Egyik alkalommal meglátogatott Jancsi is az otthonban. Együtt aludtunk, illetve csak én, mert ő egész éjjel fészkelődött.
– Nahát, öregem, hogy az isten csodába tudsz te ilyen helyen aludni! – tápászkodott fel reggel nagy álmosan. – Ez a jövés-menés, kiabálás…! Szerintem ebben a dobozban ma éjjel a diákok fele nem szunyált.
– Hát… előfordul. Tudod, laknak itt zenészek, színinövendékek is, akiknek a többsége éjfél körül jár haza. Most hol melózol?
– Déván adom-veszem a marhákat, olyan lókupecféle vagyok per pillanat. Nagyapó?
– Megvan. Néha meg-meglátogatom az öreget, egyszer-másszor ott alszom, egyébként nem zavarjuk egymás köreit.
– Ennyire nem komálod nagyapót?
– Mit komáljak rajta, amikor folyton óg-móg, kiabál, és mindig neki kell legyen igaza! Ilus néni böfög, merthogy refluxa van. Egyébként is túl messze laknak a szállónktól.
– Gyere, ugorjunk be hozzájuk!
– Ni csak, Jancsi, Pali! – lepődött meg nagyapó, amikor bekopogtunk Eminescu utcai lakásán. – Csakhogy hozzám is bedugtátok az orrotok! Ilus! Ilus! Vendégeink érkeztek!
– Isten hozott nálunk! – ölelte át Jancsit Ilus néni. – És téged is, bár rád azért haragszom – ölelt át engem is. – Mióta Vásárhelyen ütötted fel a sátorfád, alig láttuk a színedet.
– Így igaz – kontrázott nagyapó –, de most spongyát rá! Üljetek le, és meséljetek! Jancsi! – tömte meg a pipáját, amit csak akkor vett ki a szájából, ha beszélt, evett vagy szundikált. – Jelenleg hol dolgozol?
– Déván vagyok lókupec. Nem keresek jól, de ez van, ezt kell szeretni.
– Albi?
– Bányász Petrillán, egyébként megnősült. Van egy fia meg egy kislánya. Ikrek, csak az a hézag, hogy… Szóval nem ismeri el őket, és… Nos, igen: már be is adta a válópert.
– Juventus ventus – ugrott ki az öregből a mindig készenlétben tartott latin közmondás. – Fiatalság bolondság. Más?
– Nemrég engedték ki Lászlót Dezső keresztapámat a börtönből – jegyeztem meg csendesen, csak hogy én is mondjak valamit.
– Tudom fiam, tudom. Csak annak a nem régnek épp egy éve már.
Mintegy két órán át purparléztunk, végül a nagyapám fickósságát fitogtatva táncra perdült a nejével. Nem nagy ügy, hiszen még alig múlt nyolcvan esztendős.
Jancsi még aznap visszautazott Petrozsényba, hiába is kérleltem.
– Túl nagy itt a zenebona – mentegetődzött. – Nagyapónál meg eszem ágában sincs aludni.
Ezután öt évig nem láttam, ugyanis maga is beiratkozott az állatorvosi egyetemre, mi több, oda is nősült, illetőleg költözött. Amikor újra találkoztunk, már dr. Nagyként üdvözölt.
Jut eszembe! Vásárhelyen már az első félévben régi albérlőnkre, Margitra bukkantam, aki újabban itt keresett munkát magának. Ott árulta a cigarettát egy vendéglő halljában. Érdekes véletlen! Ha ugyan az, mert hátha miattam hagyta ott Petrozsényt. De már nem érdekelt, úgyhogy meg sem kérdeztem. A változatosság kedvéért ezúttal Szántó Annához írtam a verseim.
Hogy miként nézett ki, ködös. Csupán arra emlékszem, hogy kicsi volt, és az egyik szemfoga kilátszott. Teljes egy évig jártam a kislánnyal, és még egyszer sem sikerült lefektetnem. Oké, ha nem akar, nem akar. Különben sem kívánom annyira, hogy kiboruljak miatta. Ekkor számot vetettem a helyzettel, és rájöttem, számomra hányféle női kategória létezik. 1. A szép nők osztálya. Ezekbe voltam mindig szerelmes. Lásd Lucit és Ferenczi Gizikét! 2. Szexis nők. Ágybavalók, kívánatosak, de egyiket sem szeretem. Lásd Hornung Jolánt, Emmát és Margitot! 3. Se nem szépek, se nem szexisek, csupán szimpatikusak. Na, ezekből lesznek a barátok. Röviden: SZSZSZ. Hogy Szántó Anna melyik csoportba tartozik? Nem sokat kellett törnöm a fejemet ahhoz, hogy erre is ráhibázzak. Természetesen a harmadikba. Miután így tisztáztam magamban a dolgokat, véget vetettem a románcnak, nem sokkal utána pedig örökre elváltak útjaink. Mint utóbb hallottam, Galbács Pálhoz ment feleségül, szült neki két gyereket, aztán Palitól is búcsút vett, hogy a végén lelkészként hirdesse az igét valamelyik faluban.
Az 1964-65-ös év két szempontból is jelentős. 1. Gavril Scridon tanár úr megbuktatott román irodalomból, ergo meg kellett ismételnem a másodévet. Ehhez hasonlót már megértem egyszer Kocziányival is, aki azért akart elvágni, mert elszundítottam az óráján. Ugyanez történt Scridonnal. Mégis mekkora különbség! Kocziány irodalmi felkészültségemet látva rögtön megbocsátott. Scridon nem, amikor kiderült, hogy Caragiale Farsang című színművét filmen is megnéztem.
– Aha! Am impresia, că Dvs. nici n-aţi citit piesa (az a benyomásom, hogy maga el sem olvasta a színművet) – csapott rám rögtön. – Păcat, doar şi Dvs. ştiti: cartea e carte, filmul e film şi cine nu poate sau nu vrea să diferenţieze cele două lucruri, nu strică să mai înveţe un an în plus. (Kár, hiszen maga is tudja: a könyv, az könyv, a film, film, és aki nem tudja, vagy nem akarja megkülönböztetni a két dolgot egymástól, annak nem árt tanulnia még egy plusz évet) – oktatott ki dühösen. – Noapte bună, va să zică la revedere pe anul viitor! (Jó éjszakát, vagyis viszontlátásra jövőre!)
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!