A Szkéné Színház és a Forte Társulat március 10-én Pécsett mutatta be Agota Kristof A nagy füzet című előadását, Horváth Csaba rendezésében. Agota Kristof – Kristóf Ágota – Magyarországon született, Svájcban élt, franciául írt, elsősorban drámákat. A Franciaországban megjelent, s tizenöt nyelvre lefordított első regénye fekete humorral átszőtt mese és fejlődésregény egyszerre. Vízió egy könyörtelen, elembertelenedett világról, a háború és az azt követő ellentmondásos időszak szörnyűségeiről.
A történet „hivatalosan” valahol Európában játszódik, pusztító háború közepette. A majdani történések helyszínét Ökrös Csaba hegedűjátéka már az előadás kezdetén pontosan kijelöli: ez nem más, mint Magyarország. Falura menekítette egy anya (Simkó Katalin) ikerfiait (Nagy Norbert és Krisztik Csaba), nagyanyjukhoz (Andrássy Máté), „a népmesék gonosz boszorkányához”, aki ellenségként kezeli lányát, unokáit és az egész világot… A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Ugyan életben maradnak, de szívük megkeményedik, testük megedződik.
Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Minden bejegyzés aljára azt írják, hogy „Jó” vagy „Nem jó”. Ha a fogalmazás „Nem jó”, tűzbe dobják, ha „Jó”, bemásolják a nagy füzetbe. „Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás jó vagy nem jó. Igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk. Tilos például azt írni, hogy Nagyanya olyan, mint egy boszorka, de azt szabad írni, hogy az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy a boszorka.”
A nagy füzet lapjaira írtak elevenednek meg a színpadon, elementáris erővel. Díszletként, kellékként a ház körül megtermett zöldségek szolgálnak, melyek mindegyike szimbólum is egyúttal. Az ínséges időkben, a – ne felejtsük ember által előidézett embertelen körülmények között – a paprika bohócorr, a dísztök gramofon, a hagyma mankó, a káposztalevél ruhadarab lesz; a krumplis zsákokból rakott fal marhavagon oldala, melynek résein élelemért nyúlnak kétségbeesett kezek. Az előadásban meghatározó jelentőséggel bír a narráció, miközben a párbeszédek jelentősége háttérbe szorul. A szereplők koreográfiára adják elő az elhangzottakat, táncjáték, pantomim elemeket alkalmazva. Az előadás egyik csúcspontja a fiúk szellemi fejlődésének, a mostoha körülményekkel dacolva önmaguk által kialakított és végigcsinált „tanrendnek” egyfajta leképeződése: a tésztákból fokozatosan kirajzolt nagy füzet. A téma, az előadás üzenete mondhatni kínálja a közhelyek alkalmazásának csapdáját, Horváth Csaba azonban egyszer sem esett bele e csapdába, minden mozzanat, minden szimbólum eredeti, beszédes, váratlan, ezáltal ütős.
Az ikerpár magára hagyva, egymásra utalva tölti a háborús hónapokat, éveket. A történéseket felvillantó jelenetsorban az ikrek, édesanyjuk és a nagyanya mellett megjelenik a lelkész szeretetre vágyó cselédlánya (Simkó Katalin), a pap, a tisztiszolga és a fiúk apja (Kádas József), a félnótás Nyúlszáj (Blaskó Borbála) és süket édesanyja (Simkó Katalin). Mindezek a figurák a gyerekek számára a felnőtté válás útjának mérföldkövei, a velük közösen átélt élmények révén válnak önálló életre képes, viharokban megedződött emberekké.
A látottak, mondhatjuk „Hál’Istennek” nem a regény történéseit képezik le naturalisztikusan, hanem utalások, szimbólumok formájában, áttételesen kerül minden a néző elé. Viszont ez is bőven elegendő ahhoz, hogy a zárójelenet végén mindenki maximálisan letaglózva üljön a helyén, magába roskadva…
Az előadást 2013-ban a színikritikusok három kategóriában is jelölték: a Legjobb előadás, a Legjobb független színházi előadás, valamint a Legjobb színházi zene dobogójára is felkerült. A 7óra7 színházi portál közönségszavazása alapján ez volt a 2013-as év második legjobb előadása. A kisregényből készült film tavaly elnyerte a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A nagy füzet külföldi szakmai sikerét jelzi, hogy a bécsi Burgtheater Magyarország Fesztiváljára meghívott öt előadás között szerepel 2014. márciusában.
(Fotók: Dusa Gábor – www.szkene.hu)
Hozzászólások