Fejezetek a pécsi mozik történetéből (folytatás)
A mozi
Írta: Gebauer Gusztáv
Ismét egy érdekes adalék a Gebauer fivérek csodálatos szellemi eszmevilágából. Maguk módján mindketten elkötelezett hívévé szegődtek a kor nagy technikai vívmányának, a mozinak. Gebauer Ernő színes álomvilágot varázsolt a pécsi mozik falaira, amíg fivéréről, Gusztávról kiderült, hogy kivételes képességű, humánműveltségű filmesztéta. Mindenesetre mi, mai pécsiek büszkék lehetünk arra a gazdag szellemi örökségre, amelyet a Gebauer testvérek hagytak reánk, késői örökösökre. Becsüljük meg jól ezeket a kincseket.
„Olvastam, hogy a Kék Madárból mozidarabot csinálnak. Már folynak az előkészületek, hogy Tytil és Mytil gyönyörű meséje a vászonra kerüljön. A kinematográfiának csak előnyére válik, ha érdeklődéssel fordul a legkiválóbb irodalmi termékek felé. Mert ez feltétlenül emelkedést jelent a mozi írók, a Gad Urban (dán filmrendező) és társai meglehetősen sekély színvonalától s végső hatásában emelni fogja az eredetileg a mozi részére írt darabok nívóját is.
Pécsi Napló 1913. május 17.
Csakhogy az éremnek két oldala van. Elengedhetetlen követelmény, hogy a mozgószínház céljaira való reprodukálásnál az eredeti mű művészi értékei lehetőleg érvényesüljenek. Vagyis nem elégséges a darab tartalmát adó történések egymás után való lepergetése, hanem lehetőleg vissza kell adni az eredeti műből kiáradó hangulatot. Azt az olvasásnál a sorok között lappangó és lelkünket megragadó, vagy a színpadról áradó és bensőnket hatalmába ejtő valamit, ami közös, csak épp hatásaiban eltérő tulajdonsága minden a művészet jegyében született, az ihlet perceiben teremtődött műnek.
A mozi az ő speciális előadó eszközeivel, pedig képes ennek kifejezésére, de csak bizonyos határig! A moziszínész játékművészete, az a fontos körülmény, hogy külső megjelenésében hasonlítson a hős vagy hősnő képzeletben alkotott alakjához, a jelenetek beállítása, a megfelelő miliő stb. megannyi eszköze az eredeti hangulat kifejezésre juttatásának. De ismétlem, csak bizonyos határig.
És ez az a kényes határvonal, melynél a kinematográfia a maga mindenhatóságának tudatában, az előadás könnyűségétől elragadtatva igen sok esetben elveti a sulykot. Mert az előadás még nem visszaadás!
Félő, hogy a Maeterlinck-darab bevonulása a mozgószínházakba is csak előadása lesz a Kék madár csodásan kalandos keresésének, de nem visszaadása a mű mély értelmű miszticizmusának.
Most már az a kérdés, meddig terjed az a határ, melyen belül a mozi a maga speciális eszközeivel bizonyos mértékben kifejezésre tudja juttatni a vászonra alkalmazott irodalmi termék művészi szépségeit?
Ezt természetesen precízen megjelölni nem lehet. A dolog súlypontja a mű kiválasztásán nyugszik E kiválasztásnál bizonyos reinhardti érzékkel nem a műből, hanem a vetítőgép szekrényéből kell kiindulni. Fontolóra kell venni, hogy a realizmus és csak a realizmust nyújtó vetítés, mily hatások kiváltásáig terjed? Mit tudok a fotografikus hűségű felvételek lepergetésével elérni?
Maga a technikai előadás korlátlan szabadságot nyújt a mű cselekményének vagy történetének teljes kiaknázására. Ebből az következik, hogy a bonyodalmas meseszövés, a történések változatos volta már eleve biztosítja a műnek, mint mozidarabnak érdekességét. A történések által kiváltott művészi hatás visszaadására teljes mértékben felhasználhatók a némajáték művészi értékei, a moziszínész művészete, a mozgás, taglejtés és arcjáték által elérhető kifejezésmód változatos skálája. A rendezés, pedig elsőrendű tényező a művészi hatásból kelt hangulat megrögzítésére. A jelenetek megkomponálása, a színészek enteriőrbe vagy tájba való beállítása, a korhűség, a mindenkor megfelelően megkonstruált miliő vagy helyesen választott háttér, oly fontos faktorok, – melyek a vásznon életre kelt történéssel és a szereplők játékával való összhatásukban lehetővé teszik az irodalmi érték, a művészi szépségek megközelítését. De természetesen csak azon határig, melyet a felsorolt eszközökkel elérni lehet.
Pécsi Napló 1913. szeptember 16.
E szempontoknak kell a mű kiválasztásánál dominálni. Hogy aktuális legyek: a mozi elő- és visszaadási eszközei szabják meg azt a határvonalat, amelyen túl csak a művészi érték rovására lehet terjeszkedni. Melynek átlépése ellen a legfenségesebb hatalom, a művészet tiltakozik.
Sohasem lesz jó mozidarab az olyan műből, melynek értékét a lélekanalízis, a lélek legfinomabb rezgéseiből származó hangulatok, nem nagy cselekményeket indító akarások vagy nagyszerűen motivált lemondások teszik. Sem az olyanból, melyben mélyen emberi igazságok vagy fellobbanó érzések és sejtések szimbolikusan vagy misztikus elvontságban nyernek kifejezést. Ezért nem lesz jó mozidarab a Kék madár. Ezért nem lehet mondjuk a „Elsüllyedt harangból” vagy a „Hanneléből” jó mozi darabot csinálni.
Bár nem fedi teljesen a gondolatot és nem is pályázik a definíció szabadságára, a műirányzatok nyelvén valahogy úgy lehetne a mondottakat kifejezni, hogy bizony mértékben a klasszicizmus, főleg azonban a romanticizmus és naturalizmus jegyében született művek alkalmasak a mozi céljaira való reprodukálásra. E határon túl már a magyarázó táblák vagy szövegidézések hatásrontó sokasága következik.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy gondos kiválasztás, megfelelő rendezés és játék mellett el tudom képzelni, hogy Shakespeare, Corneille, Racine, Hugó Viktor, Jókai vagy Zóla egy-egy vásznon lejátszott műve a szorosan vett tartalmán túl is visszaadhat valamit az illető műből. Annak levegőjét, hangulatát, érzésben azt a külön világot, melyben az életre kelt alakok cselekednek, intrikálnak, szeretnek. Hatás tekintetében kiválthatja a beleélésnek, az elmerülésnek azt a fokát, hogy a nézőtér kivilágítása után a cukrot kínáló gyerek hangja hív vissza a való életbe. Ennél többet nem is kívánhatunk a mozitól.
Pécsi Napló 1913. november 12.
Sienkiewicz Quo Vadisa általánosan tetszett. Mert az érdekes jelenetekbe foglalható meséje, grandiózus, a korhűség tekintetében kifogástalan rendezése, a színészek megjelenése és játéka mind hozzájárultak ahhoz, hogy Néró dekadens Rómájának levegője, ennek a korhadó félben lévő világ artistikumából, másrészt sivár kegyetlenségéből kelő hangulat kifejezésre jusson és megragadjon bennünket. Szóval a mű tartalmán túli szépségeiből is kaptunk valamit. Dante „Poklának” vászonra való alkalmazása szerencsétlenebb kísérlet volt. Sehogy sem tudta a mű sajátos szépségeit visszaadni. A reménynélküli nagy szenvedések és irtózatos büntetések kifejezése illetve éreztetése már bizonyos összefoglaló stilizálást kíván, melyet realisztikus tömegbeállításokkal nem lehet elérni.
Az eredetileg a mozi számára írt darabok legnagyobbrészt még mindig alacsony színvonalúak. A ponyvairodalom hajtásai. Csodálatos, hogy a mozi népszerűsége, a nagy filmkereslet mellett még mindig nem tudott egy irodalmi értelemben vett mozi műfaj kifejlődni. Mint ahogy például a hírlapok fejlődése megteremtette a tárcát, mind irodalmi műfajt. Ezekben az úgynevezett mozidrámákban hiányzik valami – és pedig épp az a valami ami őket egy bizonyos etikai kritikát kiálló, sajátos művészi elemek által meghatározott műfaj színvonalára emelné. Úgyis mondhatnám, hogy a mozi, mint elsőrendű technikai vívmány tartalmilag másodrendűt nyújt. A speciális előadásmód keretében támasztható művészi igényeknek megfelelő tartalmat a kifejlődő mozi műfaj fogja adni.
Ezeknek a bizonyos művészi elemeknek a hiányából magyarázható aztán, hogy a legtöbb mozidráma hatástalan. Legfeljebb egy a napi események sablonjából kiemelkedő újsághír érdekességével vagy szenzációjával hatnak. Arról nem is szólok, hogy sok esetben hibás kiindulások, erőszakos beállítások, lehetetlen fordulatok és logikátlan befejezések adják a két-három felvonásra terjedő darabok tartalmát. A hatásos jelenetek utáni vadászatukban a moziírók fantáziája oly lehetetlen helyzeteket eszel ki, melyek az élettel, egy adott esemény természetes, rendszerinti lefolyásával, a minden oldalról törvényekkel, intézményekkel, szokásokkal körülbástyázott társadalmi rendünkkel egyenesen ellentétben állanak.
E soroknak távolról sem célja az irodalmi értelemben vett mozi műfaj felfedezése, vagy speciális sajátosságainak megállapítása, elemeinek meghatározása. Inkább csak fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy művészi szempontból nagyon is érdemes a mozival foglalkozni. Mert annak a szempontnak örökös feszegetése, hogy erkölcsrontók-e a mai mozi műsorok, nem viszi előre a dolgot. A moziról írt tanulmányok és cikkek legnagyobb része, pedig csak e kérdés körül forgott.
Carl Alstrup (1877-1942)
Úgy látom, hogy a mozidarabok írásánál a kiindulási alap helytelen. Bizonyítéka ennek helytelen elnevezésük. Hiába jelzi, vagy nevezi a műsor a 800 méteres vagy kilométeres filmet társadalmi drámának – az sohasem dráma. Előre jelzem, itt nem egy gyakorlatilag kétes értékű irodalmi distinctióról van szó, csupán ki akarom emelni, hogy a mozi mindig csak történetet, elbeszélést ad, melynek jelenetekben való elmondása speciális előadásmódjának kifolyása – de sohasem dramatizálás. Miből következik, hogy a moziirodalom ne operáljon a dráma eszközeivel. Vagyis: ne építse fel a történetet a dráma technikájának megfelelőleg és ne keresse túlzott buzgalommal a hatásos jeleneteket. Hanem az elbeszélésben, a vászonra alkalmazott történetben keresse a költői szépségeket. Vessen számot elő- és visszaadásbeli erejével és ennek korlátai között adjon egy egységes, kerek, tartalmas és kötőileg szép történetet. Amint például a bábszínház sokkal primitívebb eszközökkel mesésen poétikus dolgokat tud nyújtani.
A mozinak, mint a tömegszórakoztatásnak művészibbé tétele elsőrendű faladat. S amint a művészet, az irodalmi nívó a mozgószínházakba beköltözik, önmaguktól elesnek azok az aggályok, melyek a moziktól az erkölcsök romlását féltik. S valljuk be, eléggé alaptalanul féltik.
Vegyük csak a legtöbbet támadott, detektív darabokat. Az a kis csibész, kinek egy álkulcs beszerzése is nagy áldozatokba kerül, „dr. Gar-el-Hama” -tól (1911. Rendezője Eduard Schnedler-Sørensen, főszereplő Carl Alstrup, gyártó Nordisk Films Compagni) és a többi nagyszabású gazembertől tanuljon stílust? Kiknek a bűncselekmények elkövetéséhez oly hatalmas anyagi és technikai eszközök állnak rendelkezésükre, mint akár Carnegienek a maga emberszerető kulturális munkájához. A végén mégis csak elcsípi őket az örökké cigarettázó detektív – tehát a végén az erkölcs és igazság győzedelmeskedik. Itt-ott előfordul, hogy rossz irányban hatottak fiatal, túl élénk fantáziákra. De ez nem jelent semmit. Szórványosan, itt-ott a legjobb műveknek is rossz hatásuk lehet. Defoe Robinsonjának hatása alatt majdnem évenként indul egy pár kölyök egy lakatlan sziget keresésére. Hány szekundát kaptunk a Rejtelmes sziget vagy a titokzatos Némó kapitány miatt – és azért Jules Verne művei mégis az ifjúság irodalmi remekei maradnak.” (Pécsi Napló 1913. augusztus 20. 2,3,4 p.)
Hozzászólások