Elfelejtett hősök és legendák
A mai fékevesztett mobiltelefonos, internetes, facebook-os világban egyre jobban elfeledkezünk jelentős elődeinkről, városunk valaha élt nagyjairól. Történelmi eseményekre való visszaemlékezéseink már nem méltóságteljesek, mindenre rányomja a bélyegét a mindenáron történő érvényesülés fanyar izzadságszaga.
A Széchenyi tér az ünnep napján fényképen
Mit tehet ez ellen egy magamfajta idős ember? Keresgéli a még fellelhető dokumentumokat, próbál visszagondolni az átélt eseményekre.
Végső agóniája felé közeledett az emberiség történetének, talán egyik legrettenetesebb időszaka, a II. Világháború. 1943. év nyarán Pécs város polgársága szorongó aggodalommal olvasta, hallotta a borzalmas események híradásait.
Rettegés, félelem és remény. Egy sötét történelmi korszak jellemző stigmái. A fiatalabb korosztályok már elmondásból sem ismerik azt a sötét baljós érzést, amely akkortájt súlyos bizonytalansággal nehezedett szeretett városunk fölé.
Azután felgyorsultak az események. 1944. november 29-én Pécs számára véget ért a II. Világháború. Városunkba szinte – minimális német utóvédharcoktól eltekintve – menetrendszerű pontossággal beérkeztek Tolbuchin marsall csapatai. Városrészek nem váltak romhalmazzá. Igaz, hogy nem maradt jóformán egy használható autóbusza sem a városnak – ezek valahol Kelet-Európa útjain elpusztultak -, de volt kenyér és áram, decemberben már közlekedett a villamos.
Van egy, a történészek számára azóta is megválaszolhatatlan kérdés.
Hogyan és minek következtében nem vált füstölgő romhalmazzá városunk?
Sőt világnézetileg is megoszlanak a vélemények. A hívő emberek hisznek abban, hogy a város azért maradt épségben, mert Esztergár Lajos polgármester 1943. június 8-án, ünnepélyes körülmények között, Jézus szentséges Szívének oltalmába ajánlotta városunkat.
A Széchenyi tér az ünnep napján
A pécsi családok, polgárok 1943. év nyarára rádöbbentek, hogy katasztrófa előtt áll a város. Arra lehet számítani, hogy talán már a közeljövőben, a nem túl jó hírnek örvendő Vörös Hadsereg katonái tapossák évszázados városunk tereit, utcáit. Általános volt a rettegés és bizonytalanság. A szovjet frontról döbbenetes hírek érkezetek: Sztálingrád, Voronyezs stb.. Ekkor már nagyon sok pécsi család őrizte szívében a szeretett apa, rokon elvesztése miatt érzett mély gyászt.
Mit lehet itt és most tenni? A város felelős vezetői – legalábbis a józanabb többség – tisztában volt vele, hogy a háborút a náci Németország szövetségeseként elvesztettük. A következményekért az országnak, annak vezetőinek (beleértve a nagy városok polgármestereit is) vállalnia kell a történelmi felelősséget. És ez a felelősségre vonás kegyetlen és igazságtalan lesz…
Mint olyan sokszor a magyar történelem során, ha vérszomjas tatár, török, labanc hordák közeledtek a város felé, a riadt lakósság a templomokban keresett védelmet, menedéket. Ezzel szemben a kíméletlen ellenség nem tisztelte sem a templomot, sem polgári erényeket, sem az emberi értékeket. A templom nem védte meg a sok szerencsétlent.
Valami hasonló analóg gondolatok juthattak a pécsi városvezetőség eszébe, amikor arra gondoltak, hogy ha felajánlják Krisztus Szent Szívének szeretett városukat, majd csak elvonulnak a viharfelhők, és újra kisüt a nap…
Az ünnepségen az egyházi és városi vezetőkön kívül több neves személyiség is részt vett.
Elsősorban meg kell említeni Angelo Rotta c. érseket, pápai nunciust, aki vasárnap délelőtt a székesegyházban misét pontifikált az összegyűlt hatalmas tömegnek.
Az ünnep Gebauer Ernő freskóján (Belvárosi templom)
Arról, hogy ki volt ez a kiváló diplomáciai érzékkel és nemeslelkűséggel megáldott vatikáni főpap, néhány dolgot igen fontos tudni: 1944–1945-ös tevékenysége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a semleges erők (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc, Vatikán) és a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti küldöttsége legalább tizenötezer védlevelet bocsátott ki a magyar zsidók számára, és ellátták őket keresztségi igazolásokkal. A diplomáciai feladatoktól 1957-ben vonult vissza. 1997-ben „Világ Igaza” címet adományozott számára a Jad Vasem.
Az ünnepély csúcspontja a felejthetetlen látványt nyújtó Széchenyi téren volt. „A pécsiek, amíg csak élnek nem fogják elfelejteni azt a mély áhítatot keltő, csodálatosan felemelő és tündéri látványt, amit a Széchenyi tér nyújtott vasárnap este. A tér már este 7 órakor szinte mozdulatlanul álló hívők tízezreivel népesedett be. A palotasorok ablakait, párkányait a mecseki erdők lombfüzérei, a nyár legszebb virágai és drága szőnyegek díszítették. A gyertyák és mécsek is kigyulladtak már és fényük, mint apró kis csillagok szikráznak, köszöntve a keleti égbolton feltűnő esthajnalcsillagot, meg az újhold ezüst sarlóját. Zászlók lengnek a házakon, oszlopokon és szinte csodálkozva néznek alá a tengernyi emberre, Pécs boldog és csillogó szemű lakóira.” (Dunántúl. 1943. június 8.)
Az ünnepről készített Széchenyi téri fotók a Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Osztályának tulajdonában vannak.
Hozzászólások