Mess Béla | Bársony Istvánt olvasva

Kultúra, művészet

Bársony Istvánt olvasva

Mess professzort, barátunkat és szerzőtársunkat az alábbi alkotása közreadásával köszöntjük nagy szeretettel 80. születésnapján (február 23.). Az írás a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének (MOKK) tavaly szeptemberi, balatonlellei konferenciáján hangzott el.

*

Hogy hű maradjak önmagamhoz és műfajomhoz, most is azt teszem, mint tettem eddig minden MOKK konferencián: vadászirodalomról beszélek esszészerű formában. Jelen írásomnak – mint látni fogjuk – előttünk, orvosírók előtt, különös aktualitása van.

A régi latin mondás szerint „Habent sua fata libelli” – a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ez így igaz, de ehhez hozzátenném, gyakran ezzel párhuzamosan az íróké is! Gondoljunk csak arra az elmúlt „bizonyos 40 évre”, amikor Máray Sándor vagy Wass Albert nevét ki sem volt szabad mondani, de így volt ez a külföldi írókkal is. Megdöbbentő élmény volt számomra, hogy egy 60 év körüli, nagyon intelligens, olvasott, nyugalmazott magyar irodalom szakos tanárnő most fedezte fel a vallásos lengyel író, Sienkiewicz nevét, pedig például a Quo vadis? című Krisztus-regénye az én diákkoromban a diákság egyik kedvelt olvasmánya volt. Ez nem a tanárnő hibája! Azokban az években, amikor ő már olvasni kezdhetett, Sienkiewicz könyvei már nem voltak megtalálhatók a magyar könyvpiacon vagy a magyar könyvtárakban.

Hasonló volt a helyzet a vadászirodalom terén is. Széchenyi Zsigmond könyveit is csak valamikor a 60-as években kezdték újra kiadni, nem is beszélve a kormányzó fivérének, Horthy Jenőnek (tudomásom szerint egyetlen) afrikai vadászkönyvéről. A politikai hatalom elhallgatta, vagy elhallgattatta a neki nem tetsző írókat. Nagyjából hasonló sorsra jutott a XX. század első felének szép magyarsággal író, kiváló vadászírója, Bársony István is.

Ezen persze cseppet sem csodálkozhatunk. Elég, ha elolvassuk az „1918. október 16.” című írását. ebben a trianoni diktátum és az általa elvesztett Erdély, de főleg a Felvidék és ottani vadászterületeinek elvesztése feletti fájdalmát, és az első világháborút befejező kommunista hatalomátvétel és annak résztvevői iránt érzett megvetését keserű epébe és haragos vérbe mártott tollal írta meg.

Természetesen az igazi nagyokat nem lehet véglegesen agyonhallgatni. Mindegyiknek megjön előbb-utóbb a maga reneszánsza. Hogy kinek mikor érkezik ez el, az nagymértékben függ attól, hogy mikor akad valaki, vagy valamilyen cég, vagy szervezet, aki rájuk irányítja ismét a figyelmet, mint például a Kráter Műhely, amely Wass Albert reneszánszát hazánkban elindította.

Minthogy most nem általában a könyvek és az írók sorsáról, hanem konkrétan Bársony Istvánról szeretnék beszélni, ideje, hogy a kicsit hosszúra nyúlt bevezető után végre a tárgyra térjek.

Bársony István reneszánszát nem egy nagy író vagy akár vadászíró, mégcsak nem is valamilyen irodalmi vagy vadász szervezet indította el, hanem Bársony István szülőfalujának, Sárkeresztesnek, a mai községi, körzeti vagy családorvosa (a különböző időkben különbözőképpen nevezték ezt a funkciót), dr. Csiák Gyula indította el. Sokat tett kezdettől, és tesz mind a mai napig az ügy érdekében a Bársony István Alapítvány is. Nem mulaszthatom el, hogy itt meg ne jegyezzem, hogy büszke vagyok rá, mint orvos, hogy ezt a kultúrmissziót egy orvos vállalta. Még büszkébb vagyok arra, mint egyetemi oktató, hogy Csiák doktor I-II. éves orvostanhallgató korában tanítványom volt.

Ez a középkorú orvos az az értelmiségi, aki szűkebb szakmájának teljesítése mellett, abban az eldugott Fejér megyei kis faluban is megtalálta az értelmiség közös kötelességét, feladatát, a magyar és az egyetemes kultúra fejlesztését, terjesztését. Tudomásom szerint Csiák doktor nem több kötetes író, vagy vadászíró, mégcsak nem is aktív vadász, de ráérzett arra, hogy az a poszt, ahová őt a sorsa, vagy a jó Isten rendelte, az mire kötelezi őt! Ő megérezte a „Genius locit” (hely szellemét), és elfogadta ezt a kihívást. Persze azt sem hallgathatjuk el, hogy Fejér megye kulturális szervezetei és a Magyar Vadászkamara is nagymértékben segítette ezt a jelentős munkát. Legutóbb megjelent Csiák doktor válogatásában és szerkesztésében egy nagyon szép, reprezentatív kivitelű könyv (Alto Nyomda, Székesfehérvár) Vadászhangok, hangulatok címen, mely Bársony István kisebb, már-már elfelejtett írásait foglalja csokorba, melyek a Magyar Lányok-tól vagy néhány lokális, esetleg országos laptól (Kecskeméti Friss Újság, Magyar Otthon, Gödöllő és Vidéke) kezdve, különböző vadászati (Vadászat, Nimród) és mezőgazdasági jellegű (Gazdák Független Újságja, A Föld) folyóiratokban jelentek meg, összesen több mint 100 sajtóorgánumban. Mindezen írásoknak három közös jellemzőjét emelném ki elsősorban: a tiszta, szép, kicsit régies, de romlatlan magyar nyelvezetét, magával ragadó, olvasmányos stílusát és a minden szavából sugárzó természetszeretetét! Ez az a könyv, amelyet a néha kicsit szélsőséges nézeteket valló természetvédők („zöldek”) és a legzsákmányéhesebb vadász egyaránt örömmel és egyetértéssel olvashat el! Persze ahhoz, hogy a fiatalabb olvasó, vagy fiatal vadász ne csodálkozzon, vagy – Uram bocsá’ – ne botránkozzon meg, ahhoz vissza kell tudnunk helyezkedni abba a 100-120 évvel ezelőtti világba, amelyben ezek a történetek lejátszódnak. Bársony István még fekete gólyára, nemes kócsagra, darura vagy réti sasra vadászik, melyek ma szigorúan védett, kipusztulófélben lévő madárritkaságaink. Azt még csak valahogy értem, hogy a darut és a kócsagot az akkoriban nagyon értékes, gondolom, vadásztrófeaként is jelentős darutoll vagy kócsagtoll miatt vadászták, a rétisast pedig, mint akkoriban minden ragadozót (emlőst és madarat egyaránt) tűzzel-vassal irtották, de hogy a fekete gólyát, vagy a különböző gémfajtákat miért vadászták, arra mai fejjel nehéz magyarázatot találni.

A fentiek ellenére Bársony István vadászönmérséklete példamutató lehet a mai vadászok számára is. Nem lövi meg a nagy nehézségek árán vendéglátó barátjával közösen becserkészett kapitális szarvasbikát, mert nem akar barátjának nagylelkűségével visszaélni. Vagy egy mellékmondatban említi, hogy lőtt két (egy pár) gyönyörű méhészmadarat, de lőhetett volna akár egy tucatot is, de sajnálta feleslegesen elpusztítani ezeket a gyönyörű madarakat.

Talán az is furcsának tűnhet a mai vadászok szemében, hogy Bársony István olyan szenvedéllyel, szinte megszállottan vadászott a kis- és nagy sárszalonkára (melyek ma már szintén védett madarak), mint mi várjuk a tavasz hírnökét, az erdei szalonka húzását. A tetejében a „mór-sneffet” (sárszalonkát) a tocsogós réteken végighajtott lovasszekérről lőtte, ami ma már szinte elképzelhetetlen.

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy egy irodalmi alkotást kizárólag vadászati „szakmai” gyakorlati, vagy mai etikai szempontok alapján akarnám értékelni. Mindezt csupán azért írtam le, hogy főleg a mai kezdő vadász, nem ismerve még hírből sem az akkori körülményeket, szokásokat, pálcát akarjon törni e nagy és igaz vadász feje fölött. Vadász szempontból talán még egyet kellene kiemelni. Bársony István híres, szinte bravúros sörétlövő volt. Aki egy-két óra alatt aggatóját tele tudja lőni a gyorsröptű, cikázó, kistestű sárszalonkával, annak ugyancsak mesteri puskaforgatónak kell lennie. (Én még az ötvenes években egyszer-kétszer vadásztam sárszalonkára, tudom, hogy ez nem könnyű dolog!)

A Csiák gyűjtemény egyetlen darabja, az „Ezredik” című írás az, melynek olvasásakor minden a korra vonatkozó empátiám ellenére, nagyon tudatosan kellett magamat belegondolnom az akkori idők etikai normáiba, szokásaiba, adottságaiba. Ebben az írásban József főherceg ezredik szarvasának elejtését ünnepli Bársony István nagy dicshimnuszok közepette. Nagyon nehezemre esett ellenérzéseimet legyőznöm két szempontból is. Egy embernek 1000 szarvast elejtenie, az már valahol túlmegy az etikus vadászat határain. Az már súrolja a „tömegmészárlás” határát. Az ugyan nincs megadva világosan, hogy 1000 szarvasbikáról van-e szó, vagy tarvaddal együtt ennyi az össz-szám, mindenesetre az ezredik egy jó bika volt! A másik ellenérzésemet kiváltó momentum az a már-már szolgai alázatot sugalló, hízelgő dicshimnusz, amivel az író a főherceget ünnepli ezen kétes értékű rekordja alkalmából. Igaz, hogy Sissyn kívül talán József főherceg volt az egyetlen Habsburg (a ma élőkről nem beszélek!), akiket a magyar nép kedvelt, mondhatnám szeretett. Szívem szerint mégis ezt az egyetlen írást szívesen kihagytam volna a gyűjteményből! No, de erre is igaz lehet a régi, rusztikus magyar közmondás: „Az ízlések és pofonok különbözőek”, vagy a latin közmondás árnyaltabb fogalmazásában: „De gustibus non est disputandum” (az ízlésekről nem lehet vitatkozni).

Vadász szemmel nézve Bársony István írásait – mert azért azt el kell ismerni, hogy ha nem is kizárólag, de elsősorban mégiscsak vadászíró volt ő – legnagyobb értékének azt tartom, hogy valóságos és hiteles magyar vadászattörténeti dokumentum csaknem minden története.

Én, mint a ma még aktív vadászok legrégibb generációjának tagja, abban a szerencsés helyzetben voltam diákkoromban, hogy még megismerkedhettem Bársony István írásaival, így nekem most nem felfedeznem kellett a magam számára ezt a remek tollú, tanulságos vadászírót, legfeljebb csak „újrafelfedezni”.

Távol áll tőlem, hogy a hivatalos irodalom- vagy zenekritikusokat kövessem abban, hogy az átlag művelt olvasó vagy zenebarát számára is nehezen érthető, tudományosnak ható, fellengzős, nagy frázisokkal próbálnám Bársony István irodalmi tevékenységét méltatni. (Nem állhatok ellen a kísértésnek, hogy elrettentő példaként ne idézzek egy mondatot középiskolai művészettörténet könyvünkből, mellyel Leonardo da Vinci Utolsó vacsora képének Krisztus-arcát óhajtotta jellemezni: az arc „egy kimondott szóval okozott lelki vihar klasszikus ódája”. Tessék, ez aztán már igazán „tudományos” megfogalmazás!) Én csak egy sokat és sokfélét olvasó, egyben passzionátus vadászíró szemszögéből szerettem volna felhívni, főleg az ifjúság és a fiatal vadászok figyelmét Bársony István egyedülállóan gazdag, szórakoztatva tanító, magyar nyelvünket csiszoló (ez utóbbira igencsak nagy szükség van!) irodalmi tevékenységére. Szeretném ismét biztatni, főleg az ifjúságot, de a természetszerető olvasóközönséget is, hogy vegye kézbe ezt a most megjelent gyűjteményes Bársony-kötetet, de az írónak korábban megjelent (akár a régmúltban is), és a jövőben újra kiadandó könyveit egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalatkozni!

Végezetül szeretném a falusi értelmiség elé példaként állítani Csiák doktor tevékenységét, aki tudatosan vállalja a magyar értelmiség kultúramentő, kultúrateremtő és kultúraterjesztő nagy feladatát.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Bársony Istvánt olvasva”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés