Az előadásról sajnos nem készült egyetlen fotó sem. Egyes számokról viszont igen – utólag, még ha nyers feldolgozásban, szoba körülmények között is.
– Nem baj, így is megfelel, sőt, a helyedben még a rektornak, Szabó Lajosnak is megmutatnám – vigasztalt meg Benczédi.
– Neki? Ne viccelj! Mi köze lehet egy drámaíró rektornak a cirkuszhoz?
– Azt sosem lehet tudni, barátom. Messze ér ám a keze ezeknek. Én mindenképp megpróbálnám.
Megpróbáltam. Be is jutottam egyből a ragyás arcú, ötven év körüli rektorhoz.
– Jó napot kívánok! Nevem Nagy Pál. Szabó Lajos rektor elvtárshoz van szerencsém?
– Hogy szerencséje van velem, nem tudom, az említett elvtárs mindenesetre én vagyok – mutatott helyet udvariasan.
Leültem. Néhány szóban elmondtam, hova valósi vagyok, hol tanulok, mi a hobbim…
– Szép, szép, de mit kíván tőlem, Nagy elvtárs? – szakított félbe kissé idegesen.
– Én… izé… én csak a tanácsát szeretném kikérni.
– Konkrétabban?
– Ön szerint mi volna a helyesebb? Ha azonnal otthagynám a főiskolát, és felcsapnék vándorszínésznek, akarom mondani, cirkuszistának, vagy egyszerűen tovább tanulok, mint… mint a tinó, hogy a végén ugyanolyan ökör váljék belőlem, mint a többiből?
A rektor először elmosolyodott, majd összeráncolta a homlokát.
– Szavak, szavak, retorika! Maga, bocsásson meg, de tisztára megörült! Van fogalma, fiatalember, hányan ülnének abba a padba, amit most csak úgy, ukmukfukk, otthagyna?
– El tudom képzelni.
– Nem tudja, különben nem beszélne így, az bizonyos. Most csak arra lennék kíváncsi, mit szól mindehhez a papája?
– Semmit, mert meghalt már hároméves koromban.
– Bocsánat, nem tudtam.
Pár pillanatra holtpontra jutott a purparlénk.
– Figyeljen ide, Nagy elvtárs! – törte meg a csendet a hírneves író és dramaturg. – Miután tanácsot kért tőlem, én a következőt ajánlom. Ha megfogadja, jó, ha nem, mosom kezeim. Tehát: iratkozzon be a főiskolai színjátszó körbe, aztán meglátjuk. Apropó, nincs a mutatványairól véletlenül valamilyen fényképe?
– Parancsoljon! – húztam elő mappámból a számaimról készült fotókat. – Csak az alap, körítés nélkül, de a lényeghez ennyi is elég, gondolom.
– Ejha! – füttyentett a főiskola rektora. – Ez csakugyan cirkuszi akrobatika: bátorság, erő, esztétikum egy helyen! Én ugyan nem értek hozzá, de úgy tűnik, nem kis munka van bennük.
– Leszámítva a kezdeti tornászéveket, melyek nélkül nyilván sohasem juthattam volna idáig, kereken négy év munkája.
– Anélkül, hogy az Állami Cirkusz vagy bárki is biztassa, segítse.
– Pontosan.
– Tiszteletreméltó kitartás. És… megérte?
– Ezt kérdezem én is folyton magamtól.
– No, persze, persze. Várjon csak! – hívatta be az intézet egyik színészét. – Bemutatom önnek Kovács Leventét, intézetünk egyik gyakornokát. Ő foglalkozik az egyetemi amatőr színjátszó körökkel. Kovács elvtárs, ez itt Nagy Pál, a Pedagógiai Főiskola hallgatója. Kitűnő tornász és színházkedvelő fiatalember. Kérem, vegye be a pedagógus színjátszó körbe. Nézze ezeket az akrobatikus képeket! Tetszenek?
– Hát én nem nagyon értek ehhez, de… tetszenek.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!