek érvényesítése pedig alig kerülne többe, mint a sablonos tucat építkezés.” (Pécsi Napló 1912. december 15. 2,3,4 p.)
(Fotók: Komlós Attila)
Hozzászólások