Lehet, hogy a legcsúnyább, legijesztőbb kinézetű halak a legízletesebbek? Nincs elegendő tapasztalatom ahhoz, hogy ennek a tételnek az általános érvényességét igazoljam, mindenesetre két egyértelmű bizonyítékot már ismerek. (Ha általánosan érvényes lenne a tétel, akkor nyilván valamilyen evolúciós előny rejtőzne mögötte, de ilyent nehéz elképzelni, hiszen hogyan is befolyásolhatta volna a halak törzsfejlődését a náluk jóval később színre lépett ember ízlésvilága.)
Mit gondolhat a gyanútlan szárazföldi ember arról a halról, amelyről egy szakácskönyvben ezt olvassa: „Konyhai felhasználásra leggyakrabban fej és bél nélkül hozzák forgalomba, így nem látszik visszataszító külseje.” A visszataszítónak minősített külsejű hal neve ördöghal. A magyar név nyilván fordítás, hiszen a tengeri népek is így hívják: németül Seeteufel, egyik angol neve pedig seadevil. Angolul monkfishnek, szerzetes halnak is hívják, az étlapokon rendszerint így szerepel. A francia halleves, a bouillabaisse elengedhetetlen része. Az interneten létezik egy fantasztikus adatbázis, ebben több mint 27 ezer hal leírását, adatait tárolják (http://www.fishbase.org), remekül lehet böngészni benne. A halakkal most ismerkedő persze zavarba jön, mert például a monkfish nevet több hal is viseli, köztük az angyalcápa. (Ördög és angyal azonos névre hallgatna?) Ördögnek is több halat neveznek, a németek így hívják a tengeri skorpióhalat is, az angolok pedig a polipot. A trópusokon él a három-bibircsókos tengeri ördög. Ördöghal néhány magyar vendéglő étlapján is szerepel, zárójelben megjegyezve tengeri varangy néven is. A nagy adatbázisban a tengeri varangy egy Ausztrália körül élő hal egyik neve, tisztes neve koporsóhal! Itthon is él ördöghal: hegyi patakok lakója a botos kölönte. Az ördög csak egy sok neve közül, hívják kutya-, bunkó-, patkószegfejű- és botfejű halnak is. Egyetlen közös vonása van a sokféle ördöghalnak: mindannyian csúnyák, legalábbis emberi szemmel. A halak véleményét nem ismerjük.
Maradjunk a horgásznak (angler) is nevezett ördöghalnál. Valamennyi európai tengerben otthonos. A csúcstartók adatai: hossz 200 cm, súly 58 kg, életkor 24 év. Teste, feje lapos, szája széles és üreges. Aránytalanul nagy szájában több sorban helyezkednek el hegyes fogai. (Szakácskönyvben írják: „Tipikus ismertetőjele a feje és a szája. Mindkettő nagy és félelmetes, húsa azonban fehér, zsenge, porhanyós, szálkamenetes, íze pedig a langusztáéra emlékeztet.” Bőre vékony és laza, hasán fehéresszürke, hátán sötét. 20 és 1000 méter közti mélységekben félig betemeti magát a homokos, iszapos üledékbe, ott vár áldozataira, a kisebb halakra. Valóban megérdemli a horgász nevet. Hátán szabadon állnak hátúszójának nyúlványai, ezek közül az elsőt mozgatni tudja, ezzel csalja magához a zsákmányt. Ez is joggal sorolható a természet fantasztikus ötletei közé. Búvárok tisztelettel beszélnek az ördöghalról, például a „mélyvizek nagy öregjének”, az „Adria Öregapjának” nevezik.
A másik esetben Madeirán a helybeli idegenvezető így ajánlotta figyelmünkbe a sziget ebédre feltálalt specialitását: „Örüljenek, hogy nem látták a halat, szörnyen néz ki, de feltétlenül kóstolják meg, mert nagyon finom”. A hal szépségét a tányéron nem tudtuk megítélni, mindössze egy bepanírozott hengeres fehér haldarabot láttunk. Vitán felül nagyon finom volt, ezért felírtam az angol nevét, hogy itthon utánanézhessek. Az idegenvezető szerint black scabbard fish, magyarul fekete farkos abroncshal egy darabját kaptuk ebédre. Elmondta még, hogy sokan kardhalnak gondolják, de nem az. Éjszaka halásszák, a szigettől mintegy 30 kilométerre, 1-2 kilométer mélységből. A tudós lexikonokból kiolvashatóan az abroncshalfélék kiterjedt rokonsága az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánban egyaránt előfordul. Húsz faj tartozik a családhoz, ezek egyike viszont valóban a kardhal, amely 1,5 méterre is megnő. Az abroncshalak teste hosszú, angolnaszerű, farkuk jellegzetesen elkeskenyedő. Ragadozók, halakat esznek, ehhez nagy szájjal, éles, hegyes fogakkal bírnak. Szájuk és kopoltyújuk belülről fekete. A fekete farkos abroncshal leghosszabb ismert példánya 110 cm-re nőtt meg, kifejlett példányai átlagosan 80-85 centisek. Színe rezes-fekete, irizáló mintázattal. Az internetes hal-adatbank szerint az Atlanti-óceán mindkét partjánál és az óceáni hátságoknál, például a Közép-Atlanti Hátságnál él, 200-1700 méter mélységben. Az adatbank is rögzíti, hogy fontos és híres táplálék Madeirán.
Közeli rokona, az ezüstös farkos abroncshal (silver scabbardfish) is angolnaszerű, de kisebb, mindössze 100-600 méter mélységben él. Az Atlanti-óceán keleti partja mentén Franciaországtól Szenegálig, valamint az Azori, Madeira és Kanári-szigetek környékén. Délen Namíbiától Dél-Afrikáig található meg, továbbá az Indiai-óceán déli részén is. Harmadik élőhelye Ausztrália és Új-Zéland környéke. Rákokat, kis tintahalakat és halakat fogyaszt.
Érdekes, hogy egyetlen halfaj egymástól ennyire távol eső területeken talál élőhelyet. Tavaly számoltak be a kutatók a rangos tudományos hetilap, a Nature hasábjain egy távúszóbajnok halról. 2000. november vége felé egy halászhajó Grönland partjai mellett kifogott zsákmányában az ezerkétszáz méter mélyből kihalászott jól ismert laposhalak között különös halra bukkantak. A lény hossza csaknem 2 méter, súlya 75 kg volt, a tapasztalt halászok sohasem láttak még ilyent. A kapitány elrendelte a különlegesség lefagyasztását, hátha érdekelni fogja a tudósokat. Norvég és dán szakértők azonosították a halat, az nem volt más, mint egy patagóniai fogashal. Azért patagóniai, mert Dél-Amerika déli csücskénél, a Patagónia körüli vizekben él. Az étlapokon rendszerint chilei sügér néven szerepel, legnagyobb ismert példánya 215 cm hosszú volt. Korábban is tudták róla, hogy nagy távolságokat képes megtenni, de eddig ismert legészakibb előfordulását Uruguay partjainál észlelték. Déltengeri hazájától legalább 9000 kilométert tett meg, míg Grönlandig eljutott. A tudósok kizártnak tartják, hogy Grönland körül eddig ismeretlen fogashal populáció élne. Két évtizede halásznak arrafelé igen intenzíven, de még sohasem fogtak patagóniai fogashalat. A hal magányosan tehette meg a hosszú utat. Eredeti élőhelyén 50 és 3850 méter közötti mélységekben él. Útközben bizonyára végig minimum 500 méterrel a tenger felszíne alatt maradt, csak így kerülhette el a számára teljesen idegen, meleg trópusi vizeket. A kutatók a hosszú távú patagóniai fogashalat egy korábbi elmélet újabb bizonyítékának tartják. Eszerint egyes halak az Egyenlítőt keresztezve egyik földtekéről a másikra vándorolhatnak a mélyben, a hideg vizes zónában. Így válik érthetővé, hogy miért élnek egyes halak a trópusoktól délre is és északra is.
Szóljon hozzá!