Hosszú az út a gyógyulásig – 4.

 

Az osztályon egyetlen egy nővér van szolgálatban reggeltől estig. A lépcsőház választja ketté az emeletet, jobbra és balra egyforma elrendezésben vannak a helyiségek, mintha egymás tükörképei lennének. Mindkét oldalon azonos számú szoba és közel azonos számú beteg, ha minden ágyon fekszenek, akkor számításom szerint 24 betegre jut egy-egy nővér mindkét oldalon. Nagyon nagy megterhelés ez, hajdani kisnővér koromból próbálom felidézni emlékeimet, hogy egy hasonló belgyógyászati osztályon hány nővér volt egy műszakban? A Salgótarjáni Megyei Kórházba jártunk gyakorlatra, egészségügyi szakközépiskolásként. Ott szembesültem először a betegségekkel, a halállal és az embernek a vele szembeni tehetetlenségével. Nagyon régen volt, a hetvenes évek elején. Pontosan nem tudom már felidézni, de úgy rémlik, hogy legalább három ápolónő jutott ugyanennyi betegre. Most egy nővér fürdet, ágytálaz, gyógyszerel, vért vesz, infúziót köt be, ágyaz, és még ki tudja, mennyi mindent kell elvégeznie. Reggelit és ebédet oszt, adminisztrál, ezernyi kérdésre válaszol. Megállás nélkül, reggeltől estig. Egész nap lót-fut. Éjszaka ugyancsak egy ember dolgozik.

Kegyetlen megterhelés, mégis zokszó nélkül végzik a munkájukat, és még az utolsó munkaórában is van türelmük a betegekhez. Soha nem hallok türelmetlen, hangos, vagy ingerült hangot. Még a műszak utolsó perceiben is van erejük mosolyogni, beköszönni a kórtermekbe, mielőtt hazaindulnak.

Pár percet beszélgetünk a nővérrel, amíg az infúziómat köti be, amelyet öt napig kúraszerűen kapok. Izomlazítót, magnéziumot és fájdalomcsillapítót tartalmaz. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni – mondom neki, hisz járóképes vagyok, és ahogy elnézem, az osztályon fekvő betegek közül a relatíve fiatalabbak közé tartozom. De sajnos nekem magamnak is meg kell küzdenem a mozgásért. Megnyugtat, hogy már azzal is segítek, hogy egyedül el tudom látni magamat.

Másnap, bár szombat lesz, mégis munkanap, kezelés, és az utolsó előtti infúzió vár rám. Utána hazamegyek és csak hétfő reggelre kell visszajönnöm. Kis szabadság, már várom, hiányoznak a megszokott tárgyaim, a számítógépem, az én kicsi Toshibám, a kapcsolatok, amelyeket interneten ápolok, és amelyek most kényszerűen szünetelnek. Virágaim is szomjasak lehetnek, egy hete nem locsoltam meg őket. Elfogyott a tiszta ruhám is, ezer indoka van annak, hogy kimenőt kérjek.

Hiányzik a rádió, amelyen otthon reggeltől estig szól a Klubrádió adása, még a hírek is, bár az átmeneti hírzárlat éppenséggel megnyugtatóan hat rám. Fogalmam sincs, mi történik közben az országban, a világban, a politika fondorlatos eseményei most teljességgel kimaradnak az életemből.

Csaknem egy hét telt el és a csökkenő fájdalom, meg az ízületeimben elindult javulás reménnyel töltenek el. Különös érzés most arra gondolnom, hogy mennyire elborított a kétségbeesés néhány hete, amikor alig bírtam menni, és a lépcsőkön a korlátba kapaszkodva húztam fel nehézkesen magamat.

Félelem töltött el akkor is, amikor megtudtam, hogy januárban nem fogok táppénzt kapni, csak a ledolgozott egy hetemet fogják kifizetni. A számlák akkor is érkeznek majd, de az új kifizetési rendszer könyörtelen, ez a körülmény nem érdekli őket. Nem mellesleg a januári baleset után járó táppénz-különbözetet sem kaptam még meg, csak az alapösszeget. Mivel úti baleset volt, 90 százalékos táppénz járna, de ezzel a pénzzel még tartoznak nekem. Nem sok reményt fűzök hozzá, hogy valaha megkapom. Így aztán kezdem könnyelműségnek érezni, hogy vállalkoztam erre a rehabilitációs kúrára, annak ellenére is, hogy gyakorlatilag már csak vánszorogtam, amikor rászántam magamat.

Különös ellentmondást élek meg, ahogy lassanként javul az állapotom, reménykedés tölt el. Kétségbeesés és reménykedés között ingázik a lelkem. Mégis, bízom benne, hogy mint eddig, most is csoda történik, túlélem a januárt, a segítség most is időben fog érkezni, éppen úgy, mint eddig már nagyon sokszor. Még nem tudom, honnan, de erős a bizakodás bennem.

Nagyon vártam az első hétvégét, a szabadságot!

Szombat délelőtt lefutott az utolsó előtti infúzió és kivették a branült a kézfejemből. Alig látszik a nyoma és pár óra múltán már nem is érzékelem, hogy ott volt. Átöltöztem utcai ruhába és elindultam a kis kockás táskával haza. A séta a villamosig ezúttal sokkal könnyebb, szinte tavaszias idő van, egyáltalán nincs hideg. Egyszer sem kellett megállnom, mint amikor bejöttem a kórházba, és ötven méterenként pihenőt kellett tartani a fájdalom miatt.

Otthon a lakás csendes barátságosságal fogadott, és a számítógépben 128 megválaszolatlan levél. Többségük persze reklám és spam, elsőként ezeket gyomláltam ki. A szabadság, az előttem álló, kötöttségektől mentes másfél nap örömmel töltött el. Kivételesen csend volt a házban, senki sem húzgált bútorokat és nem fúrtak falat sem. Egy kávéval kezemben leültem az én kicsi Toshibám mellé és megpróbáltam bepótolni az eltelt napokat. Csak az éhség jelezte, hogy már órák teltek el.

Jó volt találkozni a fiammal, barátokkal. Zavartalanul végigaludtam az éjszakát és nagyon gyorsan eltelt a hétvége. Hétfő reggel visszamentem a kórházba.

Reggel nyolctól délután kettőig egymást követték a kezelések és gyógytornák, épp csak annyi idő volt köztük, hogy egyik helyről a másikra átérjek. Valaki azt mondta, itt először szétszedik az embert, hogy aztán újra összerakják. Én még a szétszedés stádiumában vagyok, ami kissé fáradságos és néha fájdalmas folyamat. Kora délutánra elfáradtam, enyhe izomlázat éreztem.

Finom volt az ebéd és éppen elég, ebéd után nem vártam meg a liftet, hanem hirtelen elhatározástól vezérelve gyalog indultam fel az emeletre. Minden kis változásnak nagyon örülök, elhatároztam, ezután lefelé mindig gyalog megyek, és ha éppen nem fáj semmim, akkor fölfelé is.

Délután a kórteremben csend van, az ágyon ülve írok. Az ablakból cseréptetőre látok, kékesszürke az égbolt, melyet fehér felhőalakzatok tarkítanak. Néhány galamb cikázik az ablak négyszöge által határolt térben, szárnyaik verdesését is látni. Mintha a galambok röppályáját hosszabbítaná meg, egy repülőgép tör a zenit felé, kondenzcsíkot húzva a felhők során át.  Hosszasan szemlélődöm. Egyébként nagyon csendes, nyugalmas a délután, csak az emberek és a gépek zaja töri meg néha a csendet.

Elálmosodtam. Már nem maradt semmi tennivalóm. Lefutott az utolsó infúzió is. Szobatársam is elaludt, délutáni alvásunknak csak a vacsora érkezése vet véget.

(folytatjuk)