Életadó
Sorunkra várunk. Legtöbben meló után. Fáradtan, nyűgösen. Az elektromos kijelzőn villognak a hívószámok. Újra és újra. A pácienst elküldik röntgenre, vérvételre vagy légzés funkciós vizsgálatra. Van, aki nyugodtan tűri a vizsgálat menetét, mások fennhangon megbeszélik a történteket, vagy inkább kibeszélik magukból a felgyülemlett feszültséget.
– Délelőtt óta itt vagyok. Délben elmentem és vettem két kiflit, mert úgy éreztem, hogy összeesem az éhségtől. – őt állítólag sürgősségire hozták be, és most már lassan este van.
– Látom, lányom, itt semmi sem változott az utóbbi 30 évben. Minden a régi. Csak az új elektromos kijelző nem volt itt régen.
– Maguknak mikorra van időpontja? Négyre? Én fél ötre kaptam időpontot, és még magukat sem hívták be.
– Azt a fiatalembert miért vették előre? – érdeklődött a „sürgősségis” hölgy.
Közben az orvosok, asszisztensek sürögnek-forognak, és nyugtatóan szólnak pár szót minden várakozóhoz. Egy nyugdíjas korú férfi a résre nyitott ablak előtt áll. Oldalán a lélegeztető készülék, mindkét orrlyukában műanyag csövek.
– Maga is itt van, Pista bácsi? – szól hozzá két rohanás között a nővérke.
– Sajnos, újra itt – jön a beletörődő válasz.
Egy vidámabb társaság telepedik le egyik sarokban. Négyen vannak. Nem tudni, a testesebb középkorú úr, vagy az őszülő, sportos frizurájú hölgy a páciens. Hangosan fejtik ki a véleményüket minden témában.
Én, mint rutinos várakozó, már a második újságomat olvasgatom. Vagy inkább csak olvasni próbálom, mert elvonják a figyelmemet a körülöttem történtek. A „harsányék asztalára” épp az „egészségügy állapota” téma került. Mindenki elmondja a tapasztalt, hallott negatív példákat.
– Tudjátok mit? Én már arra várok, hogy bevezetik az életadót. Mindenki a születésnapján leperkálja a rá kirótt adót, ami természetesen, a kor előrehaladtával egyre több lesz, és megköszöni az állami vezetőknek, hogy itt élhet.
A folyosón egy pillanatra csend lett.
– A 187-est kérjük a laborba! Ez én vagyok – kapok észbe.

Szóljon hozzá!