Videcz Ferenc | Jaj, azok a vadászok!

Szépirodalom - próza

Jaj, azok a vadászok!

A három cimbora szinte egyidőben érkezett a megbeszélt találkozóhelyre. Hajnali cserkelésre adták kótyagos fejüket, bár hetek óta már Hamlet atyjának szelleme sem járt a júliusi kánikulától felperzselt aljnövényzetű erdőben, nemhogy vad. Hja, kérem, víz nélkül nincsen élet, ezt minden valamirevaló emberszabású tudja, de a vadász optimista. Vagy hülye.

A rét szélén álló magasleshez közeledve mindannyian szélesre tárták karjukat. No, nem a viszontlátás örömét követő baráti ölelés céljából, hiszen alig két órája köszöntek el egymástól. Mindössze azt kívánták társaik tudtára adni: sehol egy hangyasóhajtásnyi vad, ergo üres marad a tarisznya és a társasági kassza.

A triumvirátus legidősebbje földre dobta lapos hátizsákját, s nagy nyögések közepette rátelepedett. Rögvest káromkodott is egy cifrát. Nem mintha akkora fájdalmat okozott volna neki az ülepe alá került, kemény tárgy, hanem mert azon nyomban megviláglott előtte, hogy a recsegő hangon tiltakozó alkalmatosság a szemüvege volt, amely a szóban forgó pillanattól immáron tokkal együtt az ördögé. Hazatérve – ha kiderül a sajnálatos baleset, márpedig kiderül! – hallgathatja az asszony dicsérő szónoklatát. Ingujjával ösztönösen – mintegy önnyugtatásképpen – végigsimította verejtékgyöngyös homlokát, pedig még csak reggeli fél nyolcat mutatott az óra. Mi lesz itt déli harangszó tájékán!

Legifjabb, talán kezdő kollégájuk kiszemelt magának egy feléig korhadt, napszítta tuskót. Azon elhelyezkedve, kalapját alkalmi legyezővé degradálva megkérdezte:

– Igaz is, miért nevezitek ezt a vén tákolmányt sikítozós magaslesnek?

A másik két koma tanácstalanul pillogott egymásra, mintha azon morfondíroznának, mondják-e vagy sem. Végül az öreg kissé összeráncolt homlokkal belefogott:

– Régi história. Vagy húsz esztendeje egy jó bak territóriuma volt ez a környék. Persze, akadt itt azóta több is. Elhatároztam, hogy alaposabban szemügyre veszem őkelmét, s ha lehet, meglövöm. Még magasan járt a júliusi nap, amikor zajtalanul felkapaszkodtam az akkor még biztonságos létrán. Kényelembe helyeztem magam, tudtam, hogy a vadra még legalább egy órácskát várnom kell. Csupán rutinból emeltem szememhez a távcsövet. Ahogy pásztázgattam a hőségtől már kissé színehagyott, térdnél is magasabb gazost, egyszer csak – alig húsz-harminc lépésnyire – imbolyogni kezdtek a katáng fonnyadt virágú ágbogai, pedig a levegő olyan mozdulatlan volt, mint Lót felesége a szodomai úton. „Nocsak – gondoltam – , csak tán nem napoznia támadt kedve a vén csontnak?”

Hát ahogy nekiszegeztem a keresőt, kis híján keresztbe állt az ádámcsutkám! Helyre, ifjú nőszemély heverészett hasmánt a fűben, a levetett ruhadarabjain. Csupán annyi volt rajta, mint amennyit valamennyien viseltünk, amikor anyánk a világra hozott. Éppen fél könyökre fordult, s rögtön kiszúrta, hogy odafentről reá ácsingózik valaki. Akkorát sikkantott, hogy biztosan a környék összes őze kereket oldott. A hangoskodó is futóra fogta volna, sebesen talpra pattant, de a következő pillanatban rájött, hogy így teljes mértékben közszemlére bocsátotta nem lebecsülendő bájait, ezért újabb sikítás kíséretében ismét a földre huppant. Sebtében kapkodta magára tarka virágos bikinijét, majd – már kissé nyugodtabb tempóban és kényelmesebb pozitúrában – a könnyű, karton szoknya és blúz is helyére került.

Amikor látta, hogy csak nevetek odafent, nyelvet öltött rám, majd némi tétovázás után, könnyed, ringó léptekkel idejött a magasleshez. Persze, erre már én is lekászálódtam.

– Igencsak megijesztett! Nem szégyelli magát? Nem illik leselkedni! – mondta kissé szemrehányóan, talán bocsánatkérést, mentegetőzést vagy más egyebet várva.

– Saját portámon sem restelkednem, sem magyarázkodnom nem kell. Itt ugyanis én vagyok a gazda – válaszoltam magamra erőltetett magabiztossággal. – A vendég bármit tehet, de vállalnia kell a következményeket, reklamálnia pedig végképp nem illik.

Szavaim kissé meglepték, de csak néhány másodpercre. Aztán máris kissé kacéran feleselt vissza:

– Tudtommal az erdő, a fű meg a Nap mindenkié. Ha úgy tetszik, élvezhetjük kedvünkre!

– Természetesen. De a magasles meg a terület a vadászoké. Aki a les mellett mutogatja a formás idomait, annak számolnia kell a magamfajta okvetetlenkedőkkel.

– Kukkolót akart mondani, ugye? És különben sem volt szándékomban mutogatni magam.

– Nevezhet akárminek, nem haragszom. A magamfajtának azért lóg nyakában a gukker, hogy gyönyörködhessen a nemes vadban – fordítottam tréfásra a diskurzust.

Vette a lapot, mert világoskék szemeit tettetett csodálkozással meresztette rám:

– Hát úgy nézek ki, mint egy vad, amelyik öklelni, karmolni képes?

– Azt talán nem feltételezem, de a veszély felismerésének pillanatában pontosan úgy viselkedett: rögvest a menekülésre gondolt. Bár a vad szemvillanásnyi idő alatt kereket old, míg maga összevissza szerencsétlenkedett csatokkal, gombokkal…

A történet kényes részletei hallatán a menyecske kissé zavarba jött, hirtelen megváltozott arcszíne is erről árulkodott, majd mégis kivágta magát:

– Ha – amint mondja – pánikszerűen eliszkolok, bajosan tudtam volna elszámolni a férjemmel, aki csak szigorúan fürdőruhában engedélyezte a napozást, miközben ő odaát, az öreg tölgyesben a vargányákat keresgéli. Ugye nem mondja el… nem mondod el neki, amit láttál?

Imént még affektáló hangja bársonyosan dorombolóvá lágyult, s olyan közel lépett hozzám, hogy a zsigereléstől megkopott Puma késemet sem lehetett volna kettőnk közé erőltetni. Jó szerencse, hogy időben észrevettem az erdőből szatyorral, bottal kibaktató férfit, s gyorsan replikáztam:

– Dehogynem, máris indulok, hogy mindenről beszámoljak neki! De tapodtat se kell tennem, mert az emlegetett személy amott közeleg!

A nekihevült asszonyka – mintha pókháló tapadt volna az arcára – nyomban kétlépésnyi hátramenetbe váltott, s csak aztán fordult a közeledő felé, aki iménti akciójából – szerencsére – semmit sem vett észre.

A köszönést követően feleségéhez fordult:

– Hamar meguntad a napozást! Persze, gondolhattam volna, semmiben sem vagy kitartó! Te kiabáltál az előbb? Mondtam, hogy nem megyek messzire! Már azt hittem, valami bajod esett… felmentél a lesre és leestél, vagy ilyesmi…

– Bizony – bólogattam szaporán –, az erdő sok veszélyt rejteget, nem árt az óvatosság…

Eközben az asszony úrrá lett pillanatnyi zavarán, s átvette a szót:

– Tudod, mókuskám, egy pillanatra megijedtem a vadász úrtól, mert nem sejthettem, kiféle-miféle, de aztán rájöttem, hogy rendes ember, és jól elbeszélgettünk. Ugye, így történt?

Ismét bólintottam, miközben átvillant az agyamon: „Még hogy mókuskám! A kárpáti barnamedve hozzá képest kikoplaltatott mezei cickány!”

Mielőtt megszólalhattam volna, férjuram folytatta élete párja regulázását:

– A vadász úr nem örül ám, ha itt összevissza visítozol! Hányszor megmondtam már, hogy az erdőben csendben kell maradni, különben elzavarjuk a vadat. Legközelebb meggondolom, hogy magammal hozzalak-e.

Azon töprengtem, védelmembe vegyem-e a hangoskodót, vagy jobb, ha többet nem találkozom vele ilyen csintalanságokat sugalló környezetben. De még mielőtt eldönthettem volna az ominózus kérdést, újsütetű ismerőseim elköszöntek, s mint a nászutasok, egymást átkarolva szorosan összebújva elandalogtak. Az asszony formás, filigrán teste szinte eltűnt a férfi robusztus termete mellett.

– Értem már! – ásított bele a hirtelen támadt csöndbe a hajnali ébresztő miatt kialvatlan ifjú vadász. – Ezek után te ragasztottad a lesre a rá illő nevet.

– Egy fityfenét! Az az ökör mesélte el haverjainak másnap a presszóban felesége erdei kalandját, no, persze, már amennyit tudott belőle. A díszes társaságban ott volt egyik akkori vadásztársam is, aki a beírókönyv alapján azonosított, és firtatni kezdte a sikongatás okát. Nem járt el a szám, mert nem akartam beleköpni a mások levesébe, különösen, hogy semmi olyasmi nem történt… De az istenátka cimbora nem hagyott békén, mindig az orrom alá dörgölte, hogy már megint a „sikítós les” környékét járom. Aztán – mint a bogáncs – mindenkire átragadt a szavajárása.

Az ifjonc ravaszkásan hunyorított:

– Nono, bátyám! Azért csak nem zörög a haraszt…

– Hagyd békén! – szólalt meg az eddig hallgató harmadik. – Nem elég baj, hogy bakot lesett és majdnem sutát lőtt?

– Dehogynem, csakhogy a baj a „majdnem” körül van…

– Bolond lyukból bolond szél fúj – dörmögött az élcek céltáblája. – De mondd, te nagyokos, a helyemben mit tettél volna?

– Hát egyet és mást biztos, legfeljebb a végén elfutottam volna a kárpáti barnamedve elől. Utólag már mit számít, ha gyávának tartanak? Különben nekem is volt egy hasonló sztorim, ha lehet, még meredekebb…

A másik kettő felkapta fejét:

– Nocsak, ki vele!

A vadászpalánta nem sokat kérette magát:

– A Fűrésztelep feletti lesen ültem…

– Jól kezdődik! – kottyantotta közbe az öreg. – Az sem az erdészeti falerakatról kapta a nevét!

– Hanem? – csodálkozott a félbeszakított mesélő.

– Hanem onnan, hogy a környék kikapós menyecskéi némi változatosság reményében oda jártak randizni. Legtöbbjüket gyerekkoruk óta ismerem, egyik sem a férjével érkezett romantikázni. Néha annyi kocsi állt diszkréten, a farakások közé húzódva, hogy az a létszám a nemzetközi jogban már kimerítené a kollektív bűnösség fogalmát. Mondtam is az erdészünknek, szereljenek fel forgalomirányító táblákat, hogy elkerüljék a torlódásokból származó nézeteltéréseket. De mondd csak tovább, fiam, hisz te tetted le a garast!

– Szóval, megállt egy kocsi a farakások között.

– Stimmel! – vakkantott ismét a koros vadász, de észbekapott, és szájára tapasztotta kezét, jelezve, hogy hallgatni fog.

– Kiugrott belőle egy csaj, és rohanni kezdett felém, mintha üldöznék. Nyomában egy hapsi, még az ajtót se csukta be. Azt hittem, a nő veszélyben van, és felálltam az ülőkéről, hogy közbelépjek. Lábam már a létrán volt, amikor a kis bige visítva nevetni kezdett. Az életveszélyben forgókra ez nem feltétlenül jellemző, ezért visszahúzódtam. Éppen a les alatt fogyott ki a szuflája, elhemperedett a földön. A fickó nem volt ennyire laza, nagyokat szuszogva érkezett. Kiderült, hogy a futkosás csak afféle előjáték volt.

– Pontosan, mint a Kukori és Kotkoda viccben! – buggyant ki ismét a hang a szószátyár öregből. – Kukori kergeti Kotkodát, és utána kiabál: „Hiába futsz, úgyis utolérlek!” Mire Kotkoda: „Muszáj futnom, különben azt hinnéd, hogy rosszlány vagyok.”

Nevetett is egyet a saját, bugyuta tréfáján, aztán restelkedve elhallgatott, várva a sztori folytatását.

Megpróbáltam krákogni, köhögni – csóválta fejét az ismételt közbehablatyolás miatt a legény –, de azok ügyet sem vetettek rám. Nem akarom részletezni a látottakat, a lényeg, hogy közel másfél órás, audiovizuális továbbképzésben volt részem, madártávlatból. A végén már moccanni sem mertem, nehogy a kelleténél jobban megijesszem őket. Cikis lett volna kórházba szállítanom a párocskát, mert mindkettő falumbéli volt. No, meg a technikai kivitelezés sem lett volna piskóta: hogy tudtam volna becsomagolni őket a Trabantom hátsó ülésére? Kénytelen voltam megvárni a műsor végét. Visszafelé már nem voltak olyan virgoncak, pedig dombról lefelé könnyebb a futás, meg igyekezniük is kellett, mert tudtam, hogy a csajszi férje mikor jár haza a melóból! Legfőbbképpen mégis az elrontott vadászat miatt bosszankodtam. Ezért nem sokkal azután, hogy eldöngettek, én is hazahúztam a marhahúst.

– Elrontott vadászatról beszéltél – szólt közbe tettetett komolysággal az addig hallgató középkorú cimbora. – Még sokat kell tanulnod vadászetikából. Az egyik passzus így szól: „Az igaz vadász jobban tud örülni mások sikerének, mint a magáénak.” Néhány paragrafussal odébb pedig így fogalmaz: „Megfelelő pillanatban másnak átengedni a lövés lehetőségét nemes cselekedet.”

A fiatal kolléga nem ült fel az ugratásnak, kapásból riposztozott:

– Az etikát elsajátítani még bőven van időm. Hetvenéves korom után már biztosan betartom a szóban forgó szabályokat. De most már halljuk a te történetedet, bátyám!

– Miféle történetemet? – csodálkozott a megszólított.

– Hát valami olyant, mint az imént elhangzottak. Ne mondd, hogy hosszú erdőjáró éveid alatt veled semmi hasonló nem történt meg!

– Hát ennyire direkt dologban valóban nem volt részem…

– Akkor halljuk az indirektet! – kontrázott most már az öreg is.

– Hát jó, látom, úgysem hagytok békén!

– Szintén régen történt, amikor én voltam kezdő vadász. Március eleje táján volt esedékes az iskolában a pályaválasztással kapcsolatos alkalmassági vizsgálat. Körzeti orvosunk rugalmasan kezelte a kérdést, mondván, hogy egy ember könnyebben mozog, mint negyven, ezért a megbeszélt időpontban ő jött el hozzánk, az intézménybe.

A nagyszünetben az egyik nyolcadikos osztályfőnök nő haragosan kifakadva jött be a tanári szobába:

– Tudjátok, bíz’ Isten, legszívesebben felpofoztam volna azt a kis ostoba libát!

Miután látta, hogy nem tudjuk, miről beszél, így folytatta:

– Képzeljétek, az egyik lányt a kolléganőmnek kellett lefognia, hogy le tudjuk venni a blúzát, mert hisztizett, hogy ő szégyellős, és nem hajlandó az orvos előtt levetkőzni. Olyan cirkuszt rendezett, hogy már a doki sem tudta, mit kezdjen vele. Végül erélyes fellépéssel és két nyugtató frász beígérésével sikerült megoldanunk a helyzetet. Persze, a szentemet a többi lány is jól kiröhögte!

Gyorsan napirendre tértünk az esemény felett, de másnap megjelent az anyuka, és tiltakozott a gyermekét ért inzultus miatt. Kijelentette: az ő lánya igazi nő: szolid, erényes, szemérmes, nem olyan, mint az osztályába járó, nyihogó, maga-kellető, fiúzó kis cafkák. Legszívesebben javasoltam volna neki, hogy adja zárdába a csemetéjét, ahhoz nincsen szükség orvosi vizsgálatra, de inkább bölcsen lenyeltem véleményemet.

Hamarosan vége lett a tanévnek, a szünidőben több alkalmam volt vadászni. Szükség is volt rám, mert a vadkár abban az esztendőben jelentős volt. Egyik hajnalban a már erősen szőkülő búzában derék kant sikerült meglőnöm. A találatot követően befutott a közeli fenyvesbe, ahol hallottam, hogy eldőlt, dobogott még néhányat, aztán elcsendesedett. Megvártuk, amíg teljesen kivilágosodik, majd a jól követhető vércsapán utána indultunk.

Az erdőszéli, sűrű kökénysoron átvergődve az aljnövényzet nélküli szálas fenyőben rögtön megpillantottuk a nem messze fekvő vadat. Örömmel vegyes kíváncsisággal, s természetesen a kötelező óvatossággal közelítettünk hozzá. Nem kis meglepetésünkre a kimúlt disznótól alig kétlépésnyire egy bugyit pillantottunk meg. A szóban forgó ruhadarab az a jeles fazon volt, amiről akkortájt a hölgyek azt hitték, minden férfit képesek meghódítani vele: rikító rózsaszín nejlon, viselője számára bizonyosan kényelmetlenül sprőd, felmeredő, tüllszerű, fehér csipkefodrokkal. (Hja, kérem, a sikerért meg kell szenvedni!)

Mielőtt lagymatag fantáziánk ráállt volna a helyszínen korábban történt események hullámhosszára, újabb felfedezést tettünk: a bugyi mellett egy személyi igazolvány is hevert, mintegy annak prezentálására, hogy az egyáltalán nem olcsó, s a háború előtti filmekből, nyugati álomsztárok intim – s a szocialista erkölcsiség szempontjából mélységesen elítélendő – ágyjeleneteiből közismertté vált fazonú fehérneműnek ki az egyértelműen jogos tulajdonosa. Esetleges elidegenítés tehát abszolúte kizárva!

Ugye, nem botránkoztok meg, ha elmondom, hogy a leletből csupán a hivatalos dokumentumra voltam kíváncsi. De amint kinyitottam, tátva maradt a szám. Előbb a csodálkozástól, aztán a harsány, s kissé kárörvendő röhögéstől. Köztudott, hogy az igazolványképeken mindenki vagy bűnöző, vagy szellemi fogyatékos, esetleg mindkettő. Nos, ugye, már sejtitek a poént: a szigorúan törvényes azonosítóból „szolid, erényes, szemérmes”, és mellesleg nem elhanyagolható szempontként tizennégy éves tanítványunk pillogott a nagyvilágba, kissé bárgyún álmatag tekintettel.

Különös vadászélményemben osztozó kísérőmnek elmeséltem az iskolában hónapokkal korábban történteket, amire kajánul megjegyezte:

– Az anyuka állítása egy dologban feltétlenül helytálló: leánykája valóban igazi nő. Nem csupán az itt történtekből kifolyólag, hanem mert ilyen cuccot elsősorban az „iparban” dolgozók engedhetnek meg maguknak, s nem anyuci veszi neki az Állami Áruházban.

A történetnek azonban ezzel még nem lett vége. A személyi igazolvány ugyanis akkortájt nagyon komoly dolognak számított, még slágert is írtak róla. Elvesztése pedig kemény retorziókkal járt. Ezért másnap visszaszolgáltattam az apukának (a családban ő volt a legnormálisabb) azzal a kegyes hazugsággal, hogy házuktól nem messze, a járdán akadtam rá. A derék úriember hálásan megköszönte, s meginvitált egy pohár borra, amit ügyesen és diplomatikusan elutasítottam. Hírből ismertem ugyanis vehemens vendégszeretetét, s joggal tartottam attól, hogy az ötödik-tizedik pohár után kikotyogom az igazságot. Márpedig mindennél jobb a békesség.

Az ifjú hölgy viszont – miután atyja-urától megtudta, ki volt a becsületes megtaláló – soha nem tudott megbékélni velem, pontosabban nem mert a szemem elé kerülni. Első spontán találkozásunkkor paprikavörösen – „szűzies” zavarában, szokása ellenére köszönés nélkül – loholt el mellettem, utóbb pedig az utcasarokról is képes volt visszafordulni, ha látta, hogy közeledem, vagy portám előtt társalgok valakivel. Magamban mulattam rajta, mégis, mintha megkönnyebbültem volna, amikor hamarosan férjhez ment és elköltözött a faluból. Hogy a sebtében létrejött frigynek volt-e köze az erdei intermezzóhoz, nem tudom, nem is érdekel.

– És még te szabadkoztál, hogy nincs történeted! – emelkedett fel ültéből az öreg. – Ez a história megűberelte a miénket! Hát ha még azt is tudnánk, ki volt a főszereplő!

– Ezt az egyet ne várjátok tőlem! – jelentette ki határozottan a mesélő. – A csattanó kedvéért elmondani sok mindent lehet, de az elhangzottakat személyesíteni nem lenne tisztességes. Én sem kívánok tőletek hasonlót. Közismert mondás: „Isten szeme mindent lát.” Hát a vadászé sem éppen kutya! Csakhogy az Úr kissé kedvezményezettebb helyzetben van. Ha már megcsömörlött a temérdek emberi gyarlóságtól, ő megteheti, hogy elfordítja tekintetét, vagy szemet huny bizonyos dolgok felett. Mi azonban – mint az imént elhangzottakból is kitűnt – többnyire kutyaszorítóban vagyunk, nem bújhatunk ki a szemtanúk felelőssége alól. Perdöntő dokumentumok tekintetében tehát – mások és a magunk érdekében – hallgatnunk kell. Bár sokszor olyan érzésem támad, hogy az érintetteket abszolút nem izgatja, hogy intimitásaiknak kívülálló szemtanúi is akadnak. Mi több, egyikük-másikuk (akár férfi, akár nő) mintha inkább kérkedne magánügyeivel, gáláns kalandjaival. Amennyiben így van, nem feltétlenül értek egyet velük, de mit mondhatok? Váljék egészségükre!

A három kolléga ráérősen összeszedte cókmókját, és a sikertelen cserkelést követő, szórakoztató csevegés után elindult hazafelé. Útközben keveset szóltak, hiszen köztudott, hogy a vadászember nem pletykás fajta. Csupán elvetemült kívülállók, rosszindulatú pepita-májúak állítják rólunk az ellenkezőt. A vadászok képzeletbeli címerét kiagyalókról nem is beszélve, akik hangoztatják, hogy a becses heraldikai remeken zöld mezőben áll két vadász és hazudik.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Jaj, azok a vadászok!”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés