Ki lehetett volna tenni a megtelt táblát szerzőtársunk Komlós Attila Budapesten a FÉSZEK Művészklub Herman termében rendezett „Modern Pécs” címet viselő fotókiállításának megnyitóján. A terembe bejutó vendégeket a FÉSZEK Galéria vezetője, Molnár Éva köszöntötte, majd felkérte Sándor Miklós festőművészt, a Dekorszövetség elnökét a kiállítást bemutató beszédének megtartatására.
Balról Sándor Miklós, Molnár Éva, Komlós Attila, Haász Katalin és az érdeklődő közönség egy része
Az elnök beszédében többek között a következőket mondta: Komlós Attila a letűnő múlt őre megörökít mindent, ami kivész, és a jelenbe kapcsolja a múltat. Mára ez a küzdelem az idővel több kiállítást, bemutatót eredményezett: 26 csoportos és hat önálló kiállítást. Ez a mostani a hetedik, Budapesten az első. Majd így folytatta: Mire lő a vadász? Nem családi arcképkrónika, célzottan építészet. Modern, új és friss. Még nem érződik az egymást követő nemzedékek kézmelege, a születő megörökítője. Architekturális csendéletek a trófeák, nincs pózolás a kamera előtt. Mi teszi fotózásra érdemessé a témát? Esemény, újdonság, borzalomparádé? Hírérték? Nem sima megkettőzése a világnak, a tárgy művé emelkedik, a mű miatt kell fotózni! Képpé alakul a valóság, ez lesz a meghökkentő. Attila ma már nem csak dokumentál, hanem alkot.
A méltatás után Attila ajándékkal köszönte meg azoknak akik segítettek a kiállítás létrejöttében, Molnár Évának és Haász Katalinnak – a FÉSZEK Művészklub munkatársainak –, valamint Sándor Miklósnak és Szarvas Istvánnak.
Ezután egy indián történetet mesélt, arról, hogy mindenki máshogy érzékeli a valóságot.
Komlós Attila és Szarvas István
„Egyszer egy indiánt meghívta a barátja New York-ba. Az indián amikor beért a városba, olyat érzett, amit soha életében: nyüzsgés, rengeteg autó, tömeg, moraj. Ahogy mentek a járdán, egyszer csak megállt az indián és kérdezte:
– Hallod?
– Mit? Az autókat, az embereket? – kérdezte a barátja.
– Nem. Egy tücsköt hallok!
– Nem hiszem, hogy itt valahol egy tücsök ciripelne!
Az indián fülelt tovább, majd odament egy bokorhoz, széthajtotta a leveleit és ott volt a tücsök.
– Biztos, hogy neked sokkal kifinomultabb a hallásod, mint amilyen a mi városi zajhoz szokott fülünk! – álmélkodott a barátja.
– Kérek tőled egy tízcentest – jött a válasz.
Az indián megfogta a tízcentest, majd leejtette a földre. A járókelők egyből felkapták a fejüket, megtorpantak amint meghallották ezt, a tücsök ciripelésénél nem hangosabb zajt.”
Azzal egészítette ki, hogy mindenki másra figyel fel, különböző dolgokra „érzékeny az emberek antennája”. A fotósok bizonyos szempontból a történetben szereplő indiánhoz hasonlítanak, akik meglátnak és meg is örökítenek olyan részleteket, melyeket mások nem biztos hogy észrevesznek.
A kiállítást Pécsről és Budapestről több Hetedhéthatáros tekintette meg, köztük L. Csépányi Katalin, lapunk alapító főszerkesztője. Szívesen beszélgettem volna Attilával, de ez szinte lehetetlen volt, a fogadáson annyian igyekeztek gratulálni neki. Személy szerint én jobban szeretem portré és egyéb fotóit. Bízom benne, hogy a jövő évben a FÉSZEK Művészklubban ezeket is megtekinthetem tisztelőivel együtt.
Hozzászólások