Ünnepeljük az idén száz éve indult pécsi villamost
A villamos ügye Pécsett egy örökzöld téma. Még napjainkban is feltűnik itt-ott a különböző sajtók hasábjain, elektronikus hírportálokon a szenzációsnak szánt hír: „Mégis lesz Pécsett villamos!”
Pedig nem ártana lassan felhagyni az illúziókkal. Hogy fontos-e ma, egy modern városnak, úgy általában, hogy legyen nagy tömegeket mozgató, a levegő tisztaságát megóvó, gyors járműve? Természetesen igen! De ugyanakkor szembe kell nézni a valósággal.
Természetesen, az olyan korszerűtlen vonalvezetésű, már az induláskor is elavult villamos szerelvényekre, amelyet 1913. október 20-án indított be a városi akkori vezetősége, és amely 47 évig volt a pécsieknek jóban-rosszban társa, bizony ma már nincs szükség. Ez – ha netán még most is meglenne – csak muzeális értéket képviselne. Bizonyára alkalmas lehetne rá, hogy idegenforgalmi látványosság legyen, de a város közlekedésében már semmiképpen sem jutna szó neki.
Jöjjenek tehát, az árnyként suhanó, csodálatos Combino villamosok. Ez mind nagyon szép. Az viszont ma már egy egyszerű városlakó előtt is nyilvánvaló, hogy egy ilyen projekthez iszonyú sok pénzre lenne szükség.
Csak úgy mellékesen megjegyezve, Pécsnek csak nagyon kevés olyan nagy áteresztő képességű, keresztirányú útszakasza van, amelyen a kétirányú villamos forgalom úgy elférne, hogy ne zavarja a hatalmasra duzzadt autóközlekedést.
Nem mellékesen tisztázandó, hogy a jövő Pécsének hol legyen a város centruma? Ha ez továbbra is a Széchenyi tér lenne, további súlyos műszaki gondokkal kellene a villamos vonalak tervezőinek megküzdeni.
Persze mondhatná az örök optimista, pénzzel mindent meg lehet oldani.
No, de elég az illúziórombolásból, térjünk vissza az álmok világába…
A most induló cikksorozatomnak adhattam volna egy olyan címet is, hogy a pécsi villamosvasút beindulásának hiteles krónikája az egykori napilapok publicistáinak segítségével.
Hogyan is fogadták a pécsiek 100 éve a „technika csodáját” a pécsi villamost?
„Éppen egy félévszázad pergett le az örökkévalóság szédületesen forgó orsóján, amikor az utolsó delizsáncot láttam lassú ügetéssel a mohácsi országúton.
Amikor a Király utcában még nem járt a villamos
Hatalmas jármű volt, postakocsinak is hívták, mert akkoriban a postát a delizsánc szállította. De nemcsak a postát, utasokat is szállított. Elől, a magas fedeles részen, a kocsis mellett fegyveres zsandár ült és őrködött a delizsánc személy és vagyonbiztonsága felett. Micsoda nagy és nehéz alkotmány volt ez a közlekedési eszköz és jobb hiányában ez is nagyon jó volt ötven évvel ezelőtt.
Szüret után járt az idő s a Mohácsról kocogó delizsánc kocsisa Szederkényben úgy berúgott naplemente táján a csípős murcitól, hogy az éj sötét leple alatt irányt tévesztve bele hajtotta a kozári mély sáncba a delizsáncot. Menten szörnyet halt, s a kakastollas zsandár kisebb zúzódásokkal került ki a sáncból. Szerencsére nem sérült meg a postakocsinak egyetlen utasa sem.
Ezt a póruljárt delizsáncot csak hetek multával voltak képesek a mély árokból kiemelni.
Nemsokára megjelentek a gőzmozdonyok a vármegyében s a vasúti síneken megindult a forgalom. Az üszögi állomásról a mohácsi gőzhajóhoz síneken bonyolították le a személy- és teherforgalmat s Pécsről Barcson át Kanizsára és innen Wienbe is gőzparipa röpítette az utasokat. A jó öregek azonban nem egykönnyen ültek vonatra, mert irtóztak az ördöngös masinától.
1867-et írtak s néhai jó anyámat Pécsről Tarcsára és Gleichenbergbe kocsin szállítottuk. Hat napba került az út oda és hat napba vissza. Minden négyórás kocsikázás után etetni kellett s délelőtt 4 órát, délután négy órát kocsizva tehettünk csak meg. Azt az utat egy hét alatt, amelyet ma vonaton 10-12 óra alatt kényelmesen megtehet az utas.
Az apám is, anyám is megtartotta a fogadását. Soha se ült vonatra. Az apám 1860-ban az anyám tíz évre hagyta itt az árnyékvilágot, anélkül, hogy csak egyszer is rászánta volna magát az ördöngös gőzmasina által vont ablakos szekérre.
Amikor a Király utcában még nem járt a villamos
Vajon mit szólnának a nagy haladáshoz melyet Pécs félszázad alatt elért, ha most sírjaikból föltámadnának? S látnák a száguldó automobilokat, a villamos kocsikat, melyek az ördögtüzet és füstöt okádó vasparipán is túltesznek. A delizsánctól a villamos kocsiig csak egy félszázad hanyatlott az enyészet sötét ködébe s immár repülőmasina, az acélmadár katakoló repülését is láttuk városunk tornyai fölött ezer méter magasságban.
Látni láttuk, de ezzel mi is úgy vagyunk még, legkivált most Zeppelin léghajójának katasztrófája után, mint a néhai öregeink voltak a gőzmasinával. A fészkes fülemüle szálljon rája, mi majd csak a földön járunk, a delizsánc után elég jó nekünk gőzös is, meg az automobil, aztán meg a villamos.
A repülő masinát örökbe hagyjuk az utódainknak, hadd repüljenek azok…
– Jön a villamos!
Szálljunk föl rája s ha egyelőre nem is visz ki bennünket Bányatelepre, Rácvárosra s ki a központi temetőbe (ha csak el nem gázol bennünket), azért kikocsikázhatjuk magunkat rajta.
A körforgó hinta, a „ringispil” egy helyben mozog, mégis teleülik, mennyivel élvezetesebb lesz ennél a villamos!” (Pécsi Napló. 1913. október 19. 6 p.)
Hozzászólások