Trebbin Ágost | Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 98.

Népszerű tudomány

Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 98.

A visszaemlékezés második része

Baranya megyei „légifelvétel” 1925-ből

Az 1925. augusztus 9-én megtartott pécsi repülőnapon a Pécsi Napló újságírója is helyet kapott a Junkers F-13-as repülőgépen.

A Széchenyi tér fentről

A fő cél azonban minden kétséget kizáróan a reklám volt, vagyis a rengeteg ledobott röpcédula hirdette a Pécsi Napló újság páratlan dicsőségét.

„Sietve bedobálják röpcéduláinkat. Mérei szerelő becsukja a kabin ajtaját, helyére ül, Újváry főhadnagy szalutál, felugrik a gépbe szerelője mellé, a motor berregni kezd, indulunk – gondolom. Még nem. Puffog, lármáz a száznyolcvanöt lóerős motor, a rendőrök zavarják a gép közelében levőket, ünnepélyes arcok búcsút intenek: elszorul a szívem. Az ünnepélyes arcokról látom, hogy itt mindenki az életünkért remeg és a forgó propeller gyorsaságával kergetőznek fejemben a gondolatok, az esélyeket számlálgatom. Valami végigsiklik rajtam: elindultunk. A zökkenés magamhoz térít, az órám nézem: háromnegyed kilenc múlt egy perccel. Már újra rendesen dobog a szívem, a meghatott arccal búcsút intőknek én is könnyen, mire sem gondolva integetek. Bátorságot, érthetetlen, fenséges erőt önt belém a tudat, mikor érzem, milyen erős a mi gépünk, milyen biztosan rohan!

Valami új érzés: emelkedünk. Nyolc óra negyvenhat perc, ötvennégy másodperc. A földön való rohanást, lassúnak tetsző libegés váltja fel. Megremegek. Most, hogy elhagyom a földet, újra elszorul a szívem: épségben térek-e vissza? Vad, gyors emelkedés. Eltűnt a repülőtér, egyre magasabban járunk: húsz-harminc, ötven méter, a testemre, a lábamra, a kezemre valami zsibbasztó érzés nehezedik, görcsszerű érzés a gyomromban, egyre magasabban járunk. Már nem gondolok arra, hogy lezuhanhatunk, a vad száguldás, amit a levegőben végzünk, nyugodttá teszi az embert. A város felett repülünk.

– Most – mondja a pilóta. Ez a röpcédula ledobásra vonatkozik. A dobálásra, az ő utasítására vártam, hogy a város közepén érjenek földet, mert én csak házakat látok, egyformának látszó, aprónak tetsző házakat. Az első csomagot kidobom. Mint apró galambok szállnak a röpcédulák, hogy égen, földön mindenütt ott van a Pécsi Napló!

Mi pedig repülünk, egyre magasabbra megyünk. Száz, százötven métert mutat a magasságmérő, távcsövemmel megismerem a székesegyház, városháza tornyait. Aztán – észre sem veszem – már a bányatelep felett járunk. Hátranézek. Leszálló röpcéduláink jelzik az utat, melyet magunk mögött hagytunk. Most dobtam ki egy csomót és már milyen messze vagyunk tőlük! A sebességmérő százhúszkilométeres sebességet mutat. Egyik falu a másik után tűnik el alattunk. A házak mind egyformák, a mező csak zöldnek, vagy sárgának látszik. Hogy mi terem rajtuk, jó távcsövemmel sem tudom kivenni. És az emberek! Nem látszanak. Néha, néha, mintha valami porszem nagyságú alak kerülne a távcső lencséje elé, de hogy ember-e, állat-e, nem tudom megállapítani.

Háromszázötven a magasságmérőn. Olyan félét érzék, mintha liftben mennénk mérhetetlen magasságra, háromszázhúsz, ötven, négyszáz. Egy pillanat szünet az emelkedésben, aztán újra valami bizsergő, bizonytalan, remegtető érzés: emelkedünk. Ötszáz. És a sebesség százötven.

Négy perc múlva kilenc. Tizenegy perce repülünk és Pécs már kis falucskának látszik. Távcsövemmel a városházát, a székesegyházat, a kilátót keresem. Nincsenek sehol. Újabb emelkedés és Pécs már nem látszik. Apró, teljesen egyformának látszó falvak. Talán a bányatelepek egyike?  Két perc, új sok falu, ami egymás után eltűnik. Talán Berkesd, talán Liptód? És jobbra kinézek az ablakon, a Duna. Kis kanálisnak látszik. Megnézem távcsővel, mégis a Duna.

– Hol vagyunk – kérdem Újváry főhadnagytól.

Rá sem néz az előtte lévő térképre:

– Bátaszék és Mohács között.

A fülke hat ablaka közül négy nyitva van. Mintha furcsa lenne a levegő: szédületes emelkedés. Ezer méter körül járunk. Mintha állna a Duna. Mohács alig látszik, az erdők elvesző zöld foltot képeznek – mintha lenn nem volna semmi élet.

Nálunk búg a motor, de már megszokott, alig figyelünk rá. Mintha már nem kellene annyira kiabálni, ha Újváry főhadnagyhoz kiszólok. A távcső valahogyan a közelbe hozza a vöröslő bátaszéki templomot. Néhány percig nem látunk mást alattunk, mint zöldellő és sárguló, barnálló mezőket. Erdő, mező, rét, összefolyik. Több, mint ezer méterrel járunk a föld felett. És ebben a gyors rohanásban, mikor hiába keres a kutató szem falut, házat, embert – büszke boldogság járja be az ember szívét: íme úr vagyok a levegő, úr a föld felett.

A száguldás közben ezer gondolat villan át az ember agyán, de nem sok idő van a gondolkozásra, beszélgetni is kell. És hátraszól Újváry főhadnagy:

– Kérek egy meggyújtott cigarettát.

Mert ott künn, ahol ő ül, a szél miatt nem lehet rágyújtani. Én is rágyújtok. És fenn, ezer méter magasságban cigarettázva beszélgetünk, sétálunk. Félés? Szó sincs róla. Ha tíz percig repült az ember, már elfeledkezik arról, hogy most tulajdonképp élet és halál között lebeg. Inkább arra gondolunk, hogy a föld és második ezer méter között lebegünk. Kinek jut eszébe a halál itt, ahol az élet, a teremtőerő nagyszerű diadalát ünnepeljük? Kilenc óra múlott öt perccel. A Duna széles kanyarulta egy pillanatig eltűnik, aztán újra látszik.

– Mindjárt Baján vagyunk – hallom.

Lehetetlen! Huszonöt perc előtt még a pécsi repülőtéren vártam izgatottan és mindjárt Baján vagyunk! A cigarettánk elég, beszélgetünk, egyszerre lefelé megyünk száz métert. Házakat látok, apró semmibe vesző házakat. Baja! Mintha zuhannánk: hogyne. Már ötszáz méteren vagyunk és néhány kilométernyire Bajától. Újabb ereszkedés közben a gép változatlanul rohan előre és Baja felett repülünk.

Kilenc óra tizenöt. Félóra alatt jöttünk Pécsről Bajára. Vasúton hat óra.

A magasságmérőt nézem: háromszáz. Aztán mintha egyszerre ezer métert zuhannánk, nem hallom a motort, a fejem zúg, minden testrészem öntudatlanul remeg: a tudaton kívüli félelem úr lett rajtam. Háromszáz méterről siklórepüléssel szálltunk le a bajai vásártér fölé. Alig öt-hat méter választ el a földtől. Bámuló, csodálkozó embereket látok. Végigrepülünk a vásártér felett, húsz méter magasban körrepülés a város felett és szállnak a Pécsi Napló apró, színes röpcédulái a város felett. A távcsővel ki lehet venni az emberek arcát. Ott gyerekek szaladnak a leeső röpcédulák felé, ott templomba siető asszonyok bámulnak fel, amott egy a géptől megbokrosodott ló akarja kiszakítani magát a szerszámok közül – futó, pillanatonként változó kép. A gyönyörű bajai Dunahíd felett repülünk. Már ismét a magasban vagyunk, 100, 150, 200, 500 méter, egy darabig látjuk a Sugovicát, aztán Baja nincs sehol. Két percig voltunk Baja felett.

Gyönyörű útra térünk: a Duna felett Mohácsra. Tíz perc múlva már látszik a cigánysziget.

Kilenc óra harminc: leereszkedünk. Tizenhárom perc alatt jöttünk Bajáról Mohácsra. Lefelé szállnak a röpcéduláink. Néhány pillanat – már körüljártunk Mohács felett. Egész alacsonyan repülünk: kacsák, libák ijedten szaladnak össze-vissza, egész baromfiháború van. Szóródnak a röpcédulák, az emberek kapkodják és egyúttal csodálják a gépmadarat, mely a Pécsi Napló frissességét hirdeti. Mindez néhány pillanat. Legfeljebb egy perc. És már újra emelkedünk. Megremegek.

A hirtelen emelkedéskor önkéntelenül meghatódik az ember. Sokszorozódnak százméterek, a levegő valahogy furcsa, fájó: ismét ezer méternél járunk.

– Az ott Dunaszekcső – mondja a főhadnagy, aztán sok-sok falu nevet olvas le a térképről: ahogy kimondja, már el is tűnik a falu. Hat perce hagytuk el Mohácsot és Nagynyárád fölött vagyunk. Ötven-hatvan perces repülés után már megszokott dolog a repülés. A szó is elfogy: a Pesti Hírlapot olvasom, majd a Pécsi Napló képes műmellékletét nézegetjük. Újságot olvasunk ezer méter magasságban. Nagyharsány, Villány látszik a messzeségben, végre ¾ 10-kor a siklósi hegyek felett vagyunk.

Újvári László pilóta

Még három perc és leereszkedünk. Tizennyolc perc alatt tettük meg az utat Mohács-Siklós között. A távcső csodálkozó embereket mutat, a Pécsi Napló röpcéduláit vígan lengeti a szél. Egy kör, újra emelkedünk. Gyűd, Harkány és sok más község, melynek nevét a térképről Újváry pilóta csak magának olvassa és ötszáz méter magasságban közeledünk Pécs felé.

Pont tíz órakor látjuk meg ismét a várost. Két perc múlva elhagyjuk a vasútvonalat, az országút felett repülünk. Néhány forduló: a temető felett vagyunk. Tíz óra két perc. Zuhannak a röpcédulák ezrei, gyönyörű panoráma bontakozik ki: az egyetem, a sétatér, a székesegyház, a Széchenyi- tér – már zuhanunk. A gyakorlótér felett vagyunk. Egy buta gondolat: ha most baj történne. És izgatottság, zsibbasztó érzések – semmi nem történik. Csak mintha megütnék a gépet, zökken. Földet értünk.  Tíz óra múlott hat perccel.” (Pécsi Napló. 1925. augusztus 11.)

 

Délután folyamán sétarepülésekre került sor. A négyszemélyes gép fáradhatatlanul rótta a köröket a város felett. A földet ért utasokat minden esetben hatalmas ováció fogadta.

Következő rész

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 98.”


  1. pécs gyönyörű város.alulról és fentröl is.

    Hozzászóló: papp attila ernő | 2016. augusztus 31., 07:35

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés