Számomra január első hétfője a hétfők hétfejű anyja. Zűrös, ijesztő nap, ilyenkor a munkakezdés sárkányaival küzdök reggel, megpróbálom felvenni a világ ritmusát, megszokni azt a rémisztő, félelmetes gondolatot, hogy két hét szünet után újra fel kell szállnom egy buszra, ahol aztán sok-sok ember vesz majd körül engem, a legtöbbjük vadidegen.
Kint, a város szélén, szépen pereg a munkaidő, és mikor csendesen, de kitartóan havazni kezd, még örülök is neki, mert valahogy megnyugtat a szálingózó hópelyhek látványa, a gyerekkor karácsonyaira emlékeztet, kicsit más, szebb lesz az unalomig ismert táj is.
Munka után minden gond nélkül bebuszozok városba. Az év első hétfőjéhez képest jókedvű vagyok, magamban dudorászok: gyermekkorom behavazott teleinek emlékei elevenednek meg bennem. Gyanútlanul betérek egy belvárosi üzletbe kenyeret venni, de még kiflit, zsemlét se kapok, mert egyszerűen kifosztották a pékáru-sarkot. Biztos az első hétfő az oka, gondolom magamban, az emberek kifogytak a tartalékaikból az ünnepek alatt.
Ezután sorra járom a környék üzleteit, pékségeit, mindenhol üres polcokba, széttárt karú eladókba botlok. Itt-ott összefutok zavart, tanácstalan – ugyancsak kenyeret hajszoló – kollégákkal. Hatosával vitték a kenyeret, mondja az egyik eladó, pánik van, kérem, de tudok adni frissen sült kuglófot, jobb, mint a semmi. És ki tudja, uram, holnap mi lesz!
Miért, mi lesz?! – kérdem ijedten, majd – jobb híján – veszek egy frissensült kuglófot. Kenyér helyett. Szinte látom, ahogy Marie-Antoinette elismerően bólogat valahol a hófelhők felett. Továbbállok.
Kint az utcán zűrzavar uralkodik: az alig három centis hóban mindenki kenyeret keres vagy zsemlét vagy kiflicsücsköt, mindegy is nekik, csak valami legyen estére. Az emberek jönnek-mennek, az egyik pékségtől futnak a másikig, a másik pékségtől vissza az egyikbe, a kisüzletből rohannak a szupermarketig, szupermarkettől vissza a sarki boltig. Az élelmes pékek rásózzák az emberre a drágább zsemléket, a kuglófokat (jobb, mint a semmi), az utcasarkokon pedig kész feketepiacok alakulnak ki: hóláncokat és motoros szánt árulnak, konzerveket, száraztésztát kínálnak fel ötszörös áron. Önjelölt meteorológusok, mint valami ószövetségi próféták, hirdetik holnapi ónos eső eljövetelét. Mellettük szürke, beesett arcú emberek családi ezüstöt ajánlnak fel kenyérért, néhányan a Delta főcímzenéjét vélik hallani, nyilván az éhségtől. Egy Hatteras kapitánynak kinéző fickó arról érdeklődik, merre van észak. Megmutatom neki, majd befordulok egy kihalt mellékutcába, ahol is az esélytelenek nyugalmával felkeresem a tizenhetedik pékséget. Az ajtón belépve földbe gyökerezik a lábam: az eladó mögött friss, ropogós kenyerek sorakoznak. Úgy lépek közelebb a pulthoz, mint Indiana Jones egy híres műkincshez: áhítattal, tátott szájjal, szédülve az izgalomtól.
– Egy kenyeret kérek – mondom remegő hangon, mire az eladó minden pátosz nélkül – csaknem flegmán – elém rakja azt.
– Parancsoljon, kér még valamit? – kérdi elnyomva egy ásítást.
– Nem, köszönöm, minden vágyam betelt. Nem gondoltam, hogy van önnél kenyér.
– Miért ne lenne?! – szinte értetlenül néz rám.
– Mert az egész városban elkapkodták. Nem hallotta?! Sehol se lehet kapni.
– Biztos keveset rendeltek – mondja rezignáltan, majd unott rutinnal beüti az árat a pénztárgépbe.
– Meglehet – mondom, és jó mélyre csúsztatom a kenyeret a hátizsákomban. Az idén először havazik, az ilyen kincsért odakint ölnek is ez idő tájt.
Szóljon hozzá!