A következő tanévben továbbállt a főnökünk. Vagy eltanácsolták, ki tudja, a lényeg az, hogy az új diri új húrokat kezdett pengetni. Nála minden szülő, gyerek tabu volt, akiket különleges figyelemmel kellett kezelnünk. Buktatni, megsérteni őket nem lehetett, mert az ellenkezett a kommunista erkölccsel.
– Látják, elvtársak, így kell ezt csinálni! – büszkélkedett a kerületi párttitkár, egy fontoskodó, harminc év körüli politikus. – Végre Dohon is észre tértek a kollegák. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy adjanak többet a külalakjukra is ezentúl. Egy pedagógus minden körülmények között példakép, nem járhat úgy, mint egy csavargó. Nem rendelem el, csak úgy barátian ajánlom, mától kezdve öltönyben járjanak be dolgozni. Fehér ing, zakó, piros nyakkendő… Vegyenek példát Căplescu igazgató kartársról, aki mindig tudja, és nem árt, ha önök sem felejtik el, kit, mit képviselnek ebben a szilágysági faluban – oktatott ki bennünket valahányszor frissen, elegánsan bekocsizott a rajonból.
Engem valamiért nem szívlelt, de békén hagyott, nem piszkált. Egyelőre, aztán şi-a dat arama pe faţă, magyarul: kimutatta a foga fehérjét.
– Haragszom magára, Nagy elvtárs – hívatott egyszer a tanáriba magához.
– Rám? Miért? Mit tettem, amit nem kellett volna megtennem?
– Most mit adja az ártatlant? Tudja azt maga nagyon jól.
– Igazgató úr!
Căplescu zavartan babrált a tollával.
– Na jó! Sorolom. Úgy hallom, nem hisz a kommunista eszmékben.
– Ki állítja?
– Igaz, vagy nem igaz?
– Természetesen nem igaz – hazudtam, mert igazat szólni ugyan szép dolog, csak nem mindig célszerű, főként, ha ezt retorzió követi; párszor megpróbáltam, meg is égettem csúful magamat, egyszóval vigyázzunk, vigyázzunk, mert a bájgúnár provokálni szeretne.
– Nem? Akkor magyarázza meg nekem is, miért nem párttag maga még, tanár… úr!
A nemjóját, most megfogott! De az én eszemen így sem fog túljárni.
– Ön, úgy hírlik, bolondul a futballért.
– Nem bolondulok, csak kedvelem. De mi köze ennek a párttagsághoz?
– A zenét is?
– A zenét is – gurult méregbe a párttitkár, akiből mellesleg csak úgy áradt a cujkaszag. – Térjen már a lényegre, és ne szórakozzék itt velünk!
– Én? Eszembe sincs, csak arra akartam célozni, hogy amiért kedveli, még nem lett magából sem zenész, sem labdarúgó.
– Tessék? – pislogott bambán a párttitkár.
– Semmi, nem érdekes! – vágott közbe óvatosan a főnököm. – Kérem, folytassa, vagy tartsunk előbb egy cigarettaszünetet?
– Milyen cigarettaszünetet, hiszen még alig mondtam valamit. Szóval… Mit is akartam közölni? Ja, igen! Legyen szíves, most azonnal feleljen, mikor hajlandó belépni a román kommunisták pártjába!
– Majd ezt is megbeszéljük, ha kijózanodott, ugyanis maga… tökrészeg – feledkeztem meg magamról.
Egyrészt, mert tényleg részeg volt, másrészt nagyon nem bírtam, ha amolyan bólogató Jánosként kezelnek. Párttagságom kérdése ezzel le is zárult volna, ha Căplescu nem ragaszkodik a tagsághoz. Először félelemből, aztán számításból, hogyha netalán kedve szottyan lelépni, átadhassa nekem az igazgatóságot az isiben – vallott színt idővel őszintén.
– Ezek szerint elmenne?
– El. Hat éve lakom itt, de még mindig képtelen vagyok megszokni az itteni életet.
– A felesége?
– Dettó, ezért ha vállalja… Gondolja meg, kollega! Maga képzett romántanár, s feltehetőleg a szakinspektor is támogatná, csak… Nos igen: a piros pártkönyv még hiányzik, ami nélkül sajnos szóba sem állnak magával.
– Nem vállalom, merthogy én is elmennék. Most mit hunyorog? Elmentem volna én már réges-rég, ha jóváhagyják az áthelyezési kérvényem.
– Persze, persze, csak hát nem hagyták, és ki tudja, mikor lesz még ilyen alkalma? Mint igazgató, szinte duplán fog keresni, megkapja a lakásom, hozzá fát, üdülőjegyet… Ez, ugye, nem semmi, sőt, idehozhatná a kedves nejét is – húzta el előttem a mézes madzagot.
– Maját? – torpantam meg egy pillanatra. – Így mindjárt más, illetve attól függ, mit kérnek ezért még cserébe, mert ebben az országban semmi sincs ám ingyért.
– Szerintem nem csak itt. Magyarban is, Jugóban is, mindenütt, mert ilyen az élet, tisztelt Nagy elvtárs. Öntől csak azt kérik, költözzék végleg a faluba. A párttagság mellett, de erről már beszéltünk.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Ebből pedig nem esznek – jelentettem ki kategorikusan. – Tudtommal Nagyvárad zárt város, és aki egy ilyenből kiköltözik, törvényeink értelmében kizártnak minősül, más szóval nem csak nem lakhat, de nem is dolgozhat többé legálisan ugyanott. Tudja mit, akkor már inkább tovább pendlizek, még ha ezért három hegyet is kell megmászni – tettem ki a pontot beszélgetésünk végére, és azt már meg sem kérdeztem, ugyan bizony mi célból ragaszkodik az igazgatóváltáshoz.
Utólag persze ezt is megtudtam: jobb munkahelyet szimatolt ki magának. Logikus! Viszont ezt csak akkor kapta volna meg, ha sikerül helyette új igazgatót találni.
Így húztam le három évet, s miután sehogy sem tudtunk áthelyezéssel távozni, Maja meg én csapot-papot otthagyva, „disszidáltunk” a faluból. Előtte azonban még átéltem egy olyan kalandot, melynek emléke időnként még ma is pirosra festi az arcomat.
Tél volt – na ja, mi is lehetett volna más! –, amikor Dohról Zálnok felé menet eltévedtem fél úton. Fújt a szél, a hó sűrű pelyhekben hulldogált, és csak hullt, hullt, amíg rá sem ismertem a környékre. A teremburáját, hányszor, de hányszor gyalogoltam keresztül-kasul a dombokon, és most, tessék, azt sem tudom, hol vagyok! Hirtelen farkasüvöltésre lettem figyelmes. Még nem láttam egyet sem, de úgy tűnt, mintha egyre közelebb hallanám. Hogy farkasok, az nem vitás, mert régebben én is tartottam kutyákat, akik hajszálra így vonítottak esténként. Fogtam hát magam, és, ami biztos, az biztos, felmásztam egy nyárfára. Lassan esteledni kezdett. A szél bele-belekapott az ágakba, s csaknem lesodort a magasból. Így gubbasztottam kb. fél órát, s miután egy szál farkas sem bukkant föl, leszálltam a fáról, és tovább botorkáltam árkon-bokron, hegyen-völgyön át, hogy a végén ismét a nyárfánál kössek ki.
– Hogy az a magasságos…!
Erőm végére érkeztem. Elterültem a hóban, és behunytam a szememet. Ekkor újra felüvöltöttek a farkasok. De már semmitől sem féltem, tartottam. Ha felfalnak, hát felfalnak, ha egyszer így rendelte el a teremtő. Még felvillant bennem néhány kép, és újra gyermekként láttam magamat, aztán éreztem, hogy zuhanok, egyre lejjebb zuhanok valahova a semmibe.
– Domnu profesor! Domnu profesor! – rázott fel egyszerre valaki, és nyomogatni kezdte a mellkasom.
– Ho…hol vagyok? – ültem föl erőtlenül, és megpróbáltam felállni.
– Régóta fekszik itt? Egyáltalán mit keres ilyenkor az erdőben?
– Csak úgy sétáltam. Passzióból, ahogy az urak szoktak, bágyé Ilie – ismertem fel a csontos állú, bajuszos férfiban az egyik apukát, akinek a fiát nemrég buktattam meg románból; azóta ki nem állt az atyafi, s bizony hajszálon múlt, hogy ellenszenve tettlegessé fajuljon.
– Szóval sétált – fülelt Ilie bá a farkasüvöltés irányába. – Hát akkor további jó sétát kívánok! – köpött a lábam elé, és elballagott.
– Köszönöm! – próbáltam meg ismét talpra állni, de a lábam úgy elzsibbadt, hogy többször is visszahuppantam; talán megfagyott, de a fülemet, orromat sem éreztem, ergo Isten veled világ, jöhetnek a farkasok!
A férfi meggondolta magát, és megfordult. Egy ideig tétlenül nézte, miként vergődöm a sápadt holdfényben, majd visszasétált hozzám, és talpra segített.
– Fogózkodjék belém, tanár úr! – karolt át szilárdan, és hazáig egy percre sem hagyott magamra.
Nem sokkal ezután Maja meg én örökre felszedtük a sátorfánk, s bár azóta sok-sok év elröppent, ennek a télnek az emléke még ma is pirosra festi az arcomat.
Itt, a világ végén és tetején mondtam le a cirkuszról örökre, és ezzel életem második legfantasztikusabb álmáról. Az agrármérnök a súlyemelésről, én a manézsról. Ő az alkoholba menekült, én az írásba, noha újabban egyre kisebb reménnyel írogattam a verseim. Persze nem csoda, hiszen egyetlen lap, újság sem érdeklődött irántuk. Más szóval tehetségtelen vagyok – dorongoltam le nemegyszer önmagam. Hanem az a bizonyos x-faktor sehogy sem hagyott nyugodni. Akkor tértem át lassan, fokozatosan a prózára, elvégre, ha költő nem, prózaíró még lehetek, bár azzal meg az a bibi, hogy ebben az országban senki sem írhat érdemben, ugyanakkor őszintén. Márpedig az alkotói szabadság hiánya pontosan olyan, mintha gúzsba kötve táncolnánk: csak rángatódzunk, topogunk, ami paródiának még elcsúszik, de már táncművészetnek aligha nevezném. Hát így rángatóztam, topogtam én is írás közben a zizegő szalmán, egy zsúpfedeles kunyhóban. Néha bekapcsoltam a Mamaia táskarádióm, elővettem egy spanyol nyelvkönyvet, aztán a regényeket, melyekkel Panni szokott ellátni. Inni nem ittam, leszámítva az ebédhez járó fél liter noa bort, amit újabban Leitan bá iktatott a menübe. Hébe-hóba beugrottam a mérnökhöz, akkor meg cujkába fojtottuk a bánatunk. Nincs kizárva, hogy a végén mégis csak piás tanár lett volna belőlem, ha nem kellett volna berukkolnom bakának. Az volt az úzus ugyanis, hogy a főiskolák, egyetemek hallgatói minden héten egy napi, nyáron havi, tanulmányaik befejezése után pedig félévi katonai kiképzésben részesültek. Bevonulásom ideje: 1967. január 3.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!