Hárman vagyunk a szobában, ha hárman együtt vagyunk, az leginkább valamely szobában szokott így lenni, megesik, persze, másutt is, az utcán sétálgatva, valamelyikünk kertjében, udvari zöldben, virágok közt; olykor a másik kettő nem látszik – vagy csak egy közülünk – a növények takarásában vagy a bútorok között alkonyatkor hirtelen megsűrűsödő homályban; mások ilyenkor nem is gondolják, hogy hárman vagyunk, mi ezen csak mosolygunk.
Alkonyodik, nagyranőtt árnyak gyülekeznek a bútorok közt, fészkelődnek nyugtalanul, aztán eltűnnek hirtelen a kintről bevillanó arany szikrázásban. Váratlan ez a koraesti napkelte, sziporkázó fényjáték, a belső teret megtölti egyenletesen. Kinézek meglepetten, fölöttünk nagy magasságból vékony bárányfelhő réteg tükrözi vissza a már rég a horizont alá süppedt Nap sugarait, amelyek most olyan szögben vetődnek a felhő síkjára, hogy onnan éppen miránk csorog a fényük: a virágok meghökkenve emelik föl a fejüket, a sárga szirmok egyszerre fölforrósodnak, közülük is kiparázslik a mexikói napvirág felizzó zsarátja az ablak alatt. Aztán a világ rendje helyreáll megint, ragacsos sötétség tódul a fény helyébe, villanyt kellene gyújtani, egyikünk mozdulhatna, marad azonban a sötét, ettől elbizonytalanodhat a szemlélő, hogy hárman vagyunk-e csakugyan, pedig most – másnapra készülődvén, anyánkhoz, temetői látogatásra – bizonyosan együtt vagyunk mi hárman, hogy is lehetne másként.
Másnap a temető felé bandukolunk mi hárman, éppen úgy, ahogyan azt a tegnap esti fényjáték után még sokáig elüldögélve a sötétben elképzeltem, egymás mögött lépkedünk a sírkeresztek közt kanyargó keskeny temetői ösvényen, hátunk mögött a temetőkapu mellett parkol a fehér Suzuki; ezt nem látjuk valóságosan, emlékezeti a kép róla, ahogy ott áll mögöttünk és várakozik ránk, amíg majd a sírok közül visszaérkezünk; minden pontosan úgy történik, ahogyan elképzeltem előre, és most olyan éppen, mintha folytatódna mindez, valahogy távolabb van minden ahhoz, hogy magam is valóságosan részese lehetnék a történéseknek; emlékkép, gondolhatnám, de ehhez az kellene, hogy egyszer legalább már együtt voltunk volna mi hárman ott a temetőben, amire aztán visszaemlékezhetnék, mégiscsak képzelet ez, akár álomnak is vélhetném, ha nem volna annyira valóságos most, ahogyan azt mondja egyikünk:
– Jobb szeretném, ha anyánkat egyedül találhatnánk.
Tudjuk, ez lehetetlen, néhány éve – közös gyerekük, a mi féltestvérünk akaratából – a sírban rátemetve nyugszik az „öreg”, azóta csak vele együtt látogathatjuk az anyánkat, sosincs egyedül. Ami, persze lehet, hogy csak nekünk nincs örömünkre, anyánk másként vélekedne, így gondoljuk mindhárman.
Hárman vagyunk a temetőkertben, a korábban ott kerítésül szolgáló s azóta kivágott orgonasövény takarásától megfosztott fejfák és sírkeresztek elénk toppannak csupaszon, idegenül; anyánkét keressük közöttük, fentről integet, eligazít. Nehezíti a tájékozódást, hogy kiszáradtak mind a csörgőfák azon a soron, egy sem maradt segítségképpen, azaz mégiscsak egy: a mi udvarunkba jutott belőlük váratlan ajándékként egy suháng; a mag anyánk sírjáról kerülhetett hozzánk, utólag gondolom ezt, az onnan áttelepített máriavirág gyökereivel talán. Eleinte trombitafolyondárnak gondoltam a leveleiről, megtévesztésig hasonlítanak ahhoz, egy év múltán ismertem föl, amikor ágakat növesztett, csörgőfa ez, anyánk küldte; hihetetlen mire képesek a halottaink, hogy közöttünk maradhassanak valamiképpen, fondorlattal, ravaszul. Halott fiamnak küldte talán, az unokájának, majd átültetem a kedve szerint, legalább nem lesz annyira egyedül.
Állunk a temetőkertben anyánk sírja mellett, állunk mi hárman, anyánkra gondolunk, az életére, és egyszerre érezzük a rátemetett halott súlyát.
Állunk a temetőkertben, a csokrot rendezgetjük: a kardvirág-tölcsérek színe meghatározhatatlan, fekete inkább, átüt rajta a piros sötéten, mintha alvadt vér volna. A kőváza vizét frissre cseréljük, megtöltjük színig, jusson a legfelső bimbóknak is, hadd nyíljanak sokáig még, távollétünkben is, mintha ott volnánk.
Erről eszébe jut valamelyikünknek valami.
– És a kabát? Arra emlékeztek?
Emlékeztünk. Anyánk már haldoklott akkor, csak kis ideig tért magához néha-néha, ilyenkor ott folytatta a beszélgetést, ahol korábban abbamaradt, nem érzékelte az idő múlását.
Az öreg egyre kevésbé találta a helyét, elunta lassan a hiábavaló várakozást.
– Elmegyek – mondta -, úgysem segíthetek, azért a néhány pillanatért nem időzhetek naphosszat.
Megütközésünket látva hozzátette:
-Itt hagyom a szék támláján a kabátomat. Ha kérdez, mondjátok, kimentem cigarettázni, a kabátomat látva megnyugszik majd.
Így lett. Anyánk még fölnézett néhányszor, „apánk?”, kérdezte, és a kabátot látva megnyugodott; amikor mondtuk, cigarettázni ment csak ki, itt van a közelében, majd bejön, gondolta, és kisimultak a vonásai, csak azért aggódott, és ez látszott a tekintetén, hogy túl sokat cigarettázik mostanában, még baja lehet.
Nagy a csend a temetőkertben, a gyertyaláng borzongva megnyúlik, a szél babrálja, csapong a lángnyelv, forgolódik a kanóc körül.
– Eső készül – mondja egyikünk.
– Lélektelen ember volt – ezt másikunk mondja, és így gondoljuk mind a hárman.
Menni kell, ebből nagy zuhé lesz; egyszerre indulunk a hirtelen támadt szélben, egyikünk visszafordul, kiemel a csokorból egy szálat, és ráfekteti keresztben a műkővel lefedett sír közepén a rátemetéskor elhelyezett emléktáblára. Megbánja mindjárt, megtorpan, hogy visszafordul, talán nem kellett volna, gondolja; a másik kettő meg éppen azt gondolja, jól tette mégiscsak, az számít, hogy anyánk mit szólna hozzá, semmi másnak nincs már jelentősége.
Az eső elered, Ilona napi nyárbúcsúztató zápor, elázunk, mire a kocsihoz érünk; hárman ülünk a kocsiban, nézzük, hogy zúdul le a szélvédőn vastag csíkokban az esővíz, veri a víz a tetőt, veri a motorházfedelet, fémes hangon dübörög, visszhangosan, mintha üres bádogdobozon dobolna. Előttünk is áll egy autó, szinte porzik a visszaverődő csapadékvíz a tetején, a hátsó üvegen zubog lefelé, párhuzamos sugarakban, amennyire a görbe vonalak párhuzamosak tudnak lenni, inkább a tendenciájuk csak, a girbe-gurba kitérők eredői, erre figyelek föl, és mondom is elképedve: fölfelé folyik a víz az üvegen, nem a miénken, az előttünk álló kocsi ablakán, döbbenten nézzük mi hárman, ahogy a hirtelen zápor nyomán nagy erővel zúdul a víz fölfele, kanyargásait átvágja a sodrás ereje, folyik föl a víz a tetőre csobogva. Elindítom az ablaktörlő lapátot, hogy jobban lássuk a különös jelenséget, tisztább lesz a kép, csakhogy lefelé folyik a víz, ahogyan szokott is, elállítom csalódva, és ekkor a csoda megismétlődik: előbb megáll csak a víz, aztán elindulnak a csíkok lassan fölfele, fölgyorsulva ömlenek megint a tetőre, és ekkor érteni vélem a csodát: a két üveg síkjának szöge, a csorgás sebessége eredményezheti ezt a jelenséget; olyan lehet éppen, mint amikor a pergő filmkockákon egyszercsak hátrafele kezd forogni a kocsikerék; látszat az is, és épp ilyen elhihetetlen. Teszek még egy próbát az ablaktörlővel, megismétlődik minden: a tiszta üvegen át a világ rendje helyreállni látszik, a patakoktól szabdalt szélvédőn kitekintve a víz fölfelé folyik újra. Így hagyom, hárman nézzük, hogy folyik a víz fölfele, rohamozza a záporverte tetőt; hadd legyen még több a víz ott fenn, és már semmi különöset nem találunk ebben, így jó ez, és valahogy most jobban illik is a hangulatunkhoz.
Szóljon hozzá!