November ágyán rozsda ül,
az avar szégyelli magát,
varjú muzsikát mímel épp,
vállamon fázik a kabát.
Minden falevél elmereng,
forró teát kíván a rét,
hunyorgat, fél a napsütés,
párás, az este messze még.
Ütött-kopott koffert cipel,
komótos mind a pillanat,
meg-megáll, elsírja magát,
ázott padon piheg a nap.
Reszket a hármas villamos,
feljajdul, sárga és fakó,
gombjait vesztve kanyarog
tócsákon úszó nagy hajó.
Sárban csoszog a délután,
arcán mélázgat egy mosoly,
kalucsnis lábán csöpp a csepp,
nyomában gyémánt út oson.
Szélben ökörnyál lengedez,
elszálló fátyol, pókpalást,
ékes a mátka, ring a csend,
rőt selyemágyon csókra vár.

Megosztás

Tweet