Mi van még hátra?
Azt hittem, kellőképpen megedződtem életem során. De most egy akkora övön aluli ütés ért, amitől teljesen megroggyantam. Arra a tragédiára, hogy az ember elveszíti az egyik gyermekét, nem lehet fölkészülni. Ennél megrázóbb csapása nincs a sorsnak. Hatása végletes és végleges. Többé már nem szabadulhatunk tőle.
Hiába tudjuk fölfogni ésszel, hogy előbb-utóbb el kell engednünk a halottainkat, annak ellenére az elengedés kegyetlenül nehéz és hosszú folyamat. Nálam különösen. Közben az apróbb-nagyobb dolgok újra fontosakká válnak számunkra. Belemerülünk a munkába és a hétköznapok forgatagába, hogy ezzel is segítsük kivédeni a további ütéseket, mert azokban sincs megállás.
Februárban megnagyobbodott és érzékenyebbé vált a bal herém. A fölborult immunháztartásom okozta a bajt, de kezdetben ez az összefüggés még nem tudatosult bennem. Mivel semmilyen funkcióban nem okozott különösebb zavart, így aztán napirendre tértem fölötte. Majd elmúlik… De ha mégsem, akkor még mindig ott van a legjobb orvos; a sárga föld. Az mindent meggyógyít.
Júliusban megismerkedtem Hildával. Még együtt élt a családja, de a felnőttek között már másfél éve beállt a hadiállapot. Amikor Hilda megtudta, hogy ugyan van jogosítványom, de nincs kocsim, azonnal fölajánlotta, hozzuk be az ő kocsiját. Milyen jó lenne, azzal mehetnék elé a vasútállomásra. Hevesen tiltakoztam, hogy ide, a kollégium elé hosszú távra be nem hozom más kocsiját. Nem tudom vállalni érte a felelősséget. Egyeseknek volt néhány szomorú tapasztalata ezzel kapcsolatban. Ahányszor előjött a javaslatával, annyiszor mondtam nemet. Utoljára Mikuláskor kísérletezett. A megszokott merev elutasítás helyett ezúttal – teljesen véletlenül – megkérdeztem:
– Milyen kocsid van?
– Mercedes. 1972-es, állólámpás.
– Ejha! Ezt már csak megnézem magamnak.
Másnap elmentem, és behoztam az autót. A gyönyörű kocsi láttán mégiscsak elcsábultam. Így Hildának tényleg könnyebb lett a közlekedés Pécsett, én meg hódolhattam ennek az erős szenvedélyemnek is. Nekem csak erős szenvedélyeim vannak. Igaz, egyre kevesebb.
1993 januárjában kaptam kézhez a Magyar Nemzeti Múzeum Deák-kötetét. Szép kiállítású könyv lett. Az év vége felé ezt a munkámat adtam be a főiskolai Nívódíj-pályázatra.
A röplabdában ismét eljutottunk az országos negyeddöntőig. Májusra meghívást kaptunk Hollandiába, egy nemzetközi diáktornára. Amikor telefonon megbeszéltük a részleteket, megkérdeztem: játszhatok-e? Örömmel töltött el az igenlő válasz. A B csoportban két nap alatt 12 mérkőzésünk volt. 36 csapatból csak hajszál híján szorultunk a harmadik helyre.
Június elején tartottuk az egy évvel elhalasztott harmincéves érettségi találkozónkat Veszprémben. Zsuzsáéknál szálltunk meg Hildával, és onnan nagyszerű kirándulásokat tettünk a Bakony ismert helyeire. Rövid időre elmentünk Cseténybe is. A találkozóval együtt az egész út lelki töltekezést jelentett számunkra. Az osztályból mind a 41-en végeztünk egyetemet vagy főiskolát. Szép arány.
Toyamából elindult egy fiatal festő, hogy európai tapasztalatokat gyűjtsön. Ha már Párizsban járt, gondolta, átruccan Budapestre is, ahol a nővére a Zeneakadémián tanult. Ő pedig a Képzőművészeti Főiskolán gazdagította ismereteit. Ott látta meg először Rékát. Egyre sűrűsödtek a látogatások a főiskolán, majd áttevődtek otthonra is, hogy ezután nem sokkal végleg összekössék a sorsukat.
Mikor az első találkozásunk és bemutatkozásunk után gyakoroltam a nevét, kezdetben azt hittem, kitörik a nyelvem. Fukui Yusuke, Fukui Yusuke… Á, gondoltam magamban, jobb, ha lesz egy becsületes magyar neve is, mire Emese megnyugtatott, hogy már van: alias Fóka Gyula. Hallgat is rá. Szerencsés véletlen, hogy Réka tavasszal elnyert egy három hónapos japán ösztöndíjat, ahová már együtt utaztak el. Hazaérkezésük után nem sokkal megtartották az esküvőt.
A nyár jó részét Györkönyben töltöttem, hogy segítsek öcséméknek a nagydorogi töltőállomás építkezésén. Sohasem állt távol tőlem még az erős fizikai munka sem, de ezen a nyáron szokatlanul megviselt. Olybá tűnt, mintha ólmot kötöttek volna a végtagjaimra. Lélekben csak rugdostam odább a cammogó időt, teljék már gyorsabban. Este zuhantam be az ágyba, és minden átmenet nélkül mély álomba merültem. De ami a legrosszabb volt, hogy a nagy alvás ellenére fáradtan ébredtem. Olyan alvás után, amit hozzám hasonlóan, vagy azt fölülmúlva csak kevesen tudnak produkálni.
– Öreg, mi van veled? Rendben van minden? Vagy már ez is anno? – noszogattam magamat.
Ősszel megtudtam a jó hírt; unokám lesz. Izgalommal vegyes várakozás vette kezdetét nálam is. Alig győztem kivárni a nagy eseményt. Eltökéltem magamban, ha fiú lesz, hát én mindenféle – jó értelemben vett – csibészségre megtanítom, amit csak tudok. Márpedig az nem kevés! Mekkorákat fogunk birkózni! Meg szalonnázni együtt. (No, öreg, azért ezekre még kicsit várni kell.)
1994. február 7-én dél körül bevittem kocsival Rékáékat a kórházba, és onnan mentem Vácra, tárgyalni. Már a 6-os főúton jöttem hazafelé Pécsre, mikor megszületett az általam oly régen várt kis unokám, Akira. A név japán jelentése: fényesség, bölcsesség. Nem a legtöbbször elnézhető nagyapai túlzás beszél belőlem, de már az első pillanattól kezdve illett is a fiúra.
Kimondhatatlan boldogság töltött el. Csak szálltam, repdestem ég és föld között. Alig győztem kivárni, hogy láthassam. Egyhetes korában vittük haza őket a kórházból. Otthon kézbe vettem Akirát. Az első altatás feladata is rám hárult, amit ezer örömmel vállaltam. A vállamon feküdt. Egyenletes, apró lélegzetét beleszuszogta a fülembe. Számomra ennél nincs szebb zene. A nagyszülő–unoka közötti földöntúli szerelem varázsütésre, egy pillanat alatt a szívembe költözött. Hálát adtam Istennek, hogy megérhettem ezt a napot. Egy minden mást elsöprő érzést kaptam általa.
Gyanú és kétségek között
Február vége felé az eddigiekhez képest kicsit nagyobb figyelemmel fordultam a szervezetemben régen elindult folyamatok felé. A legkülönfélébb dolgok jutottak eszembe közben, míg emlékezetemben az enyémhez hasonló esetek után kutattam. Már régóta tudtam magamról, hogy baj van. Erről nem lehetett nem tudni. A sokat rettegett fájdalom sokszor jótékony is egyben, hiszen jelzi a bajt. Megint más, hogy az én fájdalomküszöböm jóval magasabb az átlagénál, ami most inkább hátrányos volt számomra, mintsem hasznos. Csak a magamfajta címeres marha – utólag nézvést ez még enyhe kifejezés! –, az nem akar tudomást venni az egészről. Pedig tisztában voltam azzal is, hogy ez nem az az eset, amikor magától rendbe jön minden. Ennyire tudatlanka nem voltam. Ennek ellenére tologattam, csak tologattam a magamnak néha kiszabott, de sokadik elhalasztott határidőt.
Néha ránéztem e furcsa mérkőzésem képzeletbeli sakkórájának nagymutatójára, hogy annak hegye mennyire birizgálja már a zászlót, a 12. óra fölé felfüggesztett kis piros nyilat. Mert ha az leesik, és az ellenfélnek van mattot adó figurája (akárcsak egy szélső gyalog, függetlenül attól, hogy bevihető lenne-e, vagy sem) vége a játszmának, a parti elveszett.
Bevallom, az is nehéz elhatározás, mire az ember rászánja magát a következő lépésre. Pedig még a napok is számítanak, nemhogy az évek! Én már akkorra több mint két évig nem fordultam orvoshoz. Közben mennyi tépelődés, találgatás. Mindez komor kétségek és vágyálmok között, nappalok és éjszakák hosszú-hosszú során át. Vívódás, vergődés és nagy-nagy lelki és jóval kisebb testi gyötrelem heteken és hónapokon keresztül.
1994. február 28-án a Kossuth Rádió éjszakai adásában éppen az engem is érintő esetekről volt szó egész éjszaka. A fiatal professzor a rádióban készséggel és végtelen türelemmel válaszolt minden kérdésre. De válaszainak végén ott a bíztató, már-már parancsoló refrén: tessék orvoshoz menni!!!
Vége volt a műsornak, elzártam a rádiót. Fundálgattam a sötétben a frissen hallottakon és a világ folyásán, s ahogy szobám ablakán kitekintettem a csillagos égre, a fülemben egyre vissza-visszacsengett az intelem: tessék orvoshoz menni!!!
Másnap megkerestem a főiskola orvosát. Dr. Lomb Dénes szívélyesen fogadott. Már több mint tíz éve ismertük egymást, de orvos–páciens viszonylatban most találkoztunk először. Ma már nagyot derülök a számomra akkor legfontosabb kérdésemen, mert azt tudakoltam tőle először, hogy kényesebb vizsgálatkor vajon hol tartózkodik a nővér? – Ó, Istenem! Ezt a naivitást! Miután számomra megnyugtató választ kaptam, és az akkor legégetőbbnek hitt problémám megoldódni látszott, végképpen elszántam magam. Ő megvizsgált és sűrű fejcsóválások közepette azonnal elküldött a szakrendelőbe. Innentől kezdve felgyorsultak az események. A lélektani tűzkeresztségen is átestem egy kedves nővér jóvoltából. Nyílt a rendelő ajtaja, ő kilépett, mi meg azonnal körbevettük öten-hatan: férfiak, nők, vegyesen. Átnyújtottam neki a beutalómat, amit, úgy látszik, első nekifutásra egy kicsit nehezebben olvasott el, ezért a biztonság kedvéért hangosan nekem szegezte a kérdést:
– Vese?
– Nem, here!
Mit mondjak, egy világ omlott össze bennem, amíg a választ a plénum előtt nagy nehezen kinyögtem. Két év minden féltve őrzött intimitása pókhálóként foszlott szerteszét abban a pillanatban. Visszatekintve még hálás is vagyok a nővérnek, mert bár kicsit váratlanul, kicsit drasztikusan, de mégis ő adta meg a lélektani kezdőrúgást, hogy ilyen dolgokban nem a szemérmesség, hanem az egészség a legfontosabb.
A rendelőben szinte egyszerre lepődtünk meg az urológus főorvossal. Dr. Kincses István azon, amit a vérem számítógépes elemzése mutatott, én meg – az arcát figyelve. Ha a 40 szempont szerint vizsgált vérnél az eredmények a normálértékek alsó és felső határán kívülre estek, a számítógép odatett a sor végére három felkiáltójelet. Nekem hét ilyen eltérést produkált a vérem. Egyik-másik máig megmaradt bennem. Normálérték-határok mondjuk 1,00–8,40 között. Az enyém meg 187,50-dal döngetett, a másiknál 1,00–8,70 helyett 134,30. Ezek még laikusok számára is beszédes eltérések. No most: 7 hasonlót láttam a lapomon, ennyit azért már jegyeznek a piacon. Tüstént láttam, hogy nem rózsás a helyzetem. Én meg itt csak dolgozom, röplabdázom heti két edzéssel, a kedvesemmel is jól megvagyunk, megy bőszen a sakkozás, a gitározás, közben meg… Ady szavaival[1]: „Még magasról nézvést…” – Még jó, hogy élek egyáltalán.
Innentől kezdve elkapott a gépszíj. Tehetetlenül sodródtam a zord és számomra fenyegető eseményekkel. Nem volt se megállás, sem apelláta. A főorvossal megbeszéltük, hogy március 12-én, a szombatra eltolt munkanapon lesz a műtét, amit ő végez majd el. 11-én kellett felvételre jelentkeznem az Urológiai Klinikán.
Az előzetes vizsgálat után szinte azonnal előjegyeztek műtétre. Még gondoltam is, hogy hova ez a nagy rohanás? Nehogy már elkapkodják! Azért, mert születésünkkor általában kettő van belőle, még nem kell elsietni! Hiszen egészséges vagyok, nem emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára beteg, mikor volt utoljára gyógyszer a számban. Hiszen most sincs nekem semmi bajom az égadta egy világon! Jó, hát fáj egy kicsit, inkább csak érzékeny, de ettől eltekintve igazán semmiség az egész. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, dohogtam magamban.
Ahogy közeledett a bevonulás határideje, egyre többet foglalkoztatott minden fölmerült kérdés. Hát mi van velem? Senki nem mond semmit, ha kérdezek, csak ködösítenek. Pedig ők jóval többet tudnak erről. Akkor miért nem mondanak valamit?
– Ne türelmetlenkedj, Öreg, csitítom magamat, majd te is megtudod időben azt, ami ebből rád tartozik. Ez a legrosszabb időszak, a bizonytalanság és a várakozás. Belül meg egyre zuhognak a kérdések, és nem tudsz felelni rájuk önmagadnak. Ahogy a kétségek érlelődnek benned, úgy fordulsz egyre inkább befelé. Távolodik a világ és a vele összekötő szálak is egyre vékonyodnak. Ami tegnap még égetően fontos volt számodra, mára semmiség lesz. Furcsa szerzet az emberi agy. Ha egy dologra koncentrál az ember, ez megy egy ideig, de azt képtelen megakadályozni, hogy más tíz meg tíz gondolat fölbukkanjon, amivel éppen nem is akar foglalkozni.
Következik egy ultrahangos vizsgálat és egy CT[2]. Bár nyilván nem nekem írták, azért alaposan áttanulmányozom a leleteket. Kártyások bizonyára ismerik a mondást: – Egy röpke pillantás az ellenfél lapjába a legszebb örömök közé tartozik! De ez most egészen más zsuga! Ráadásul itt nem babra megy a játék. Több 2–2,5 cm átmérőjű daganatot jeleznek a herén és a hasi nyirokdúcokon. – Nono! Már ott is? Hiszen akkor képletesen ugyan, de: az oroszok már a spájzban vannak! Mit tehet ilyenkor a tizedes… Meg a többiek?
Hát ebből elég! Lajos Attila barátom mondta, hogy: akkor most styloszt váltunk. Egy bükfürdői sakkos cimborám meg: – Ni csak! Ő itt kombinál, én meg ott támadok. Az én egyik jelmondatom pedig: – Fel a fejjel, amíg van! – Kapd össze magad, Öreg, mert ilyen rendezetlenül még csatát sem lehet nyerni, nemhogy háborút!
Ott üldögélek az Urológiai Klinikán, ismételt vizsgálatra és felvételre várva. Rengeteg minden kavarog bennem. Az már nem nagyon, hogy mi a csuda lehet ez, hiszen némiképpen konyítottam hozzá. De más a sejtés, és megint más a bizonyosság. Tudtam, sok jóra nem számíthatok.
A kivizsgálásra hosszan kell várakoznom. Ez kapóra jön, mert rendezem a gondolataimat. Azon morfondírozom, hogy a több mint kétéves várakozásomat nem fogom bevallani, mert akkor nagyot kapok a fejemre – teljes joggal. Ilyet tényleg nem szabad tenni!
– Igen? Elhallgatni a saját hülyeségedet, azt szabad? Jól tudod, hogy a tények elhallgatásával csak magadnak ártasz. Mire mész vele?
– A patológusoknál semmire. De ha nem tévedek, jelenleg még csak a sebészekhez igyekszem. Későn, nem későn, most már azon nem lehet változtatni. (A mondás szerint a sebészek nem tudnak semmit, de mindent megcsinálnak. A belgyógyászok mindent tudnak, de nem csinálnak semmit. A patológusok mindent tudnak, mindent meg is csinálnak – de már későn. Persze, ez sem igaz egészen, bár tréfának aranyos. Mint ahogy a következő is. Sírfelirat a temetőben: Itt nyugszik a falu orvosa, körülötte pedig – akiket gyógyított. Való igaz, míg az orvosok sikereit az égig magasztalják, kudarcaikat eltakarja a föld. Ha már itt tartok, nem állhatom meg, hogy el ne meséljem a falusi kántor esetét, akit a falu papja, orvosa és patikusa minden egyes tarokkpartin legyőz. A gyógyszerész még ráadásul cukkolja is. A kántor keresi a visszavágás lehetőségét, s mint tudjuk; ami késik, az jön. A következő temetési menetet kis kerülővel odavezeti a gyógyszertár elé, és ott zendít rá dörgő basszusával az ily című zsoltárra: Halál ellen nincs orvosság…)
Míg az előbbi hangulat hatása alatt szépen elvagyok magamban, alig hallom meg, hogy szólítanak. Dr. Pusztai Csaba veszi föl az adataimat, majd kérdez. Részletes, szinte mindenre kiterjedő kérdéseire legjobb tudásom szerint válaszolok. Kissé hosszúra nyúlik a felvétel, mert bár betegségem – a kifejezett gyermekbetegségeket kivéve – nem volt, sérülésem viszont annál több. Testtájak szerint sorolom, módszeresen.
Szóltam a kollégáknak a munkahelyemen és a kollégiumban, hogy mibe keveredtem, és mi várható. Akkor még úgy számoltam a menetrendet, hogy 12-én szombaton műtét, 15-én hazajövök, és 16-án már dolgozom. Egész életemben ritkán tévedtem ekkorát. A másik baj az volt, hogy ezt a legkomolyabban vettem. De a legnagyobb baj az volt, hogy ezt meg is mondtam a felvételt végző fiatal orvosnak. Kiábrándított: hogy mit képzelek én, hiszen a műtét után jön Budapesten a Kékgolyó utcában a kemoterápia, ami csak önmagában is több hónapot vesz igénybe, meg ha szükséges, akkor…
No, itt azért álljon meg a fáklyásmenet egy pillanatra, gondoltam magamban. Jó, hogy azt nem mondja nekem, hogy új cipőt már ne vegyek, mert a meglévőket sem lesz időm elkoptatni. (Van erre egy másik mondás is. A vizsgálat után az orvos odafordul a pácienshez:
– Uram, olvasta ön Tolsztojtól a Háború és béke című regényt?
– Nem.
– Milyen kár. Hát kérem, most már ne is fogjon hozzá, mert úgysem ér a végére.)
És mi az, hogy utána következik a kemoterápia? A Kékgolyó utcáról régebben is ismertem annyit, hogy ott van az Országos Onkológiai Intézet. (A Kékgolyót kissé morbid humorommal stílusosan átkereszteltem Kétgolyóra. Már csak a később esetleg jelentkező nosztalgia kedvéért is.) Nem a Lenni, vagy nem lenni hamleti kérdés foglalkoztatott, mert ez akkor még föl sem merült bennem, hanem az, hogy mi lesz a béke frontján az ellenséggel; a szépnemmel? Hiszen még nagyon korai lenne a búcsú a fegyverektől (Hemingway után szabadon). És az meg mi, hogy a műtétek után hónapokig tartó kemoterápia? Öreg, itt vagy viccelnek veled, vagy tényleg nagyon komoly baj van. Na már most, matézis következik. Kizárásos alapon: mivel az elsőt még csak nem is föltételezhetem komoly emberekről, ebből egyenesen következik, hogy az előző mondat utóbbi része lehet az igaz: tényleg nagyon komoly baj van. Akkor pedig nincs más hátra, mint: előre. Ha harc, legyen harc! Kard ki, kard! Vagy csak úgy, szabadkézzel: birokra!
Azzal köszöntünk el az orvossal egymástól, hogy 12-én reggel 7-re legyek ott, mert délelőtt operálnak.
Eljött a bevonulás előtti utolsó estém otthon. Ideje összeszednem a kis pakkomat. Hanem ami a legfontosabb; még inkább ideje összeszednem magamat. Belülről. Ki kell dolgoznom egy olyan stratégiát, ami a lehető legjobban segít a váratlanul fölmerülő kérdések megoldásában. Csokorba kell szednem azokat a tulajdonságaimat, amik a nehezebb helyzetekben is bevethetők. Gondoskodni kell a tartalékütegekről is, ami nálam néhány szál kolbászt jelentett.
Amikor már elcsendesült a környék, sötét szobámból kinézek az aludni készülő város egy részére. Élesedik a kép; a fokozatos távolodásom minden hétköznapi dologtól. Most jobban állom saját kérdéseim özönét. Szóval, már a nyirokcsomókban is…? Pedig onnan már nem kell sok… Újabb áttételek alakulhatnak ki, vagy éppenséggel, ha a daganatos sejtek elérik a véráramot, ott van vége(m). – Ez már versenyfutás az életért. Nos, ki lesz a gyorsabb? Nem szabad feladni! Eszem ágában sincs.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!