Az Öreg Joe… Hát igen, mi tagadás, Joe öreg. Maholnap betölti… Mennyit is? A nyolcvanat. Panaszra nem sok oka lehet, eltekintve a szokásos öregkori nyavalyáktól, meglehetősen jó állapotban van. Éppen a napokban füllentett az egyik pénztáros lány az üzletben, mikor a koráról esett szó, hogy nem saccol többet Joenak, mint hetven-hetvenkét évet.
– Hogy áldja meg az isten a kegyes hazugságért!
Éli a nyugdíjasok egyhangú életét, tesz-vesz a ház körül, gondozza a kis kertet, palántál, gyomlál, vágja a füvet és eteti a madarak évről évre szaporodó seregét. Persze nem volt könnyű hozzászokni az öregkori semmittevéshez. Néhány évig, a nyugdíjazása után mindenféle részidős munkát vállalt, nem is annyira a pénz miatt, bár az is közrejátszott, de főleg bizonyítani akarta a világnak, hogy őrá még mindég szükség van.
Aztán, kiderült, hogy nincs.
A fiókba dobta a karóráját, mondván, hogy sehol sem várják időre, sehonnan sem fog elkésni, az óra csak fölösleges nyűg. Nem hord fűzős cipőt, nadrágot csak gumizott derékkal visel, sem szíj, sem nadrágtartó, a nyakkendőkről nem is beszélve. Hetente egyszer borotválkozik, azt is csak azért, mert Máli – ő a feleség –megfenyegette, hogyha szakállt mer növeszteni, kicserélteti a zárat a ház ajtaján.
Totális, maximális nyugállományi kényelem, mennyei nyugalom, csak a hárfazene hiányzik a háttérből, hogy teljes legyen az illúzió.
A társadalmi életre való igényt tökéletesen kielégíti Don Wilson – ő a szomszéd –, bár hatvanhét évével szinte gyereknek számít. Két éve nyugdíjazták, a torontói közlekedési vállalattól – húsz évig vigyázta a városi menetrendet –, szegény pára még mindig ott tart, hogy reggelenként megborotválkozik, nyakkendőt köt, zakóba bújik és pontosan fél nyolckor, kávésbögrével a kezében, beül a kocsijába… – és elhajt a sarki üzletbe megvenni a reggeli újságot. Zavaros álmaiban elbocsátják, megtagadják tőle a munkanélküli segélyt, a felesége beadja a válópert, mert nem tudja kifizetni a fodrász számláját, és a globális hőmérséklet eléri a negyven fokot. Unalmában folyton eszik, már kihízta minden nadrágját, és fél éjszakákat pókerezik az interneten.
Joe megesküdött, hogy ha belepusztul is, megtanítja, hogyan kell öregnek lenni. Nem egyszerű dolog, ő már keresztülment a nehezén.
Dan Wilson legnagyobb problémája, hogy még mindig azt hiszi, hogy a „mi volt”, vagy „mi voltam” valamiféle szerepet játszik a mindennapi életében. Minden reggel – hacsak nem esik – kiülnek Dan garázsa elé, az elmaradhatatlan kávésbögrével és miután a napi „itt fáj, ott fáj”-t és a depressziós gazdasági híreket megtárgyalták, Dan szomszéd rákezdi:
–Hatvanháromban, a St. George és a Bloor sarkán volt szerviz garázsom… Vagy: …farmon nőttem fel, ott nem volt lazsálás, a gyereknek is kijárta a melóból… Vagy: … azon a héten Nelly volt a harmadik, mikor az ember húsz éves, ész nélkül halmozza a sikereket… bezzeg manapság… És jön a panasz, hogy már a Viagra se segít.
Joe türelmesen hallgat, bólongat, igazat ad, néha-néha rátromfol, ő csupa jóindulatú türelem. Tudja, hogy ezen a fázison túl kell esni minden új öregjelöltnek, aztán vagy kigyógyul a volt-voltam kórságból és éli hátralévő éveit köztiszteletben, vagy mindenki kerülni fogja, mint egy leprást, halálra unva vég nélküli emlékezéseit.
Félreértés ne essék Joe gyengéd szeretettel őrzi az emlékeit, különösen a jókat, de azok senki másra nem tartoznak… igaz többnyire nem is alkalmasak, mint szórakoztató történetek. Kit érdekelne például, hogy először látni a Csendes-óceánt, vagy hazatérni egy messzi útról milyen érzés volt, s hogy még annyi év után is melegség tölti el a szívét, ha rá gondol. Az ilyen, meg hasonló élmények, ha említve vannak is, csak családi alapon Máli társaságában. Egy az egyhez.
Joe, még élete derekán megszívlelte egy bölcs guru tanácsát, hogy a kiegyensúlyozott boldog élet titka; az ember ismerje és fogadja el a saját korlátait. „A csillagokhoz mérd magad” filozófiája ugyan jól hangzik, de a valós életben, csak vég nélküli csalódásokhoz vezet. Nem is volt különösebb problémája, míg egy szép napon – furcsa módon az a szép nap a nyugállományba való ledegradálása után következett be – azok a bizonyos korlátok elkezdtek szaporodni.
Kezdődött azzal, hogy a megszokott, jól fűszerezett kedvencek gyomorégést és féléjszakás álmatlan hánykolódást okoztak. A mexikói enchalada és szechuwan shishkabad a tiltott örömök listájára kerültek. Aztán jöttek „a már nem tudom” alapvető korlátok, mint hány kiló is a nehéz? Meg, hová a fenébe tettem a szemüvegemet.
Lassacskán egy tetemes lista jött össze, na nem leírva, de mindenkorra emlékeztetőül, hogy „ne is próbáld öregem, úgy se fog menni”. Csak néhány a fontosabbak közül:
Már nem tud keresztülpisilni a kerítésen.
Már nem tudja futva elérni a buszt.
Már nem is próbál leguggolni, mert nem fog tudni felállni.
Már nem tud cigánykereket hányni.
Már fizet a kocsimosásért ahelyett, hogy maga csinálná.
Már nem tud fára mászni.
Már nem tud fejreállni.
Már nem tudná Málikát táncba vinni.
Már nem tud biciklizni.
Már körbe-körbe hajt a parkolóban üres helyre várva, hogy ne kelljen húsz métert gyalogolnia.
Már ülve húzza fel a nadrágját.
Már nem tud gyereket csinálni… Na, nem mintha nagyon akarna, de mégis.
… és így tovább, mind több és több elszomorító felismerés, hogy az öregedés nem is olyan nagy öröm.
* * *
– Hová mész?
– A bótba, nincs reggelre tej, meg madáreleség.
– Elment a jódolgod? Tíz óra.
– Először is fél tíz, másodszor; éjfélig vannak nyitva.
– Hajts óvatosan, sötét van.
– Nem vagyok vak.
– Csak süket.
– Ehm… – elharapta a szót, tapasztalatból tudja, hogy jobb, ha nem folytatja, egy rossz szó, vagy egy gondatlan hangsúly komoly következményekkel járhat.
A szupermarket meglepően forgalmas volt, beemelte a két madáreleséges zsákot a vásárlókocsiba, tizennyolc kiló egyenként, kicsit meghúzta a derekát, nem az első eset, már többször gondolt rá, hogy kisebb zacskóval kellene venni, tízkilósat, de az ára miatt elvetette a gondolatot. Majd kiheveri a derékfájást, így is túl sokba kerül etetni az ég madarait, ami tulajdonképpen az Isten dolga lenne, de ha nem eteti őket, akkor nem jönnek, a kert meg madarak nélkül… nem kert. Vett még kétkilónyi szőlőt, meg egy csomag csokis, karamellás szeletet. Már a pénztárnál volt mikor eszébe jutott a tej. Majd elfelejtette. Nem egyszer előfordult már, hogy minden mást összeszedett, de amiért jött az kimaradt. Otthon aztán jött a kioktatás;
– Miért nem írod fel, hogy mi kell. Lukas az agyad, már azt se tudod, hogy jössz, vagy mész. Még jó, hogy hazatalálsz.
Aztán, listát csinál… és otthon felejti. Somolyog az orra alatt és legyint, megengedheti magának; Öreg.
A hármas számú pénztárhoz állt, Lori a nyugdíjas banktisztviselő szolgálta ott a kuncsaftokat, egy jó kedélyű, nagydarab asszonyság, aki négy éve tűnt fel a láthatáron és azóta is, rendszeresen cserélik sorsdöntő információikat Joe-val, úgy is mint időjárás, pimasz turisták meg derékfájás.
– Hi! Good looking! – üdvözölte az öreget és már nyúlt is a telefon után, ahogy meglátta a két zsák madáreleséget a vásárló kocsiban.
– Kisegítő a hármashoz… – harsogta a hangosbemondóba.
Bizony elkelt a segítség, reggel meg majd csak kiszedi valahogy, talán még Dan is kéznél lesz, hogy segítsen.
Igen gyér volt a forgalom a MacLeod úton, a szomszédsága meg teljesen elhagyottnak tűnt. Dolgos népek, korán térnek nyugovóra – gondolta –, aztán jön az újabb nap a sóbányában. Úgy kell nekik.
A játszóteres kis parknál egy tarka macska ügetett át az úton, nem is nagyon igyekezett, bízott benne, hogy a kocsi majd megáll, Joe valóban lefékezett, meg is állt, nézte, hogy a macsek eltűnt a kis ligetben. Egerészni ment, vagy talán randevúja volt.
Szokatlanul csendes volt az est, tiszta, mélykék az ég, csillagos. Frissen vágott fű szaga keveredett a petúnia, rózsa illatával… leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Elindult a park felé… érdekes, gondolta, tizenöt éve él itt és még egyszer sem vette a fáradságot, hogy be is sétáljon, pedig hányszor gyalogolt el mellette. A játszótér felé vette az útját és kis tétovázás után leült a homokozó szélére.
Hozzászólások