Színe és fonákja – 2. rész

Vándorlásaink

 

 

hernadi-laszlo-mSzinte mindannyian ismerjük az egyszeri, 85 éves bácsi esetét, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, iskoláit Csehszlovákiában végezte, majd Magyarországon dolgozott, azután a Szovjetunióban, később pedig Ukrajnában. Mint utóbb kiderült róla, hogy hosszú élete során szegény ki sem mozdult Munkácsról. Csak a történelem forgószele süvített körülte, de az szédítő viharként. Az öreg helyzetén, mint helyzetkomikumon még csak derülhetnénk kicsinyég, ha nem tudnánk, hogy a versailles-i hentesmesterek az anekdotába rejtett valóság belső tartalmával Magyarország területét az addiginak kevesebb, mint harmadára csonkították, megalkotván ezzel a földkerekség egyetlen olyan országát, amely minden irányban önmagával határos. Bárddal húzták meg az országhatárt, kettéhasítva falvakat, többfelé pedig rokonságokat, idegen világba csippentve néha még a kertek alját is. (Vajon a világ mely táján értik meg e furcsa paradoxont? – Radnóti Miklós soraira hány lélek rezdül még: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”[1]) Versailles-nak szinte egyenes következménye a második világégés. Ezután – óh, praktikus emberi elme! – a bajok igazi orvoslása helyett inkább elkezdték számozni a világháborúkat: I., II. – A következő után maradnak még, akik számoznak?!

A munkácsi atyafival ellentétben mi sokat vándoroltunk. Apám még csak tizenegy éves, mikor kiszakad az otthon melegéből. Folytatódnak a diákévek, előbb Csurgón, majd 1922-től Szegeden. Falujában ő az első parasztfiatal, aki diplomát szerzett, s mint ilyen, egyik közeli példakép a továbbtanulni akarók számára. Dr. Laklia Tibor kedves rokonom fölkérésére egyik Babócsáról szóló könyvében[2] a Herzsenyák famíliáról unokatestvérem, dr. Szilágyiné dr. Bukszár Katalin emlékezett meg. Apámról én írtam a következő részt:

„…Középiskolai tanulmányait a csurgói Református Gimnáziumban végezte. Ezt követően az Orvostudományi Egyetem hallgatója Szegeden. 1928-tól az egyetem Közegészségügyi Intézetének gyakornoka, 1933-tól tanársegéde. Mintegy 20 dolgozata jelent meg a hygiéne, a bakteriológia, a szerológia és az epidemiológia tárgyköréből. A földmágnesség és elektronsugárzás kutatásával is foglalkozott. 1936-ban városi orvos és tisztiorvos Szegeden. 1937-ben tisztiorvos és rendőrorvos Debrecenben. 1938 decemberétől 1945 áprilisáig tisztiorvos és rendőrorvos Kassán. A kassai cserkészkerület ellenőrző tisztje. Tartalékos orvos főhadnagyként katonai szolgálatot is teljesített. A kassai hadtest visszamaradó részlegének vezető orvosa. Élete kockáztatásával 108 embert mentett meg a holocaust vérzivatarából.

A világháborút követően vármegyei, illetve városi tiszti főorvos Borsod-Gömörben (1945), Hódmezővásárhelyen (1945–1946), Szabolcsban (1946), Somogyban (1946–1947), 1947-től közegészségügyi főfelügyelő a Népjóléti Minisztériumban. 1949. július 29-én rendelkezési állományba (B-lista) helyezte az akkori népjóléti miniszter, Ratkó Anna.

1949. október 23-tól körzeti orvos Csetényben és egyidejűleg 1954-ig Dudar bányaorvosa. A TIT[3] Veszprém Megyei Elnökségének, a Magyar Vöröskereszt Országos Választmányának tagja.

Kiváló sportoló és sportszervező volt. Gimnazista korában ifjúsági futball-válogatott. 1922-től közép- és hosszútávfutó. 10 000 méteres síkfutásban országos bajnok. A maratoni távon 1924-ben országos vidéki, 1926-ban országos főiskolai bajnokságot nyert. 1932-ben tagja a magyar olimpiai keretnek, de a vakbélműtétje miatt nem utazhatott el Los Angelesbe. Ez az egy hét volt élete egyetlen betegállománya. 1936-ban ő vette át az olimpiai lángot az országhatáron, és futott vele Szegedig. Éveken át alelnöke a Magyar Atlétikai Szövetségnek és a Magyar Birkózó Szövetség Déli Kerületének. A Kassai Atlétikai Club ügyvezető elnöke. Sportköri elnök Csetényben is és a zirci járás egyik lelkes sportszervezője. 1965-ben a IX. Szegedi Nemzetközi Maratoni Versenyen ő gyújtotta meg a maratoni lángot. Ez volt utolsó nagyobb nyilvános sportszereplése.

Szeretettel és emberséggel nevelt hét gyermeke – öt lány, két fiú – közül hatan értek meg felnőtt kort. Emberi nagyságát mi sem mutatja szebben, hogy áldozatos, példamutató orvosi munkássága és élete a karrierjének kettétörése után, a kis bakonyi faluban, Csetényben teljesedett ki. A babócsai gyökereket soha nem feledve gyámolította, ápolta, gyógyította betegeit. A legnagyobb politikai elnyomás idején is szilárd és derűs bizakodással, hittel bíztatta az embereket, erőt sugározva segített nehéz sorsuk méltóságteljes elviselésében.

Így fordult az akkori politikai hatalmasságok – de lelki törpék – szándéka a visszájára. Mindig nemes szeretettel, közvetlenséggel közelített az emberekhez, akik szívükbe zárva őt ma is nagy szeretettel emlékeznek rá.

1967. június 12-én halt meg a balatonfüredi szívkórházban. Két nappal később Csetényben temették el.”

Szüleim Szegeden ismerkedtek meg. Ott házasodtak össze 1932. szeptember 7-én. Testvéreim születési helye és éve: Kornélia (Szeged, 1933); Klára (Szeged, 1934) ők ketten még Herzsenyákként anyakönyvezve, mert apám csak 1936-ban magyarosított; Edit (Debrecen, 1938); Judit (Kassa, 1941); Zsuzsanna (Kassa, 1943); György (Szolnok, 1948).

Kassa különleges szerepet játszott az életünkben. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a 20 éve először megszállt, majd később elcsatolt Felvidék nagy része (a vitatott városok közül Pozsony és Nyitra maradt) visszatért. Kassa november 11-én. Volt nagy öröm. Aztán üröm is. Ugyanis az adminisztráció elkövette azt a súlyos hibát, hogy azok nagyobb hányadát, akik Trianonig pozícióban voltak, és ott maradtak szülőföldjükön, mellőzték, és az anyaországból vitték az új vezető garnitúrát. Ez feszültséget okozott a régi és az új vezetők között.

Más kérdés, hogy apám hamar megszerettette magát. Németül és horvátul tudott, megtanulta hozzájuk a szlovák nyelvet is. Áldott jó természete és nyíltsága révén hamar szerzett jó ismerősöket – ritkábban barátokat. Kassa környékén a földsugárzás-mérési eredményeit fölhasználva 38 kutat fúrtak. Ezek jó része mai napig is jelentős szerepet játszik a város vízellátásában.

Régen elsárgult leveleket olvasok a történelmi viharokból megmaradtak közül:

 

Kassai ortodox izraelita hitközség elöljáróságától Kassán.

Nagyságos

Dr. Hernády Mihály városi főorvos úrnak,

Kassa Korház u. 10.

 

Mikor az emberiség a kikeletet, a Feltámadást ünnepli, kedves kötelességünknek tartjuk, hogy ez alkalomból meleg szerencsekívánatainkat tolmácsoljuk.

Az egész világot megrendíti az a vérzivatar, mely a különben is gyöngéket és védteleneket még gyámoltalanabbakká teszi.

Vannak tények, melyeket bár nem tart nyilván a világ lelkiismerete, de azok, kik önmagukon tapasztalták a végtére is győzedelmeskedő humanitás szavát, kik jóleső érzéssel veszik tudomásul, hogy a nemesebb érzések teszik az életet élni érdemessé, azoknak a szívébe kitörölhetetlenül bevésve marad a velük éreztetett legcsekélyebb jele a részvétnek és együttérzésnek.

Midőn nagyrabecsülésünkről és őszinte tiszteletünkről biztosítjuk, vagyunk boldog ünnepeket kívánva

 

Kassa, 1942. húsvétja Olv. aláírás s. k.          Dr. Hercz Jenő s. k.
titkár                                    elöljáró

– . –

 

Nagyságos

Dr. Hernádi Mihály főorvos úrnak

Kassa.

Mélyen Tisztelt Főorvos Úr!

A kassai zsidóságnak ebben a tragikus órájában, midőn a kassai zsidótanács működése véget ért, úgy érzem, elmulaszthatatlan kötelességet teljesítek akkor, midőn hálás köszönetemet nyilvánítom azért az igaz és nemes emberbaráti és felebaráti, valamint szociális érzéstől áthatott magatartásért, mellyel Ön, Főorvos Úr, szerencsétlen hittestvéreim sorsát enyhíteni és szörnyű szenvedésekkel teli életüket elviselhetőbbé tenni igyekezett és a Kassai Zsidótanácsot erre irányuló működésében gyakran a kiállástól sem riadva vissza, támogatta.

Önre és nb. családjára az Úr legbőségesebb áldását kérve, vagyok

őszinte tisztelettel
mindenre kész híve:
Kassa, 1944. május 28.                         Dr. Kolos Ákos s. k.
Kassai Zsidótanács                               a Kassai Zsidótanács
pecsétje                                               elnöke

– . –

 

Igen Tisztelt Főorvos Úr!                  Kassa, 1944. december 28.

 

Engedje meg, kérjük, hogy néhány keresetlen szóval megköszönjük őszintén emberbaráti magatartását.

Tudjuk, Főorvos Úr, hogy a legnehezebb körülmények között segített rajtunk, s minden lehetőt elkövetett, hogy helyzetünkön változtasson, és azon enyhítsen.

Eljárása teljesen önzetlen volt, mert nem tudta, kiken segít.

Ígérjük, hogy igaz emberi viselkedését soha elfelejteni nem fogjuk, s mindent el fogunk követni, hogy ezt valamilyen módon viszonozhassuk.

Magunkat Főorvos Úr további szíves jóindulatába ajánljuk és maradtunk lekötelezett igaz hívei:

 

Dr. Révész András s. k.
Flesch Andor s. k.
Dr. Loványi István s. k.
Busztin János s. k.
Dr. Adler Péter s. k.
Dr. Mózes Károly s. k.
Olvashatatlan aláírás s. k.
Szabó Imre s. k.

– . –

 

Édesapámnak, dr. Révész Mihálynak, vagy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Vezetőségének, Budapesten.

 

1944. december havában 5500 zsidó, illetve zsidónak tekintett munkaszolgálatost összetereltek a kassai téglagyárba, elhelyezésük és ellátásuk a lehető legrosszabb volt. Sikerült azonban összeköttetésbe lépni Dr. Hernádi Mihály kassai tiszti főorvos úrral, aki kiharcolta az emberek jobb elhelyezését, nevezett úr európai gondolkozással állt ki a munkaszolgálatosok mellett. A táborban közben kiütéses tífusz tört ki, mégsem tudta megakadályozni kb. 5400 ember Németországba való deportálását. Mindössze 108 ember maradhatott Kassán zár- és megfigyelés alatt: 99 beteg, 6 ápoló /:ezek közé tartoztam én is önként jelentkezve:/, 3 orvos. Az első héten a járványnak 7 halálos áldozata lett.

A tiszti főorvos úr keresztül vitte, hogy a 100 főnyi csoport bevonulhasson az időközben kiürített helyőrségi kórházba. A sátortáborból meleg kórházba kerültünk. A főorvos úr mindent elkövetett, hogy élelemhez jussunk, mert öt napig azt sem kaptunk, gyógyszert szerzett, fertőtlenítésről gondoskodott, s a súlyos betegeknek a közkórházba való felvétele iránt is intézkedett. Egyik társamnak, Szabó Imrének, állandóan élelmet hozott és nevezettet felruházta.

A főorvos úr minden cselekedetéből az embereken való őszinte segíteni akarás volt kiérezhető. Pedig igen nehéz helyzetben volt, állandó ellenőrzés alatt állott ő is – főképpen német részről.

Tudomásom van arról is, hogy nemcsak rajtunk segített. Néhány embert, kassai polgárt, ki tudott szabadítani a Gestapo fogságából és minden vonatkozásban, mindent elkövetett – amennyire hatásköre megengedte – hogy zsidók vagy nem zsidók sorsán enyhítsen.

Hernádi főorvos úr Kassán marad. Ha úgy adódnék, hogy mi nem maradhatnánk itt, akár mert a németek elhurcolnának, akár más okból, vagy járványban elpusztulnánk – kérem tudomásul vételét annak, amit fentiekben előadtam.

Kérem, tessék a Főorvos Úrnak teljes salvus conductust adni, neki teljes mentességet adni, s foglalkozása gyakorlatában támogatni.

Ezeket a sorokat önként, minden befolyástól menten írtam.

Kassa, 1944. december hó 28.-án:

 

Előttünk:                                              Dr. Révész András s. k.
Dr. Loványi István s. k.                         ny. szfőv. fogalmazó
Busztin János s. k.

– . –

 

Dr. Hernády Mihály úrnak                                        Kassa.

 

Mélyen tisztelt Főorvos Úr!

 

Hazautazásunk előtt mélységes hálánkat fejezzük ki azon nemes ténykedéséért, mellyel – minket, volt zsidó kényszermunkásokat – súlyos betegségünkben a Németországba való elhurcolás veszedelmétől megmentett. Ezzel lehetővé tette, hogy ma gyógyult és szabad emberként otthonunkba térhetünk.

Mindezért Önnek, mélyen tisztelt Főorvos Úr, örök hálára vagyunk kötelezve és maradunk mély tisztelettel:

 

Kassa, 1945. február hó 20.-án.                     30 aláírás s. k.

 

– . –

 

Apám egy német-magyar vegyes bizottság tagjaként részt vett az 5500 fős tábor egyik hivatalos egészségügyi szemléjén. Meglepetten pillantotta meg Szabó Imrét a foglyok között. (Egy babócsai gyermekkori játszótárs, akinek az apja – dr. Szabó Imre – a falu orvosa volt. Az orvos már-már kollégaként kezelte apámat, az akkori ifjú medikust, sokat beszélgettek együtt orvosi dolgokról, adott tanácsokat és szakkönyveket, hogy jobban menjen a tanulás.) De ott mégsem ölelhették meg egymást, ahogy azt barátaival szokta. Csak szemével intett, hogy megismerte őt. Másnap egyedül ment vissza és megkereste a régi pajtást, aki egy kis csoportban beszélgetett. Váltottak néhány mondatot, majd megnyílt a tiszti köpeny, és az ámuló foglyok közé pottyant egy rúd szalámi. Megint másik alkalommal ruhát is vitt az élelem mellé.

A deportálás után ott maradó 108 embert úgy tudta megmenteni, hogy a téglagyárnál kirakta a tífuszt jelző piros cédulákat. Valami gyanús lett a németeknek, mert elvitte a Gestapo[4]. Szerencsére nem tudtak rábizonyítani semmit, így 3–4 nap múlva kiengedték. A sors fintora, hogy a front elvonultával meg a szovjetek tartóztatták le (mit keres itt egy m. kir. főhadnagy?). Aztán az NKVD[5] is elengedte. Ahogy bejöttek, a városparancsnok egy óra múlva már a mi Opel gépkocsinkon furikázott. Azért meg kell hagyni, volt ízlése. Ismert okokból a tulajdonjogról többé nem esett szó. (Székely gyerek mondja az anyjának: – Idesanyám, olyan szépet álmodtam. Kimentek a németek, és nem jött be senki!)

Hamarosan fölmerült a hogyan tovább kérdése. Azt hiszem akkortájt kevés magyarral esett meg a Felvidéken: apámat fölkérték a csehszlovák egészségügyi minisztérium kassai területének vezetésére. Csábító feladat.

– De mi lesz Kassával?

– Természetesen az 1938-as határok…

– Kérem, én magyar ember vagyok, Magyarországon szeretnék élni.

Akkor nincs más, mint búcsút venni Kassától. Ahol annyi mindent megéltek Korponay ükapám, anyai nagyszüleim, szüleim és nagyobb testvéreim is. A hivatás szép kiteljesedése, nagy társasági élet, kirándulások és vidám együttlétek. Aztán beköszöntöttek családunkba az 1940-es év szomorú eseményei. Június 10-én 64 éves korában meghalt Korponay nagyapám, november 9-én pedig Klárika – hat és félévesen. Egy későn fölismert, perforálódott vakbélgyulladás… Tragédia. Sokat gondolkodtam már gyerekfejjel is azon, milyen érzés lehetett szüleim számára egyik gyermekük elvesztése. (Most már tudom…) De a Gondviselés néha jóságos. Ha egyik kezével elvesz, ad a másikkal. Bár a másik áldása nem pótolja az egyik elvételét, mert az végérvényes és pótolhatatlan, csupán némi vigaszt nyújthat. Megértem, így értem csak meg, hogy közeli egymásutánban hárman következtünk. (Közvetlen utánam meg a front, de az nem miattam.)

1945. április 20-án visszajöttünk Magyarországra, Miskolcra. Augusztusban a Debreceni Népbíróság igazolta apámat. Mindaddig Miskolcon laktunk, míg 1946-ban haza nem hívták őt Somogyba, megyei tiszti főorvosnak. Ekkor az egész család Kaposvárra költözött. Megszűnt a hétközbeni távolélés, utazás Hódmezővásárhelyre, majd Szabolcsba. Szinte otthoni környezet vette körül Somogy megyében, sok régi, jó ismerős, néhány barát – és végre, közel a szülőföld.

Miskolcról csak néhány szórványos emlékképem maradt. Kaposvárról annál több. Sokat játszottunk együtt mi, apróbb gyerekek. Arra emlékszem, hogy apámmal rengeteg bokszmeccset vívtunk, és nagyon sokat birkóztunk. Legtöbbször csak sikerült győznöm, ha küszködéssel is. (Nagypapaként már ennek is ismerem a titkát.) 1947-ben megint beköszöntött az ingázós időszak. Apámat a Népjóléti Minisztériumba hívták. A 19 megyére és Budapestre heten voltak közegészségügyi főfelügyelők, élükön dr. Vas Zoltánné dr. Vadas Sárával. Ismét csak a nagyon rövid hétvégeken találkozhattunk. Akkor sem minden héten. Szerettem bebújni az ágyukba. Ám a fölhalmozott újságkupac és más egyéb olvasnivalója nem sok jót ígért számomra. De addig-addig csavargattam a szőrt a lábszárán, vagy piszkálgattam a körmeit, míg az olvasásból nagy birkózás vagy bokszolás lett.

Egyik vasárnap elutazott Budapestre. Nekem nagyon hiányzott, így másnap, harmadnap elmentem a vasútállomásra. Sokszor kikísértük, ismertem jól az utat. Most, hogy végre egyszer szigorú fölügyelet nélkül voltam, hát az maga volt a felhőtlen boldogság! (Hogy miért van folyton-folyvást annyi felnőtt a gyerekek körül árgus tekintettel? Hallatlan. Örökös érdekütközés – egyenlőtlen csatákkal.) Ilyen közelről még soha nem tudtam jól megnézni a mozdonyok kerekeit, pedig már régóta vágytam rá. Végre sikerült. Igaz, a legkisebb kerék is nagyobb volt nálam. A peron viszont engem segített a magasság tekintetében. A legszebb mindig az elindulás volt. Az első néhány méltóságteljes, lassú fordulat. Közben a szelepekből előpöffenő bodor gőzpamacsok teljesen beborítottak. (Akit a mozdony füstje megcsapott – mondhatnám Moldova György után szabadon.) Milyen az élet: örömöm nem tartott sokáig. Alighogy kibontakoztam az egyik ilyen gőzfelhőből, már tornyosultak is helyettük a viharfelhők.

– Hát te, kisfiú, mit keresel itt? – kérdezte egy első nekifutásra jóságos arcúnak tűnő idős néni.

– Várom apucikámat.

– Hol az apukád?

– Budapesten.

– Csak nem egyedül vagy itt?

– De igen.

A válasz hallatán először kitört az egyszemélyes pánik, amit nagy igyekezettel próbált továbbadni a körülöttünk lévő többi felnőttnek. Némi sikerrel. (Ilyenben – bezzeg – hogy összetartanak! Ráadásul ennyien egy ellen!) Egyre szigorodó tekintetéből azonnal sejtettem, hogy a következő elindulást a másik vágánynál már nem tanulmányozhatom kellő elmélyüléssel.

– Hol laksz, kisfiú? Melyik utcában?

– Azt nem tudom, de gyere néni, hazavezetlek.

Meglehet, azóta is az ő lelkén szárad, hogy a megszakított stúdiumok miatt nem lettem mozdonyvezető. Lovagiasan, kézen fogva vezettem a nénit. (Ha az ember megígér valamit…) Útközben még néha elbizonytalanodott, hogy jó irányban megyünk-e, de határozott lépteim előbb-utóbb csak meggyőzték a helyes útról.

Akkor fogalmam sem volt róla, hogy megérkezésünk miért váltott ki nagyanyámból olyan frenetikus örömöt. Bár nagyon szerettük egymást, abban a pillanatban mégsem állt arányban e kettő. Mint utóbb kiderült, egyrészt már három órája kerestek. Másrészt anyám rábízta akkor még egy szem kisfiát. Nagyon kínos lett volna, ha nem kerülök elő addigra, amikorra ő is hazaér. Nagyanyám annyira fölbuzdult a hirtelen és könnyen jött sikerélményen, hogy heveny keringési elégtelenségét helyrehozandó, azonnal előkapta kis likőrös készletét. Koccintottak egyet-kettőt, beszélgettek erről-arról. Receptet cseréltek, összetegeződtek. Tán még leveleztek is egy darabig.

Másik kaposvári kalandom – ha nem is közvetlen összefüggésben, de mégis – kapcsolódik életem egyik későbbi nagy megpróbáltatásához: az italhoz.

Volt a közelünkben egy kerthelyiség. Szerettem ott időzni. Sokat sündörögtem a felnőttek között. Voltak persze korosztályos játszótársak is, csak ez külön színfoltot hozott amúgy sem unalmas életembe. A törzsvendégekkel tegező viszonyban voltam. Néha velem mondatták ki azt, amit maguk akartak, csak nem mertek. Sokszor ugrattak is. Gondolhatták, hogy az ő életkoruk és az én három évem aránya minden másra ilyen arányban vetül. Innen visszanézve úgy tűnik, ez csöppet sincs így. Felnőttkoromban mindig hangoztattam: a gyerek csak kicsi, de nem hülye. Egyszer azért mégis az voltam. Valamelyik lökött megkínált itallal. Meleg volt, szomjas voltam, elfogadtam. Hogy mi volt a pohárban, arra már nem emlékszem. A többire is csak homályosan. De arra tisztán, hogy cudarul forgott velem a világ. Nem tudtam lábra állni. Judit és Zsuzsa két oldalról közrefogtak, és vittek haza. Lefektettek otthon. A plafon, a csillár és a falak, mind őrült táncba kezdtek. Ennyire emlékszem. Aki megkínált, még ennyire sem. Gratulálok neki!

Halvány emlékképem van még a kaposvári időszakból Attaláról, ahol vendégségben eltöltöttünk néhány napot Bíró bácsiéknál. A foglalkozása is az volt: a falu bírája (később – akaratán kívül – kulákká „avanzsált”).

Az asztalon a ropogós héjú, gőzölgő, házi sütésű kenyér, finomabbnál finomabb kolbász, sonka, szalonna. Házi vaj, amit az asszonyok köpültek. A sajtárba fejt, még testmeleg habos tej. (Hja kérem! Hol volt még akkor EU-szabvány?!)

Csurgón Ilia Pista bácsiékat látogattuk meg. Ők többek között nagyban méhészkedtek. Szinte ösztönösen megéreztem, az udvaron hova kell mennem, hol találok valami nekem való érdekességet. A fészerajtó mellett ott búslakodott szegény munkanélküli: a mézpörgető. Nem álltam meg, hogy meg ne hajtsam. Amikor már fölvettem vele az utazósebességet, egy hirtelen ötlettől vezéreltetve – mai napig is dúskálok bennük! – a jobb kezem nagyujját bedugtam a fogaskerekek közé. Hoppá! Állj meg világ! – A fogaskerekek tövig bekapták az ujjamat. Ha a világ nem is, de a gép megállt. Először visszafelé akartam tekerni, de meg se mozdult. Kénytelen voltam leleplezni magamat. Ez abból állt, hogy az addigi hangtalan sírásból minden átmenet nélkül átváltottam a hangos maximumra. Jött a fölmentő sereg, mert tudták, ha én sírok a saját húzásaim következménye miatt, akkor ott tényleg komoly a baj. Csakhogy ők sem tudták visszafelé hajtani a pörgetőt, bárhogy is szerettem volna siettetni a szabadulásomat. Az lett a vége, hogy a fogaskerék-házat szét kellett szerelni. (A későbbi kalandjaimra is visszagondolva: az kész csodának számít, hogy még mindig tíz ujjal gépelek.)

1948 tavaszán Budapestre költöztünk. A Veres Pálné utca 19. szám alatt, a második emeleten kaptunk lakást. Hat nagy szoba, hatalmas hall, cselédszoba és a többi… Jó időbe telt, mire kiigazodtam benne. Fölfedeztem minden kis zugát. Adódott néhány megbízható rejtekhely.

Akkor vártuk a következő gyermeket. A vártuk nem felséges többes, nem költői túlzás, mert nálam jobban nem várta senki, az biztos. Két kisebb nővérem, mikor észrevette, hogy ugrom rá, elkezdett fölváltva és együttesen cukkolni, hogy úgyis lány lesz, úgyis lány lesz… Meglett négyévesen, komoly férfiúi öntudattal rontottam a lányokra azzal a szent meggyőződéssel, hogy csak fiú lehet. Nevetve nyugtázták mélységes fölháborodásomat. Én meg menekültem a majdnem mindig biztos menedéket nyújtó hátországomba: nagyanyám szobájába.

– Gyere, nagyanyám, imádkozzunk, hogy fiú legyen. – Nem tudom, kiért morzsoltak még el annyi rózsafüzért, mint mi, öcsémért. Görcsösen szorítottam pici ujjaimmal én is a gyöngyöket, nehogy azon bukjon meg nagyanyámmal közös vállalkozásunk sikere, hogy jelenlévőségem és részvételem buzgósága nem kellően intenzív. Csak mondtuk, mondtuk egyik imát a másik után. Amíg végigimádkoztuk a rózsafüzért, fölszáradtak a könnyeim, és teljes mértékig megerősödtem hitemben. Sőt már nem is hittem. Jóval több volt ez annál. Ez már a legkeményebb bizonyosság volt a tekintetben, hogy a lányok már mondhatnak bármit, amit akarnak, beszélhetnek itt össze-vissza, mert én az imától megerősödve és megvilágosodva tudván tudtam a titkot; ebben a csodálatos, nagy misztériumban már rég eldöntött dolog, hogy fiú lesz és kész! Akkoriban volt egy nagyon érdekes, színes álmom. Őserdővel övezett hatalmas folyón hajóztunk lefelé. Az érdekesség abban rejlett, hogy három egymást követő éjszakán át folytatódott az álom.

Egy szép napon minden beérett: 1948. augusztus 14-én apám egyik orvos barátja vezényletével Szolnokon megszületett Gyuri öcsém. Kitörő örömmel vettem a hírt. Másnap meg nekem volt születésnapom. Apámmal együtt utaztunk Szolnokra. Az csak természetes volt számomra, hogy én mehettem. A lányoknak meg coki! Meg is érdemelték. Ám túláradó szeretetem kis híján nagy bajt okozott, mert két hét múlva, mikor kaptam egy fürt szőlőt, gondoltam, ezt megosztom Gyurikával. Egy szem neki, egy szem nekem. Annyit könnyítettem az ő adagjánál, hogy a szája fölé tartva összeroppantottam a bogyót, de minden ment befelé, magostul, héjastul. Ő csak nyelte a levét, cuppogott, én meg nyomattam a saját tempómban, hiszen minden jel arra mutatott, hogy ő is szereti a szőlőt. Mire észrevették hadtápos akciómat, addigra már néhány szem héja és magja összegyűlt a szájpadlásán. Azonnal kiiktattak engem Gyurika élelmiszerellátásából. Ettől kezdve éberebben ügyeltek rám.

Más alkalommal fölfedeztem a spájzban, hogy a keresztbe fektetett partvis rúdján szép szál kolbászok sorjáznak. Csak nagyon magasan. Mikor nagyanyám elbóbiskolt, kölcsönvettem a sámliját. Erre ráállva néhány kolbásznak lecsíptem a végét. Sámlit vissza. Egyik este hallom ám, hogy a felnőttek beszélik: baj van a kolbászokkal. Tanakodtak. Ha egér lenne, az a rúdon átvetett részt rágná. Ha nem egér, akkor mi? – A rejtély hamarabb megoldódott, mint szerettem volna. Megint mentem szokásos kis ellátmányomért. Első törés a számba, a többi a zsebembe. Ekkor nyitott be anyám. Mérgesen rám kiáltott:

– Lacika, ha még egyszer ilyet teszel, hát én levágom a bögyörődet!

– Azt nem lehet, mert az kemény! – jelentettem ki teljes öntudattal. Mint utóbb kiderült, a részemről egyáltalán nem holmi szellemességnek szánt komoly válaszom nála nevetőgörcsöt eredményezett. (Ennyire félreérteni a mondandómat!) De ami a fő: a harci helyzet elcsitult. – Hány ilyen volt az életemben! Meg amiről nem is tudtak. Amilyen áldott jó gyerekek voltunk! Ha csak a századát megtudják, már az is elég lett volna legalább egy kiadós idegösszeroppanáshoz. (Montgomery tábornok anyja mindig azt üzente a fiának, ha gyermeke kikerült a látóteréből: – Mondjátok meg Montynak, hogy bármit csinál, hagyja abba! – Mi is így voltunk ezzel.)

Nagyanyámmal sokat barangoltunk a még mindig romos Budapesten. A Dunába robbantott hidak, a királyi vár és környéke szomorú látványt nyújtottak. A törmelékhegyeken át benéztünk egy-egy palota ablakán. Árván, féloldalasan, szakadtan lógtak le a csillárok. Az egyik kapu melletti szoborkompozíció egy vadászjelenetet ábrázol. Amikor mi láttuk, a vadászkutyák hiányoztak onnan. (Malinovszkij marsall elvitette szuvenírnek.) A Belvárosi templom előtt megcsodáltam a római sisakot. Erzsébet királyné szobra impozáns volt. A környék összes templomában voltunk. A máriaremetei búcsúban pedig többször is. A villamoson kicsit összébb húztam magam, mikor a javítóintézet elé értünk, mert a felnőttek ott mindig emlegették, hogy ide fognak beadni, ha rossz leszek. Azt meg nem akartam. Igaz, garanciát sem tudtam vállalni arra nézvést, hogy jó leszek. Utólag azt gyanítom, hogy a felnőttek a hatás kedvéért csak ráfogták egy nagyobb épületre; az a javítóintézet. Annyira is hatott csak, mert látótávolságon kívül ment minden a megszokott kerékvágásban.

A gellérthegyi Barlangkápolnában is jártunk. Ott voltunk a Pázmány Péter-szobor ledöntésénél a Rákóczi úton, közel a Rókus-templomhoz. Sírtak az emberek. Elmentünk az egykor a Városliget szélén állt, a kommunisták által fölrobbantott Regnum Marianum-templomhoz. Helyén 1956-ig a Sztálin-szobor állt. Közel ide az 1919-es vöröskatona ormótlan szobrát tették.

Barangolásaink közben nagyanyám mindig mesélt. Már akkor is föltűnt nekem, hogy milyen tájékozott a világ dolgaiban. Igaz, nagyon sokat olvasott. És mennyi mindent megért! Utólag nem csodálkozom ezen, hiszen már 30 éves volt, mikor kitört az I. világháború.

Nem túl sűrűn, de rendszeresen mentünk a húgához, Rákospalotára. Úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lennének. Pedig közöttük még született testvér. Mári néni férje, Király Béla, csuda dolgokat mesélt a háborúkról és az élet számtalan más területéről. Megmutatta kis birodalmát, a boltot és a méhészetet. A mézpörgető gépre már a bennfentes bizalmasságával, jó ismerősként tekintettem, hiszen már azt is tudtam, hogyan kell szétszerelni. Úgy emlékszem rá, hogy – érthető okok miatt – kellő tisztelet is volt bennem iránta. Béla bácsiéknak volt két fiúk, Béla és Zoltán. Mindketten szépen muzsikáltak. Béla tangóharmonikán és szájharmonikán, Zoltán gitáron. Számomra igen nagy kunsztot jelentett, mikor egy zsebkendővel letakartuk a gombokat a harmonikán, a zene meg ugyanúgy szólt tovább. Mikor ők nem voltak otthon, félórákat pengettem a gyönyörű, több helyen gyöngyházzal kirakott gitár húrjait. Béla műszerészként dolgozott a GAMMA[6]-ban, Zoltán akkor a gödöllői egyetemre járt. Később akadémikus lett. (Mikor nagyanyámmal hozzájuk utaztunk a 67-es villamossal, akkor még nem sejtettem, hogy az Erzsébet királyné útja és környéke később milyen szerepet fog játszani az életemben.)

Egyszer Zsuzsával bementünk egy boltba. Pipiskedve éppen elértük a pult szélét, amire fölraktuk kis vagyonkánkat, egy kétforintost, majd közöltük, hogy ezért mindért cukorkát kérünk. Valóságos nyomozásba kezdtek, hogy honnan van annyi pénzünk. 1949. május 1-jén kimentünk a Városligetbe. Ebben az időben egy-egy családi elindulás komoly megpróbáltatást jelentett a felnőttek számára. Ennyi gyereket rendbe szedni. Többször is, mert mire a végére értek, kezdhették csaknem elölről. A Városligetben rekkenő hőség, majdnem kánikula volt. Zsuzsával – már nem tudom honnan – kerítettünk egy kannát, és elkezdtünk vizet árulni. Ment a bolt rendesen. Pedig nagyvonalúak voltunk a kereskedelemben. Nem volt szabott ár, ki mennyit adott. Délutánra már összejött majd 20 forint. Ebből hazafelé, egy cukrászdában mindannyian jól befagylaltoztunk.

Nagyanyámnak trombózisveszély ellen orvosi javallatra rendszeresen kellett innia Mecseki itókát. Naponta csak egy-egy kupicával. Zsuzsa és én fölváltva nagyon készségesen vittük ki a szobájából a mosatlant, ám míg kiértünk, közben a pici maradékot mindig kinyalogattuk a pohár aljából. Egyszer csak – teljesen váratlanul – a kúra abbamaradt. Azonnal megkérdeztük:

– Nagyanyám, mikor leszel újra beteg? – Csakhogy tudjuk, mire számíthatunk. Hasonlót tettünk nagyobb vendéglátás után is. Ilyenkor több jutott.

Budapestre költözésünkkor szinte első dolgom volt, hogy fölmérjem a környezetet. Először csak a közvetlent, a lakást, majd egyre nagyobb hatósugárral. A hátsó lépcsőház még teljesen romos volt. Ugyan andráskeresztekkel a veszélyesebb helyeket jelképesen lezárták, meg ki is volt írva, hogy továbbmenni életveszélyes, de ez rám természetesen nem vonatkozott, mert akkor még nem tudtam olvasni. Viszont a háború ütötte réseken szép kilátás nyílt a Gellért-hegyre. Ezért a látványért egy kis kockázat igazán semmiség.

A ház függőfolyosóján, a lakásunk előtt játszottam éppen, mikor látom ám, hogy a harmadik emeletről egy korombeli fiú erősen öltögette rám a nyelvét. Én meg vissza rá az enyémet. A grimaszokkal vegyes távoli kommunikáció csakhamar közelharccá fajult. Jól eltángáltuk egymást, aztán békét kötöttünk. Ez tartósabbnak bizonyult, mint a legtöbb államok közötti béke. Istvánnak volt kisvasútja – fölhúzható mozdonyokkal. Ez a tény már önmagában is nagymértékben erősítette a barátságot. Filmeket néztünk. Mozgó- és hangosfilmek voltak. Akkoriban ez maga volt a csoda. Utazás a Holdba, Flick és Flack stb. István már akkoriban is nagyon szépen zongorázott. Később ők is, mi is elköltöztünk a házból. Egyetemista koromban egyszer még összefutottunk. Ő az orvosi egyetemre járt, és egy zenekarban játszott.

A környezet földerítésének lényeges elemei voltak a házunk melletti üzletek. Egy kalapos- egy fodrászüzlet és a cipész. Hamar bejáratos lettem mindenhova. A fodrászokhoz néha vendégként is mentem. Szívesen láttak mindenütt, én meg örömmel mentem, ha le tudtam lépni otthonról. Figyelgettem a jól begyakorolt mesterfogásokat. Közben beszélgettünk. Jöttek a kuncsaftok, nagy volt a forgalom, téma meg mindig akadt bőven. Én csak csipegettem a morzsákat, otthon pedig a jól értesültség dicsfényében sütkéreztem. Egy darabig el nem tudták képzelni, hogy honnan szedem mindezeket. Később, ha kerestek, már ismerték kedvenc helyeimet, így könnyen rám találtak. De volt úgy, hogy másfelé is elcsatangoltam. 1949 augusztus 14–28-ig Budapesten rendezték meg a Világifjúsági Találkozót. Sokan összejöttek bámészkodók az út mentén. Gondoltam, nekem is ott a helyem. Kimentem a Vásárcsarnokkal szembeni részre, és néztem a fölvonulókat. Aztán rácsodálkoztam egy éppen cigarettára gyújtó férfira.

– Na öcskös, te is kérsz egyet?

– Igen. – Azóta, ha hozzáfértem, elfüstöltem egy-egy cigarettát. Csetényben pedig – szinte azonnal – rendszeres dohányzóvá váltam.

Egy szép nyári napon anyám küldött, hogy vágassam le a hajamat. Tudták, hogy ismerős berkekben mozgok, nem kell kíséret. A fodrásznál egy ideig azt hitték, hogy a szokásos hercigeskedő minőségemben vagyok ott. Mikor szóltam, hogy most más a helyzet, besoroltak a várakozók közé. Szép, aranyszőke hajam volt. Csak akkor egy kicsit hosszú.

– No Lacika, milyenre vágjam?

– Kopaszra. – Addig még soha nem kértem ezt a frizurát, ezért egy kissé meglepődtek.

– Lacika, biztos ez?

– Biztos.

– Ezt anyukád mondta?

Innen már nincs visszaút!

– Igen.

A fodrász megadta magát. Végül is, miben van az? Neki a nullásgépet, és hipp-hopp, már kész is. Anyám mikor meglátott, majdnem elvágódott. Kopasz fejem csak úgy világított az előszoba félhomályában. Mint kiderült, estére nagy vendégsereget vártak. Azért küldtek fodrászhoz, hogy rendesen nézzen ki a hajam. De ez egyike azon dolgoknak, amit utólag már nem lehet visszafordítani. Megjöttek a vendégek, mindenki megsimogatta a fejemet. Ezek szerint mégis jó frizurát választottam. Szüleim nem győztek magyarázkodni miattam.

A társaság nagy része orvosokból állt. Csupa miniszteriális ember, igazgató főorvosok. Jutkával és Zsuzsával együtt alig győztük az asztal alatt egy fonállal odakötözni a cipőjük sarkát a szék lábához. Időnként fölbukkantunk, hogy angyali pofával demonstráljuk jelenlétünket, aztán alámerültünk, és folytattuk az illegális munkát. Idő előtt soha nem vették észre a tréfát. (Hiába, a nagy gyakorlat!) Arról mi, gyerekek akkor nem tudtunk, hogy a könnyed társalgás mellett nagyon komoly dolgokról is szó esett a felnőttek között. Azt taglalták, hogy a régebben fölajánlott állást nem lett volna szabad visszautasítani. A MÁV Kórház igazgató főorvosává akarták kinevezni apámat. De ő ezt akkor köszönettel elhárította. Most is bizonygatta, hogy a Népjóléti Minisztériumban közegészségügyi főfelügyelőként pont a legjobb helyen van, azt végezheti a pályáján, amihez a legjobban ért, amit a legjobban szeret. És most a fonákja: másnap a munkahelyén egy A/5-ös méretű fecnit nyomtak a kezébe.

 

MAGYAR NÉPJÓLÉTI MINISZTER
V. Akadémia u. 3.
Tel: 129–580.
Szám: 21.010/1949.I/2.szem.o.

Dr. Hernádi Mihály úrnak,
közegészségügyi főfelügyelő
Budapest.

 

Önt azonnali hatállyal rendelkezési állományba helyezem és a szolgálat teljesítése alól felmentem.

Amennyiben a jelen rendelet keltét követő három hónapon belül más állásba, illetőleg szolgálati beosztásba nem helyeztetett el, az 1934. évi I. t.c. 2. §-a első bekezdésének a/ pontja helyébe lépett 2.400/1949. Korm. számú rendelet 1. §-a alapján szabályszerű elbánás alá kell vonni.

E határozat ellen további eljárásnak – ideértve a bírósági eljárást is – nincsen helye.

 

Budapest, 1949. évi július hó 29-én.

Ratkó Anna
népjóléti miniszter

Puff neki! Nesze neked hivatás, meg most a legjobb, meg minden! – Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit is takar ez az elbocsátó szép üzenet. Kezdődik azzal, hogy nincs megszólítás, mert az előző rész nem az, az csak címzés. Az “azonnali hatállyal” – az az, amit betű szerint is jelent. Július 29-én, pénteken délelőtt az adott órában, mikor ezt a levelet kézhez kapod, ki vagy rúgva. Azonnali hatállyal szedd a cókmókodat, és tünés innen. És holnap pedig már be sem teheted a lábadat az épületbe. Félbe maradt munka? Elképzelések a jövőre? Ugyan már! Kispolgári csökevény. – A “rendelkezési állomány” nem volt más, mint a félelmetes B-lista. Csak azt tudnám, mi alapján állították össze. Szakmai elbírálás alapján nem lehetett, mert pont az elbírálók szakmai hozzáértése volt a béka alatt. Vagy ha okos embernek is volt benne szava, abban meg irigység, bosszúállás és a legmocskosabb indulat volt a fő szempont. Nem tán osztályellenségnek számított még a babócsai parasztgyerek is? Aki, ha hazament az egyetemről, másnap hajnalban már gyolcsgatyában ment aratni a családdal, hogy gyarapodni tudjanak, tisztességgel megélni? Aki sokat tanult azért, hogy később a hivatásának élhessen? Aki Kassán is csak azt tette, amit lelkiismerete parancsolt, nem törődve halálos veszéllyel, az esetleges következményekkel. Nem az életét, nem a családját, hanem a szerencsétlen sorba taszított embertársait nézte, és hosszas lamentálás helyett azonnal cselekedett, segített. Egész életében ilyen volt, ilyen maradt. – “szabályszerű elbánás alá kell vonni.” – Ez pedig már a rendőrségen a közveszélyes munkakerülés, rövidítve kmk ügyköréhez tartozott, szorosan a kurvák ügyiratai mellett. Így prostituálták az egész országot, mindent és mindenkit, akit csak lehetett. De őt nem lehetett. – “E határozat ellen további eljárásnak – ideértve a bírósági eljárást is – nincsen helye.” Az utolsó mondatot teljes egészében idéznem kellett ismételten, mert ez annyira szép! Akkori jogállamiságunk csúcsa! Szóval, a végrehajtói hatalom egyetlen minisztere egy könnyed tollvonással negligálhat egy független hatalmi ágat, a bíróit. Hát persze, mert az csak ennyire volt független. Bravó! Ez már ízig-vérig népi demokrácia! – Még a dátumban “július 29-én.” is van megalázó. Két és fél nap van a hónap végéig. Nem és nem! Még addig sem!

Ismét fölmerült a kérdés: hogyan tovább. Ott voltunk tízen. Hat gyerek, a szüleim, az özvegyi nyugdíjától megfosztott nagyanyám és apám húga, Mária nénje. Egy gyermekkori, balul kiütött kergetőzés nyomait élete végéig viselte. Komoly gerincsérülés és karján a rosszul összeforrt törések miatt rögzült a könyökizülete. Olyan jóságos volt, mint csak nagyon kevesen.

Amíg apám állást keresett, néhány hónapig fölvette a nyugdíját. Ennek később súlyos következménye lett. Ahogy közeledett a Ratkó-féle ultimátum határideje, a felnőttek egyre többször vonultak félre, megbeszélni ránk nem tartozó dolgokat. Aztán megszületett a döntés. Apám arra a következtetésre jutott, hogy hagyják őt békén, egy orvosnak egyik legszebb dolog a hivatásában, ha közvetlenül a betegekkel foglalkozik. Elmegyünk Cseténybe, ebbe a szép kis bakonyi faluba. Távol a világ zajától, ahol csak a munkájának és a családjának élhet. Áskálódás, rosszindulatú furkálások és pozícióharcok nélkül.

 

 

Csetény

 

 

Az elképzelés szép volt, a kivitelezés nehéz. Az orvosi állás ugyan már üres volt, de a ház még nem. Benne laktak a tanácstitkárék, Benyó Vilmos és családja. Az állást 1949. október 23-án foglalta el apám. Szápár, Jásd, Csőszpuszta és Tés tartozott a csetényi körzethez. Ezen kívül még Dudar bányaorvosa is lett – 1954-ig. Már megint: a ritka találkozások, mint eddig oly sokszor, két háztartás és az ebből adódó nehézségek.

Első csetényi emlékem a rengeteg hó. A falun kívül 2–3 méteres hóakadályok, csilingelő lovas szánkók, csípős, de kristálytiszta bakonyi levegő. Barátság is szinte azonnal akadt. Érdekes módon kezdődött.

Kint, az udvaron játszottam egyedül, mikor odajött hozzám egy mokány termetű fiú. Alig ért a vállamnál följebb. Az a tipikus arc, amire azonnal rávágjuk, hogy még a szeme sem áll jól. Elkezdtünk beszélgetni. Bakonyi tájszólását nehezen értettem meg. A lényeg az, hogy valamibe bele akart ugratni. Én átláttam ezt, bár nem tudtam a megoldást. Hogy minden továbbinak elejét vegyem, nekiszegeztem a költői kérdést:

– Ezt nekem mondod, a pestinek? – és hogy kérdésemnek nagyobb nyomatékot adjak, sapkája simléderét egy laza mozdulattal az orra hegyére rántottam. Nem látott semmit. A következő pillanatban már én sem, mert Kauffmann Gyuri derékon kapott, és úgy belevágott fejjel lefelé a hóba, hogy csak a lábaim látszottak ki. Mint utóbb kiderült, három évvel idősebb volt nálam, edzettsége az enyém többszöröse, szaknyelven: messze nem voltunk egy súlycsoportban. Hamar helyreállt a rend közöttünk. Kihúzott a hóból, és azon nyomban megszületett egy életre szóló barátságunk. Így avatott engem csetényivé. Azt hiszem, akkor voltam először és utoljára büszke budapesti illetőségemre.

Az első nyári kalandom Csetényben egy néhány napos eső után adódott. Szerettem volna meglátogatni Balogh Katicáékat, akik az Új utcában laktak. Mellesleg ott voltak a falu legöregebb házai. Az egyik helyen térdig belesüppedtem a sárba. Minden szabadulási kísérletem után egyre nagyobb bajba kerültem. Úgy húzott ki az egyik Hegedűs fiú, és vitt haza. Ráadásul még a cipőm is odaveszett. Eredetileg egy régebbi látogatást szerettem volna viszonozni, mikor Balogh Katica eljött hozzánk Pestre. Ő volt az első csetényi, akivel mi, gyerekek huzamosabb ideig együtt voltunk. Először meg sem értettük, mit beszél, csak feliben-harmadában. (A hová mész = há mísz, jövök = gyüvök, megyek = menek, menni kell = mennyi kő stb., stb.)

Mi, gyerekek még sokáig Budapesten laktunk. Egyszer Zsuzsával játszottunk az utolsó szobában, mikor egy hatalmas dörrenést hallottunk. Akkora volt, hogy mindketten összerezdültünk. Csak később, egyik olvasmányomból[7] tudtam meg, hogy a fal túloldalán Zsifko Boarov jugoszláv sajtóattasé akkor lőtte agyon Milos Moicsot, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének egyik vezetőségi tagját. Mi meg akarva-akaratlanul is – a két ház tűzfalain át – belehallgatóztunk egy kicsit a történelembe.

Később anyám is Cseténybe költözött Gyuri öcsémmel. Időnként megjelent Budapesten, kiosztotta mindenkinek, ami szerinte járt, aztán utazott vissza. Kettőjük közül ő sokkal szigorúbb volt. Hamar eljárt a keze. Persze, nem mondom, volt, mikor jogosan kaptunk ki, de néha kaptunk indokolatlanul is. Érdekes, ezt majdnem minden esetben pontosan meg tudtam állapítani. Apámtól alig-alig kaptam ki. Az mind jogos volt. Látszott rajta, hogy neki sokkal jobban fáj a fegyelmezés, mint nekem.

Az általános iskolát még Budapesten, a Lónyay utcában kezdtem el 1950-ben. A második osztály első félévében a Reáltanoda utcai iskolába jártam. A második félévtől kezdve a többit már Csetényben, 1952 februárjától. Ez is teljesen váratlanul jött. Egyszer csak Budapesten termett anyám, és fölpakolt mindent bútorostól, gyerekestől, és meg sem álltunk Csetényig. Pontosabban: Nelly és Edit Budapesten maradt. Nelly a GAMMA-ban géplakatos szakmát szerzett, majd elment a védőnőképzőbe. Végül is rokon szakmák, nem? – Edit pedig akkor fejezte be az általános iskolát, és már megvolt a leendő gimnáziuma is, ahová járni fog.

Csetényben megkezdődött életem egyik legmeghatározóbb, legszabadabb és legszebb időszaka. Szülővárosomról, Kassáról, semmi emlékképem nem maradt. Miskolcról és Kaposvárról is kevés. Budapestről már több, de az is rövid volt. Így alakult, hogy Csetényt nevelőfalumnak vallom a mai napig is. Átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt. Mert a faluban egy felnőtt szava akkoriban nagyon sokat nyomott a latba. Nem lehetett ám bármit elintézni azzal, hogy semmi köze hozzá. Ha valami nagy rosszaságot tettünk, bizony a sérelmet szenvedett felnőttek azonnal igazságot szolgáltattak maguknak hol egy meglegyintéssel, hol súlyosabb fenyítésekkel. Bár volt ennek egy komoly alapfeltétele: csípjenek nyakon bennünket, ha tudnak! Emiatt aztán nagy részük kénytelen volt lemondani előbb említett jogáról. Ha mégis megesett velünk az a csúfság, hogy elkaptak minket, eszünk ágába sem jutott otthon panaszkodni, mert akkor kaptuk volna a második adagot ugyanazért. Ami már mindenféleképpen jogtalan lett volna, hiszen egy tettért kétszer kapni büntetést, az semmiképpen nem jogos.

 (folytatjuk)

 

 


[1] Radnóti Miklós: Hetedik ecloga.

[2] Laklia Tibor: Kilencszázadik éveink. Babócsa, 1999. 173 p.

[3] Tudományos Ismeretterjesztő Társulat.

[4] A német titkosszolgálat.

[5] A szovjet titkosszolgálat.

[6] Eredeti teljes neve: Gamma Műszaki Rt.

[7] Rajk László és társai a népbíróság előtt. Budapest, [1950]. Szikra ny. 269 p.

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.