Az az idő, amikor végtelenül szétterült szívemben a Karácsony, régen volt nagyon. Akkor hittanra jártam a Székesegyház altemplomába, és misékre, melyeken oly’ szép volt elhinni mindent. Édesanyám mély hittel ültette belém Isten szeretetét, és a kis Jézus születését ünnepeltük nővéreimmel, amikor a csengettyű hangja – melyet (később megtudtuk) Édesapánk idézett elő – behívott bennünket abba a szobába, ahol a nehéz fenyőillatban gyertyák lángjának imbolygása és csillagszórók pattogó tánca tükröződött csillogó szemünkben.
Rég volt ez nagyon. Új évek jöttek, és testvéreimmel, s immár családjaikkal a Karácsonyt csak addig ünnepeltük együtt, míg Édesanyánk élt… De akkor is már csak úgy, mint rohanó életünk egyik kötelező pillanatát a sok közül. Hitem megfakult, ha ugyan el nem illant véglegesen. A Karácsony eljött ugyan rendre, de csak mint egy a mindennapok sablonos feladatai közül: enni-, innivaló, ajándékok… És mi a csuda legyen az ajándék? És úgysem fog örömet szerezni… És nehogy valakiről elfelejtkezzünk! Mindezt persze úgy, hogy gyakran még Szenteste napján is dolgozni kellett… Bár próbáltuk gyermekeink számára megóvni szentségét, megőrizni titkát, és emelkedett lélekkel énekelni a „Mennyből az angyal”-t – hosszú évek, évtizedek óta csak nyűg volt a Karácsony…
És nemrég ismét megfogott! Tán egy hét még Karácsonyig. A téli este kristálytiszta, szikrázó, és bőven volt időm, hogy elérjem falusi, hazavivő buszomat. Átvágtam hát a városon. A Székesegyház előtt letérni készültem a buszpályaudvarhoz vivő rövidebb útra, amikor szinte égből hangzó, zsolozsmás ének kúszott borzongatóan fülembe… A téren senki, s az ének ömlik, ömlik, körülfoly és megbénít. A sötétedő estben mintha nyílna-csukódna a dóm ajtaja. Hát onnan? Még vagy fél órám biztosan van, hát megindulok a templom mélységes, hívogató torka felé. A kétembernyi kapu hangtalanul nyílik, s én csendesen lépek el az első oszlop mögé. Ott énekelnek az oltár előtt csillogó arcú emberek. Olyan csengőn és üdén, olyan tisztán és magasztosan, hogy én csak zuhanok, zuhanok vagy negyven évet másodpercek alatt, és szívemben újra alakot ölt, megfogható és körbejárható megint a Karácsony… Pontosan, mint valaha, amikor csillogó, kemény, fagyos estén Édesanyám, vagy tán mindig görnyedt hátú, öt gyermeket azon cipelő Nagyanyám a Barátok templomában megmutatta nekem a Betlehemet.
A csodát felfogni nem tudom, hagyom hát, hogy lebegtessen… Jó így, kissé gyermekké nyílva megint. Aztán órámra nézek: indulnom kell, mert buszom majd csak három óra múltán lenne újra. Könyörtelen valóság. De lelkem még forrásvíz-tiszta, amikor csendes surranással csukom be halkan magam mögött a dóm nehéz, Rétfalvi barátom ihletett rézveretei által súlyosbított ajtaját.
Megfordulok, és újra zuhannom kell: gyorsabban, mint előbb, keserűen és fájdalmasan nagyon. Vissza a mába: a déli égbolt sötétlő egét pimaszul szabdalja kelet-nyugati metronóm-könyörtelenséggel imbolyogva az egyik városi szolárium Istent ingerlő, kihívó és – igen – fitymáló fénycsóvája…
Hol vagy most, kis Jézus? Hogyan válhatott trónfosztóvá az embertelen, rideg, könyörtelen, torz- és gúnyvigyorú pénz? Hol vagy te üde, tiszta, fenyőillatú, Istent s egymást szeretni engedő Régi Karácsony?
Porladsz már, mint Édesanyám…
Hozzászólások