– Csapjunk a közepébe. Lenyűgöző írásai vannak. Hogyan csinálja?
– Egyszerű. Nekem ugyanis nyűg az írás. Éva asszony szerint is nagyon nyűgös vagyok.
– És mitől, ha szabadna kérdeznem?
– Ínyenchúzódásom lett.
– Na ne! És ezt hogy szerezte?
– Éva asszony diósbájglit akart sütni. Ő tudja, hogy nagy ínyenc vagyok. A fára viszont nekem kellett felmászni a dióért. Hát, mit mondjak, leestem róla.
– Nem nagy ügy. Maga artista volt valamikor. Azoknak tanították a műesést.
– Csakhogy ez egy valódi esés volt. Arra nem tanított senki.
– Magától se jött rá?
– Arra igen, hogy többé ne másszak fára. Mert akkor megint ínyenchúzódásom lesz. Az pedig nagyon leköt.
– Igen?
– Ach, ja. Ide az ágyhoz.
– Tereljük másra a szót. Egyik novellája a kottalapozóról szól, a másik az üstdobosról. Több olvasója is észrevette, hogy kötődik a zenéhez.
– Persze. Nálunk ez családi haggyámán.
– Hagyományt akart mondani.
– Nem. Haggyámán. Testvérem mindig rám szólt: haggyá mán a zenéddel, mert fejbe csaplak. Az ő füle nem volt elég vájatos.
– Ennek ellenére, gondolom, örül neki, hogy egyre gyakrabban jelennek meg az írásai.
– Inkább tart tőle.
– Hogyhogy?
– Mert neki a rémálmaiban jelennek meg. Mondta is a múltkor: megint át kellett menjek a túloldalra.
– Miért?
– Megjelent egy írásom a szeme előtt. De ügyes gyerek. Kikerülte.
– Nem csoda. Ő is artista volt. Ha jól emlékszem trióban szerepeltek.
– Nem csak ott. Sok más helyütt is. Érdekes, éppen Rióban nem léptünk fel soha. Még Riával sem. Pedig ő énekel is. Mi meg szambáztunk volna. De nem jött össze. Mint ahogy az új autóra való sem jött össze. Pedig most kéne. Hiába építették ezt a sok gyalogjárdát, ha nem tudok gyalogolni.
– Hál’ istennek, írni még tud.
– Meg olvasni is. Pedig sokan hiszik rólam, hogy analfabéta vagyok. Holott én is jártam iskolába.
– Ha egy pár szóban ecsetelné nekünk…
– Az nem megy. Ecsetelni a Gyürk szokott, őt viszont elnyelte egy mély festékesbödön. Inkább szóban, ha lehet. Vagy írásban.
– Szóban. Az írás nyűg. Most már én is tudom. Hogy viszonyult a Ketye-Kütyü Disznó sikeréhez. Nemrég jelent meg a Sikolyban. Azóta sokan sikonganak. Nem teher a népszerűség?
– Ajjaj! De még mekkora! Fogadnom is kellett egy tehertaxit. Aztán meg a horvát rádió is interjúzik velem.
– Látszik. Elég nyúzottul néz ki. Mint akit meginternyúztak.
– Nem is hagyom magam lefotózni.
– Akkor ezt hagyjuk. Inkább a terveiről beszéljen.
– A terveim? Meg akarom írni az egész zenekart. Ebből kottányit sem engedek. Például a brácsást. Erre egy cigány nóta ichletett: három mázsa köménymag, jaj, de brácsó legény vagy. Meg a xilofonost is. Manapság a mobilfónok idejében az emberek elfelejtkeznek a xilofonosról. Nem volna szabad. Aztán ott van még a Klari felesége is. A Klarinét is meg kell írjam. Olyan szép hangja van, nem is tudom, hogy fogom írásban kifejezni.
– Ugyan! Magának ez könnyen megy. A nyelve…
– Fel van vágva. Éva szerint is sokat pofázok. Vissza. Pedig nem volna szabad. Az orvos is mondta. Aki visszapofázik, az előbb-utóbb ráfizet. Az én koromban meg már nagyon kell vigyázni. Főleg most, hogy már nem tudok a sarkamra állni.
– Kiszolgáltatottnak érzi magát?
– Kiszolgáltnak. Ágyba kapom a reggelit.
– Írni is az ágyban szokott.
– Azt nem. Ott csak früstökölök meg pajzánkodom.
– Köszönjük szépen, hogy vállalkozott a riportalany szerepére. Az olvasói is nyilván örülni fognak, amiért így egy kicsivel jobban megismerhetik Önt.
– Inkább annak örüljenek, hogy egyáltalán olvashatnak. Akár engedély nélkül is. Mert, ha nem örülnek, egy sort sem írok többet.
– Megnyugtatom. Nem kell letennie a tollat.
– Tollat ma már nem használok, csak a párnában.
– Nos, akkor fúrja párnába a kezét és írjon, amivel akar. Csak írjon. Változatlan lendülettel.
Kedves barátom és pályatársam, Kisslaki László szerencsétlen balesetet szenvedett, amikor is édesanyja kertjében leesett a fáról. Lévén, hogy hosszú ideig artista volt, aki több ezerszer ugrált, szaltózott már sokkal magasabbról is, egy kissé mulatságosnak találtam az akkor még általam könnyűnek vélt balesetet. Ezért írtam neki ezt a képzelt riportot. Időközben kiderült, hogy a dolog sokkal súlyosabb, mint ahogy én azt eredetileg képzeltem, márpedig a tréfa még sértés számba is vehető. Hál’ istennek kedves barátom azóta már túl van a traumán, sérülést szenvedett sarka gyógyulófélben van, így a humor is szabadjára engedhető. Az ember természete már ilyen. Előbb-utóbb nevet azon, ami nemrég még sírásra késztette. Csak azon ne sírjon soha, amin ma még nevet.
Szóljon hozzá!