Azok a régi szép idők… – 158. rész • Hetedhéthatár

Népszerű tudomány

Azok a régi szép idők… – 158. rész

A pécsi ciszter gimnáziumtól Rhinebeck (USA) -ig

Vass Vilmos egykori ciszter diák életútja

2. fejezet

A mai generációk – szerencsére – már csak egy-egy fennmaradt dokumentumfilmből ismerhetik meg, hogy nézett ki egy „magyar gulág”. Vass Vilmos több fokozatát is megjárta ennek a földi pokolnak. A márianosztrai börtön után a különböző rabbányákban eltöltött évek következtek. Hiteles önvallomásából pontos leírást kapunk az itteni embertelen állapotokról.

De folytassuk tovább Vass Vilmos életregényét.

„1951. áprilisában tartalékos kiképzésre hívtak be egy Veszprém megyei kiképző táborba, de júniusban megszöktem, miután megtudtam, hogy nyomoz utánam az ÁVH. 1952. április 2-án fogtak el az ÁVH-s nyomozók Kaposváron, azt követően, hogy letartóztatásom során megsebesültem.

Az ügyemet három vádlott társammal együtt csaknem egyesztendős nyomozás és pótnyomozás után 1953. január 21-én tárgyalta Budapesten a Markó utcában a népbíróság Jónás tanácsa, az ügyész dr. Avar Vilmos volt. Tizenöt év börtönre ítéltek a fennálló társadalmi rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával. Ezt az ítéletet az év májusában a fellebbviteli bíróság jogerőre emelte.” (Málics Ottó, a „Mecseki Láthatatlanok” 1956-os pécsi halottja (megjelent Ciszterci Rend Nagy Lakos Gimnázium „Fekete – Fehér” folyóiratának, 2002. év Venisancte számában). 3 p.)

Érdekes kis kiegészítés kívánkozik ide:

Dr. Jónás Béla (1905–1956) jogász, ügyvéd. 1948. novembertől a Budapesti Népbíróság tanácsvezető bírája. A BNB megszűnése után a Budapesti Büntetőtörvényszéken tanácsvezető (1949–53), majd a Budapesti Megyei Bíróság megbízott elnöke (1953–56). 1956. okt. 30-án felmentették, öt nappal később öngyilkos lett.

 

Tovább kutatva Vass Vilmos sorsát, több irodalmi forrásra is ráleltem:

Gábor Róbert: „Az igazi szociáldemokrácia”.
Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen 1944-1948
.
(Századvég Kiadó 1998.)

Felhasznált irodalom

Felhasznált irodalom

A szerző munkája előszavában megköszöni Vass Vilmos segítőkészségét:
„Köszönet illeti meg Vass Vilmos főmunkatársamat, aki mint a Szociáldemokrata Párt fiatal tagja, fegyveres szervezkedés vádjával több mint négy évet töltött kommunista börtönökben, büntetőtáborokban. Az 1956-os forradalom utáni években a Szabad Európa Rádió munkatársaként Pécsi Vilmos néven volt ismeretes a magyar hallgatók előtt. Vass Vilmos számtalan személyes nehézség, betegség dacára vállalt szerepet a könyv megírásában.” (Idézett mű 12 p.)

A szerző kitér Vass Vilmos és csoportjának (Pécsi SZIM) koncepciós perére is.

„Vass Vilmos és társainak pere (részlet a fejezetből).

A sejtek tagjai fiatalok voltak, egyikük sem töltötte be a 25. életévét. A szervezkedés során a következő helyeken voltak 2-3 tagú sejtek (a vezetők nevével). Siklós: Becskei Vilmos, Bogád: Gyenis István, Boglár: Balogh József, Lelle: Nagy István és Szűcs Géza, Székesfehérvár-Sóstó: Baki Gyula, Kőbánya: Izsó Zoltán, Pécs 1: Vörös József, Pécs 2: Ludwig Károly, Pécs 3: Málics Ottó, Vass Vilmos. 1951. tavaszától illegalitásban élt, hamis papírokkal járta az országot és felvette a kapcsolatokat más szociáldemokrata csoportokkal.” (Idézett mű 295 p.)

 

Strassenreiter Erzsébet: A Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom története
1944. október-1948. március (Gondolat Kiadó 2007)

Felhasznált irodalom

Felhasznált irodalom

Szintén utal Vass Vilmos fontos szerepére (283. oldal)

„Koncepciós perek 1949-56” c. internetes cikk, melyben különösen fontos adatokra bukkantam:

„Az 1956 előtti perek betanult forgatókönyv szerint zajlottak, a vallatásban a fizikai kényszernek jóval nagyobb szerepe volt. Az eljárásba vontak körét a hatalmi szeszély alakította ki; cselekményétől függetlenül bárki válhatott áldozattá. Ennek ellenére bizonyos célcsoportok jól elkülöníthetők (szociáldemokraták elleni perek, egyházellenes perek, hazai kommunisták elítélése, katonai perek, államosítási-gazdasági perek).”

„Ezen eljárásokat lényegében továbbra is az 1946. VII. tc. a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről (az ún. „Hóhértörvény”) tette lehetővé, amelynek főbb pontjait az 1952-ben összeállított BHÖ-be (Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása) is felvették. Nem teljes adatok szerint 1946–56 között 42 679 főt ítéltek el a hóhértörvény alapján, a kivégzettek száma, pedig megközelítette az ötszázat.”

A Vass Vilmos által vezetett pécsi Szocialista Ifjúsági Mozgalom csoport alábbi tagjai (Pécsi SZIM) szenvedtek el igazságtalan koncepciós bírósági eljárást: és azt követően a rájuk kiszabott súlyos megtorló börtönbüntetést.

 

név letartóztatás napja elsőfokú tárgy. ítélet szabadulás napja
Vass Vilmos 1952. 04. 02. 1953. 01. 21 15 év börtön 1956. 08.
Nagy István 1952. 04. 1953. 01. 22. 10 év börtön 1956. 06.
Gyenis István 1952. 04. 1953. 01. 22. 8 év börtön 1956.
Gáti Alíz 1952. 04. 03 1953. 06. 22. 10 év börtön 1955.

 

Ügyükben az első fokú ítéletet a Budapesti Megyei Bíróság (BMB.) megbízott elnöke, dr. Jónás Béla (1953-56) hozta, ügyész dr. Avar Vilmos volt.

Az első fokon meghozott ítéleteket a Legfelső Bíróság (LB), Dr. Lázár Miklós tanácsa 1953. májusában (illetve júniusában) jogerőre emelte.

Azután jött a szörnyű és embertelen börtön…

„Tárgyalás után az elitélteket rövid időn belül elszállították valamelyik országos börtönbe, engem Márianosztrára. Az ottani élet nehéz volt, érthető hogy örültem, amikor számos rabtársammal együtt engem is elszállítottak 1953 nyarán a Várpalotai rabbányába.” (Málics Ottó, a „Mecseki Láthatatlanok” 1956-os pécsi halottja (megjelent Ciszterci Rend Nagy Lakos Gimnázium „Fekete – Fehér” folyóiratának, 2002. év Venisancte számában). 3 p.)

„A márianosztrai börtön működtetését 1950 májusában az ÁVH vette át. Ide elsősorban olyan súlyos politikai elítélteket hoztak, akik kezdetben főleg a háborús népellenes bűntetteket elkövetők kategóriájából kerültek ki, hamarosan azonban Márianosztra lett a börtönök büntetőintézete. Sorra érkeztek a háborús (és a koncepciós) perek elítéltjei: népellenes bűnöket elkövetők, más börtönökben, munkatáborokban rossz magaviselettel bírók, munkamegtagadók, lázítók, szökéssel próbálkozók.

És hogyan éltek az ide zárt szerencsétlen emberek?

Előszeretettel alkalmazták büntetésként a magánzárkát (főként télen éltek vele, amikor a fázás maga volt a büntetés; hiányos deszkapriccsen, néhány ruhadarabban voltak elzárva a fűtetlen cellákban) illetve a sötétzárkát (nyáron alkalmazták; nem volt szellőzés és nem szabadott levetkőzni az oxigénhiányos helyiségben). Hamarosan 2000 fölé emelkedett az itt raboskodók száma a maximális 900 helyett. A 2-3 személyre tervezett cellákban 6-8 embert zsúfoltak össze. Akinek nem jutott ágy, az egy földre dobott szalmazsákon húzta meg magát. Heti 4-5 alkalommal volt séta az udvaron. Ez 20-30 percig tartott és libasorban, hátra tett kézzel, előre bámulva levegőzhettek az elítéltek. Havi 1 képeslapot írhattak, évente 2 alkalommal látogathatták őket, illetve kaphattak 3 kg-os élelmiszer-csomagot. A cella komfortját a mosdótál, a vizesvödör és a sarokban lévő kübli jelentette.” (Forrás: Internet)

 

Munka a rabbányában

Munka a bányában (Internet)

Munka a bányában (Internet)

„A bányákban 1952. óta dolgoztak rabok. A rabtábor jellegzetes büntetés-végrehajtási létesítmény volt. Öt méter magas, kettős szögesdrótkerítés vette körül, a négy sarkán magas őrtornyokkal, bennük éjjel-nappal géppisztolyos őrséggel, fényszórókkal, a két kerítés között nyomsávval. Éjszakánként is nappali világosság árasztotta el a tábort, kutyás őrök járták a tábor környékét. A kerítés megközelítése tilos volt, első figyelmeztetés után lőttek. A táborra büntetés-végrehajtási őrök (fegyőrök) vigyáztak, csak a politikai tiszt volt ÁVH-s. A tábor létszáma 800-1000 fő között változott. Pár tucat köztörvényes kivételével mindenki politikai volt. Bár az élet nem volt könnyű, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a börtönben. Rabok a táborban szabadon járhattak, csak sötétedés után kellett a barakkokban tartózkodni, szemben a börtönnel, ahol a cellát nem hagyhattuk el. Az élelmezés minősége rossz volt ugyan, de napi 1500 kalóriamennyiséget osztottak ki, tekintettel a nehéz fizikai munkára. Nem kellett állandóan éheznünk.” (Málics Ottó, a „Mecseki Láthatatlanok” 1956-os pécsi halottja (megjelent Ciszterci Rend Nagy Lakos Gimnázium „Fekete – Fehér” folyóiratának, 2002. év Venisancte számában). 3 p.)

„Normában dolgoztunk, mely műszakonként egy személyre 74 métermázsa volt, nagyon magas. Politikailag megbízhatónak tekintett civil bányászokkal dolgoztunk együtt, ők tanítottak meg bennünket a bányaművelésre. A rabok két aknán, az 5 km távolságban lévő Ernőmezőn és a közeli Csermezőn dolgoztak. Az Ernőmezőre földalatti vágatokon lehetett eljutni, egy óráig tartott az út oda, egy óra vissza, plusz 8 órás műszakonkénti munkaidő. Én Várpalotán 1953. július és 1955. decembere között mindig az Ernőmezőn és mindig szénfalon dolgoztam. Ottó Csermezőn dolgozott.

A várpalotai szén valójában 3400-3500 kalóriás lignit, tehát a leggyengébb minőségű szén. A termelés akkor még nem volt megfelelően gépesítve, a fő munkaeszköz a csákány és a szívlapát volt, a fizikai erőfeszítés döntő szerepet játszott. Sújtólég nem volt ugyan, de omlás, vízbetörés elég gyakran, többen meghaltak a rabok közül. Történtek súlyosabb balesetek, nekem például eltört a balkönyököm. Három műszakban dolgoztunk, ahogyan a bányában szokásos.

Teljesítménybérben dolgoztunk, és fizetést is kaptunk, a civil bányászokhoz hasonlóan. A különbség az volt, hogy a rabok fizetésének kb. 90 %-át különféle jogcímenként levonták. A munkabér 50 %-át „rabtartás” címén vonták le. 40 %-ot az élelmezésünk ürügyén tartottak vissza, utóbb 3 %-os úgynevezett „agglegény adót” is levontak a nőtlen raboktól. Más szóval, gyakorlatilag ingyen dolgoztunk. A levonások után megmaradt csekély összeget havi egy alkalommal un. „spejzolásra” fordíthattuk. Főként tisztálkodó szereket, egyszerűbb élelmi cikkeket, fűszereket, – só, paprika – vehettünk. Havonta vásárolhattunk 2 kg kenyeret is.

Munka a bányában (Internet)

Munka a bányában (Internet)

A „kedvezmények” közé tartozott a háromhavi, 20 soros levél és az évi két alkalommal engedélyezett, 3 kg-os csomag. Negyedévenként 15 perces beszélőre jöhettek a rabhoz közvetlen rokonai, szülők, gyerekek, maximum két személy.

Tájékozódásunk a rabtáborban is eléggé hiányos volt, újságot nem olvashattunk, de könyveket lehetett rendelni, többnyire a rendszerhez hű írók munkáit és szovjet művek magyar fordításait.

Általában havonta két vasárnap nem kellett lemenni műszakra, csak a fenntartási munkákat végző raboknak. Ilyenkor alaposabban tisztálkodtunk, mostuk ruháinkat, a „csíkost” (ahogyan a rabruhát neveztük), levelet írtunk, a barátok beszélgettek. Elég sokat politizáltunk, viszonylag szabadon. Elmondható, hogy a rabmunkahelyen ezen a téren jobb volt a helyzet, a fegyőrök nem csináltak ügyet egy-egy rendszerellenes megjegyzésből, elvégre azért voltunk börtönben, mert szemben álltunk a rendszerrel.

Emeletes priccseken aludtunk, a szabadidőnkben bármikor ráülhettünk, lefekhettünk, szemben a börtönnel, ahol mindezt büntették. Rabmunkahelyen a börtöncellákban az általános nyomott, feszült légkör felengedett. A börtönben a rabok gyakran éveket töltöttek ugyanabban a cellában. Az élet egyhangú volt, az összezártság elkerülhetetlenül személyi súrlódásokhoz, veszekedésekhez vezetett. A munka a rabbányában nehéz és veszélyes volt, szó szerint „kényszer” munkát végeztünk. Várpalotán elvárták, hogy havonta legalább 80 %-os teljesítményt nyújtsunk. Az adott körülmények között ez igen nagy erőfeszítést igényelt. Aki nem tudta nyújtani ezt a teljesítményt, azt visszavitték a börtönbe egy idő után.” (Idézett mű… 5 p.)

 

Következő rész

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS