A lakk eredeti szerepe valószínűleg egyszerűen a fa védelme volt. Tartós, ellenálló, szép, színes és fényes – ezek a kívánatos tulajdonságai. Ma már tudjuk, hogy a lakk rezgési, vibrációs tulajdonságai is igen lényegesek. A lakk merevségének a fa merevségéhez kell illeszkednie, bármely irányú nagyobb eltérés torzításhoz vagy a zaj növekedéséhez vezet. A lakk-készítés ősi mesterség, Galenus is írt az i. sz. 2. században a lenolaj és ásványi festékek használatáról. A 16. századi receptek már tartalmazzák az Újvilágból és Ázsiából származó gumikat és gyantákat. A legtöbb lakk durva növényi gyantakivonatra épül, mint a kopál, a lakkmézga, a masztik, a kámfor. A lakkmézga rovarok által kiválasztott gyanta. A korai receptekben gyakori a borostyánkő (az oldhatatlan gyantakövület olvasztás után használható). Többféle színes gyantát használtak, a vörös sárkányvért, a barna áloét és egy sárga változatot is.
A hegedűkészítők a lakkokat – oldószer szerint – két csoportba osztják: alkoholos és olajos lakkokra. Az alkoholos lakkok gyorsan száradnak, első rétegük behatol és kölcsönhatásba kerül a fa anyagával, befejező rétegük áttetsző és fényes. Az olajos lakkok a len- vagy a dióolaj mellett általában terpentint vagy petróleumot is tartalmaznak. Száradás után az olajos lakkok keményebbek és tartósabbak, mint az alkoholosak. Többek szerint a lakkoknak nincs akusztikai hatásuk, s ha mégis van, az többnyire káros. Régóta mondják, a lakk csak szükséges rossz a hegedűkészítésnél.
Mit használt Stradivari és a többi nagy mester a lakkok gazdag választékából? Egy 19. századi vélemény szerint vékony olajos lakkrétegre kente a sárkányvér alkoholos oldatát. Mások szerint olajos borostyánkő oldatot használt. Később különféle ásványok jelenlétére figyeltek fel. 18-19. századi receptekben gyakran szerepel az üvegpor (szilícium-dioxid), a rákszem és a tojáshéj (kalcium-karbonát), a porcelán és a borostyánkőpor. Ha ezeket rendkívül finomra porították, akkor előidézhették a régi hegedűknél megfigyelt gyémántos csillogást. Nagyvary szerint ezek az ásványi összetevők olyan kemény réteget alkothattak, amely jelentős szerepet játszik a hangszer merevségében.
Nagyvary három cremonai mester, Guarnieri, Ruggeri és Stradivari lakkját vizsgálta meg. Egyszerű fénymikroszkóp alatt is szikrázó, színes részecskéket figyelt meg. A részecskék a színes lakkréteg alján, közvetlenül a fa felületén koncentrálódnak, de a fába behatolt színtelen rétegben is megtalálhatók. A látható részecskék többsége 1-2 mikrométer méretű, elektronmikroszkóp alatt kisebbek is látszanak. A Stradivari-lakkban kevés a fénymikroszkópban is látható részecske, az elektronmikroszkóp 100-800 nanométeres részecskéket tett megfigyelhetővé. Nagyvary megfelelő előkészítés után energiadiszperzív röntgenspektroszkópiával vizsgálta a szemcséket. A fő komponensek – sok más mellett – kalcit, kvarc (üveg), nátriumföldpát, gipsz és hematit. 300 kristályszemcsében 22 különböző ásványt azonosított vagy valószínűsített Nagyvary, köztük olyan ásványokat is, mint a gránit, a rutil és az argentit. A részecskék a tér 50-70%-át kitöltik. A lakknak kevesebb mint 30 százaléka oldható szerves oldószerekben. Nagyvary feltételezi, hogy az olaj alapú lakk olvasztott borostyánt is tartalmaz. Ez az összetett lakk egyesíti a lenolaj polimer hajlíthatóságát az ásványi és borostyán részecskék keménységével. A lakk lényeges szerepet játszik az akusztikai tulajdonságokat meghatározó tényezők között. Lehetséges, hogy a viszonylag nehéz kristályok abszorbeálják a magas frekvenciájú vibrációkat, ezzel csökkentik a zajszintet.
Nagyvary első vizsgálataival egyidőben a Cambridge-i Egyetemen is foglalkoztak a Stardivarik titkának megfejtésével. (Nagyvary elsőbbségi vitába is keveredett a Nature és a New Scientist szerkesztőségével, vitatta kéziratkezelési módszereiket.) A cambridge-i egyetem kémikusai a rétegek egymásra épülését tanulmányozták, a lakkréteg alatt egy nagyon vékony (50 mikrométeres), igen kemény réteg rejtőzik, ők ebben vélik megtalálni a csodálatos hangzás titkát. Egy Stradivari cselló darabkáját helyezték transzmissziós elektronmikroszkóp alá. A mintát nagyenergiájú elektronokkal bombázták, az elnyelt elektronok hatására a minta elemei röntgen-sugarakat bocsátottak ki. A kilépő röntgen-sugárzás jellemző a kibocsátó anyagra, a sugárzás energiájából meghatározható az elem, az intenzitásokból pedig az összetevő elemek mennyiségének aránya. A lakk alatti kemény réteg ásványi eredetre vall, alumíniumra, szilíciumra, foszforra, kénre, káliumra, kalciumra, titánra, mangánra és vasra jellemző röntgenvonalak jelentek meg a kísérletekben. Ugyanezeket az elemeket tartalmazza a pozzolana nevű vulkáni hamu, amely bőven található Cremona környékén. Az angol kutatók természetesen megvizsgálták a hangszer többi részének anyagösszetételét is, a fa és a lakk röntgenspektruma egyértelműen eltér a lakk alatti rétegétől, a pozzolana és a kemény réteg összetétele, az elemek fajtái és arányuk igen jól egyezik.
Stradivari tajtékkővel dörzsölte, simította a fát a lakkal való bevonás előtt. Lehet, hogy a most felfedezett nagyon vékony réteg ennek az eredménye, maradványa? A tajtékkő összetétele hasonlít a pozzolanáéhoz, ugyanolyan elemekből áll, de az arányok mások. A tajtékkő több szilíciumot és kevesebb vasat tartalmaz, mint a pozzolana. Így ez a lehetőség biztosan kizárható, a hangzásban kulcsszerepet játszó kemény réteg nem a dörzsölésből maradt vissza.
A pozzolanát ma is használják a jó minőségű cement gyártásánál. Mésszel (kalcium-oxiddal) keverve kemény és kivételesen ellenálló anyag jön létre. Stradivari természetesen nem készített cementbevonatot, mert akkor a rétegekben a megfigyeltnél jóval több kalciumnak kellene lennie. Valószínűleg vízzel keverte a pozzolanát, esetleg tojásfehérje vagy más kötőanyag hozzáadásával, és ezzel a pasztával vonta be vékonyan a fát. Az eddig nem ismert réteg kitűnő alapozást nyújtott a lakkozáshoz, szilárdságával hozzájárult ahhoz, hogy a háromszáz éves hangszerek többsége ma is ép, játszani lehet rajtuk.
A hegedűsök nagyra értékelik Nagyvary hangszereit, amelyeket az újra felfedezett régi recept alapján készített. Két vélemény a The New York Times-ból. Samuel Cohen a Metropolitan Opera zenekarából: „Most találkoztam először olyan új hangszerrel, amely úgy szól, mint a régi olasz hangszerek – az én fülemet nem lehet megtéveszteni”. Zina Schiff, aki többek közt Heifetznél is tanult: „Bárhol is játszom, a karmesterek és a többi művész csodálják a hangszeremet, és én csak mosolygok magamban”.
Szóljon hozzá!