Kisebb-nagyobb bosszúságok szinte minden nap érhetik az embert. Néha átsiklunk felettük, máskor mélyen beleégnek emlékezetünkbe, lényünkbe. Elkeserítenek. Ma, amikor néha úgy érezzük, a bunkóság létjogosultságot szerzett, sokszor empátiára, odafigyelésre vágyunk. Egy emberi szóra, gesztusra. És ha ne adj Isten, egy ilyen élmény ér bennünket, szinte elcsodálkozunk. Sokszor beszélgetés közben elhangzik, hogy valaki jó ember. Ilyenkor rögtön mocorogni kezd bennünk a kisördög: vajon ez nem azt jelenti, hogy balek? (És akkor még szépen fejeztem ki magam!) Mire is gondolok? Íme pár, évek óta felgyülemlett életkép.
Nagyáruház. Zöldségosztály. Karácsony előtti tumultus. Jól szituált úriember – később derült ki, résztulajdonos – mosolygós, óriás almákat csomagol nejlon zacskóba. Kettő-három már benne van, amikor megnyomja az árazó-mérleg gombját. Árcetli ki, majd beledobja a negyediket is. Zacskó becsuk. Látom az arcán az elégedett mosolyt. Átverte a rendszert! Az éhbérért dolgozó kasszás hölgy úgy sem mer neki szólni. Hiszen ő a tulaj!
Füstöltáru vásár. Készülődés az ünnepekre. Sokan, akik nem vágtak disznót, épp a töltelékárut szállítják haza. Jó páran állunk sorban. Két úriember zsebre dugott kézzel osztja meg egymással, és persze óhatatlanul velünk, a vásárlókkal is mindennapjaik bosszúságait.
– Képzeld, a tegnap úgy felhúztam magam, hogy majd felrobbantam az idegtől. Beszól a sofőr, hogy ő bizony nem indul el Bajára, mert rosszak az útviszonyok. Hogy jön ő ehhez? Ha én egyszer azt mondom, hogy induljon, akkor indul és punktum! Ja, tudom, hogy órákig álltak a kocsik az alföldön a hófúvásban. De hát őt mi a f….t érdekli ez? Már nehogy ő mondja meg nekem mikor merre hány méter! Hogy félti az autót, hát ő nekem ne féltse! Nem az övé. Majd jól kib….k vele, nyitok egy üzletet, tudod, oda az új áruház mellé. Aztán jól megszívja a kis köcsög.
Mi, a vásárlók a sorunkra vártunk. Csábított a szép áru. De talán felmerült sokunkban, hogy szűkre szabott pénzkeretünket máshol is elkölthetnénk. S titokban drukkoltunk az ismeretlen sofőrnek.
Reggeli csúcsforgalom az egyik forgalmas útkereszteződésben. Zöldre várunk, amikor egy öreg Lada utánfutóval az utolsó pillanatban siklik át a halványzöldön. Az utánfutóról egy befőttes üveg röpül le az úttestre, és kisebb-nagyobb cserepekre törik szét. Fékcsikorgással próbálják kikerülni az utána jövők. Pirosra vált a jelzőlámpa. Egy járókelő a holtidőt kihasználva beszalad az úttestre és a kisebb-nagyobb darabokat összeszedi, majd a közeli kukába dobja. Legszívesebben kezet ráznék vele. De ő, mint aki a dolgát jól végezte, tovább megy. Neki ez így volt természetes.
Tombol a nyár. Kisfiam az egyik nyári záport papucsban vészeli át a városban. A nagylábujja melletti bőrt feltöri a papucs. Befertőződik. Este. Hétvégi ügyelet. A Doktornő fertőzésre, vagy akár orbáncra is gyanakszik. Erős antibiotikumot és kenőcsöt ír fel.
– Ha a hétvégén rosszabbodik a helyzet, feltétlenül jöjjenek vissza! Egyébként javasolnám, hogy egy bőrgyógyász is nézze meg. Kaphatok egy elérhetőséget?
Megadom. Hétvégén hatott a gyógyszerkezelés. Szerencsére elmúlik a kis pír. Immár nem fáj. Elmúlt a vész. Hétfőn csöng a telefonom. A Doktornő érdeklődik a kisfiam lábáról. Meglepődöm. Pedig csak egy felelősségteljes emberi gesztus. Mire megköszönném, már le is teszi.
Szóljon hozzá!