A hűvös fényű, politúrozott asztal körül sötét ruhás, egyforma férfiak és nők ülnek a tonett székeken, családtagok lehetnek, rokonok; a csend ünnepélyes körülöttük, és ünnepélyesen komor az arcuk is, közömbösen néznek maguk elé, szótlanul, várakozva.
Az ajtó kinyílik, a tekintetek egy irányba fordulnak. A belépő férfin sötét öltöny feszül, az asztalhoz lép, állva marad mögötte, sima fejebúbján az asztallapról már ismert fény táncol, fejbiccentéssel köszön, halk mormogás rá a válasz. A férfi maga elé teszi fekete bőrtáskáját, egy géppel teleírt vékony papírköteget vesz ki belőle, körbenéz, aztán olvasni kezd.
– Végrendelet.
Ez az elképzelt jelenet tolakszik az én szövegem elé, amely azonban valóságosan enélkül kezdődik, valahogy így:
Az idős hölgynek, anyám testvérének (aki azonban öregedvén mintha egyre kevésbé emlékeztetne testvérére) kedvenc műfaja a végrendelet. Végrendeleteinek se szeri, se száma, mondhatnám; egybegyűjtött végrendeletei ha kötetet nem is, egy kisebb füzetet bizonyára megtöltenének, és csak sajnálni tudom (mert sokféle tanulsággal szolgáló olvasmány lehetne), hogy az egybegyűjtésre nincsen mód, ezek ugyanis nem egymást kiegészítő folytatásokként jöttek létre, hanem egymást fölváltó (esetenként megtagadó) dokumentumokként voltak jelen a mindenkori családi irattárban, amelyek időről időre elavultak, érvényüket veszítették, érdektelenekké váltak.
– Ezt hallgasd meg, öcsém – fogadott egyszer nevetve nénikém, éppen az iratait rendezte, ez kedves foglalatossága volt, és a már félretett, kidobásra ítélt végrendeletét mutatta. Az volt benne (alighanem sok más mellett, nekem csak a rám vonatkozó részt olvasta fel), hogy százezer forintot hagyományoz rám, vegyek rajta autót. Ezen nevetgélt, hogy legalább ne tette volna hozzá ezt az autóvásárlást. Akkoriban negyvennégyezerért Trabantot lehetett kapni, a Wartburg hatvannyolcezerbe került, nyolcvan volt a Moszkvics ára, száznégyezerrel a Volga állt a kínálat csúcsán. Százezer forint! Manapság négy valamirevaló kerék többe kerül…
Az elértéktelenedés azonban csak az egyik (és nem is a legfőbb) oka volt az időszakos végrendeletváltásnak. Több nap, mint kolbász: anyagi javainak java nem győzte kivárni az aktuális végrendeletek hatályosulását, elsodorták az új és új haladék-évtizedek, ajándékként közeli rokonokhoz kerültek a családi ékszerek (és ha a méltatlanoktól időnként visszakérte is, elfogytak még életében maradéktalanul), egy-egy nagybecsű tárgy pedig a bizományi áruházak polcán keresett új gazdát magának. A végrendeletek elavulásának legfőbb oka mégiscsak az erkölcsi kopás volt: a váltások hátterében megtalálhatók többnyire nagynénénk családi kapcsolatrendszerének viszontagságai. Ha megorrolt valamelyik unokaöccsére, unokahúgára, nemcsak szeretetének intenzitása változott meghatározott irányokban, hanem végrendeletének az érintett rokonra vonatkozó passzusai is jelentős módosulásokon estek át: csökkentette az anyagi juttatásokat, súlyosabb esetekben a teljes megvonás eszközével is élt, és mint érdemtelent, az érintett rokont kitagadta az örökösök köréből. A végrendelet (kiüresedvén elveszítette eredeti rendeltetését) az igazságosztás összetett eszközrendszerévé vált, eszmei jelentőségű jutalmazási-büntetési aktusaiban a rokoni becsérték napi árfolyam-ingadozása manifesztálódott.
A megméretés során különösen könnyűnek találtatott Tibor öcsém, aki sokáig (közel harminc évig) erről mit sem sejtett, a rokoni szeretet sugarainak megvékonyodását a térbeli távolsággal magyarázta (megelégelvén a megyei kiskirályok uraskodását a legkisebb fiú vándorútra kelt, remélvén, más megyékben tőlük távol kerülhet), és ennek megfelelően önként vállalta a „távoli rokon” státust az összetartozást kijelölő kapcsolatok hálójában. A foszladozó szövedék-szálakat el-elfedték a rendszeres családi találkozók színes rátétfoltjai, és a családi összenevetések szikrázó fényei meleg képzetekkel táplálták az együvé tartozás folytonosságának (a nagynénjével való összetartozás sértetlenségének hamis) tudatát a lelkében.
Meglehet, így maradt volna ez az idők végeztéig, ha nénikénknek eszébe nem jut a végrendelet. Nem mintha módosításának látta volna szükségét, benne volt abban minden, pontosabban semmi, ami öcsémet érintette volna. Kihagyta őt már első végrendeletének piszkozati példányából is, talán ez volt az oka növekvő nyugtalanságának.
– Nem szeretném, ha öcséteket felkészületlenül érné a hír, miután eltávoztam közületek – szólt egy napon nénikénk (mégiscsak anyánk testvére) Ilona nővéremhez és hozzám. Ekkor már nagybeteg volt, gondozónők jártak hozzá naponta többször, mi is gyakran látogattuk önálló életvitelének végső stádiumában.
Azt kellett volna kérdeznünk, miféle hír, de kérdő pillantásunkra mondta azonnal:
– Hogy a végrendeletemben nem emlékezem meg róla. Semmit nem kap. Ahogyan én sem kaptam tőle. Amikor pedig rászorultam volna. Megtagadta a kérésemet.
Ez egy nagyon régi história. Megsüllyedt a Munkácsy Mihály utcai társasház, és a javítás idejére el kellett hagyniuk a lakásukat. Öcsémékhez fordult (Olaszon laktak akkor): fogadják otthonukba arra a pár hétre agyvérzéses nagybátyánkkal együtt. Öcsémék két kisgyerekkel szorongtak másfél szobás szolgálati lakásukban, a házi vízellátás elromlott éppen, távoli szomszédból hordták a vizet, képtelenségnek látszott ilyen körülmények közé a tolószékes mozgáskorlátozott rokont esetleg hónapokra befogadni. Rég elfelejtette ezt már mindenki, hiszen megoldódott a helyzet, hozzánk költözhettek, a család nem hagyta cserben őket.
– Megbocsátottam azóta – mondta -, nincs harag a szívemben. Csak elfelejteni nem tudom. Azért gondolom, így igazságos: azt adom, amit kaptam. De nagyon bánt a gondolat, hogy öcséteket váratlanul éri majd a hír, ha csak a végrendelet felolvasásakor tudja meg: kitagadtam mindenből. Megkönnyebbülnék, ha tudnám, addig előkészítitek kíméletesen.
Elérzékenyülő tekintetét rám emelte, a könnyréteg homálya mögött élesen kirajzolódott egy kép: hűvös fényű, politúrozott asztal körül sötét ruhás férfiak és nők ülnek, a csend ünnepélyes körülöttük, az ünnepélyesen komor arcokon várakozás. Az ajtó kinyílik, a tekintetek egy irányba fordulnak, a belépő sötétszürke öltönyös férfi az asztalhoz lép, félretolja a tonett széket, állva marad. Sima fejebúbján az asztallapról már ismert fény táncol. Fejbiccentéssel köszön, halk mormogás rá a válasz. A férfi maga elé teszi bőrtáskáját, egy géppel teleírt vékony papírköteget vesz ki belőle, körbenéz, aztán olvasni kezd:
– Végrendelet.
Az asztal körül ülők egyre feszültebb csendben hallgatják. Egy közülük (öcsém formájú férfi) összerándul, arca fehérre vált.
Hogy ez ne így történjék mégsem, nem tudom eléggé kíméletesen intézkedett-e nővérem, amikor eleget tett nénikénk kérésének (mégiscsak anyánk testvére), elmondta a hallottakat öcsénknek, aki azon melegében válaszolt, megbántódva mélységesen, visszafogott indulattal. Nem lett belőle harag.
– Visszaszúrt – mutatta a választ nénikém -, nem is ő volna, ha nem tette volna. Egyenes ember. Megmondja nyíltan, amit gondol. Ebben hozzám hasonlít.
Láthatóan nem izgatta föl a riposzt. Mintha számított volna rá. Mintha ennek nem is volna jelentősége. Fontos, hogy visszajelzést kapott. Ez megnyugvással töltötte el. Ezt akarta elérni. Mint aki nem bízik abban, hogy halála után teljesítődik a végakarata. Mert végakarat ez, nem végrendelet. Akaratának keresztülvitele holtában is. És arról jobb megbizonyosodni még időben. Amikor még abban az elégedettségben is része lehet, hogy nemcsak a célbajuttatásról kaphat visszaigazolást, hanem a találatról is. Ez telitalálat volt. Jó ezt tudni. Jó érzés.
Egészen másféle megnyugvás van a hangjában, amikor elém teszi öcsém verses üzenetét. Képeslapon érkezett, a képen angyaltrombita közelképe, saját kert saját virága, saját felvételen:
Tündérszép virág, angyaltrombita*,
a megbocsátás földi jelképe.
Feledjük el, hogy volt köztünk vita,
haragnak, bajnak legyen már vége.
Szóljon hát értünk egy csendes ima:
szívünkbe szálljon angyali béke.
– Ezzel lezárult az affér, mondja.
* Angyaltrombita: nagy, fehér tölcsért virágzó kerti dísznövény, azt sugallja: belőle szivároghat a szférák zenéjének egyik szólama, ettől oly titokzatos, hogy csak a képzeletünkkel tudjuk elérni szelíd harmóniavilágának engesztelő fordulatait.
Szóljon hozzá!