Mindig is híres akartam lenni!
Tudom, meglehetősen furcsa így kezdeni a beszámolót az idei Jó Ember Díj átadóról, de higgyék el, ezzel a vallomással kell indítanom, mert számomra a sikeres életet sokáig az jelentette elsősorban, hogy sikerült első vonalba kerülni, a vb-döntőben focizni, a Carnegie Hallban hegedülni, egy pesti színházban játszani, egy teltházas könyvbemutatót szervezni a körúton – ez a minimum. Nem volt tudatos, de évekig lesajnáltam kicsit a Pécsett „ragadt” írót, akinek az életművében több könyv is Pécsről szól. Miért nem talált valami általánosabb témát, amivel országszerte is befuthatott volna? Miért maradt itt? Kevés volt az ambíció, a tehetség? Valahol mindig így tekintettem a pécsi színészekre is: belül biztos frusztráltak, hogy „csak” Pécsett játszanak, pedig az igazi siker, az élvonal a Vígszínház lenne – például – és persze mozifilmek, riportműsorok az országos csatornákon, összezárva egy nagy-nagy showmannel, szakácskönyvek, miegymás. Miért maradtak itt? Nem volt szerencséjük, tehetségük? Vagy mi van az újságírókkal, rádiósokkal, akiket nem olvas az ország, akik nincsenek ott főműsoridőben, akik csak egy-egy megyén belül dolgoznak? És még hosszan sorolhatnánk azokat az embereket, akik a saját területükön ott maradtak a névtelenségben, a provinciákon, akik látszólag nem értek fel a csúcsra. Attól a gondolattól pedig egyenest kivert a víz, mi van, ha én is itt ragadok valahol, hogy a tehetségem, ambícióm csak a provinciákra elég? Mi lesz, ha nem leszek országos tényező?
Aztán három éve elkezdtem Jó Ember Díj átadókra járni, ami egyébként is nagyon kellemes elfoglaltság: tavasz, általában napsütés, pécsváradi vár, lovagterem, tárogatószó, piknik a Zengőn, bazsarózsák és csupa kellemes ember, többségük jó barát. A fent leírt hozzáállásom itt kezdett megváltozni, tudniillik a díjazottak és a jelöltek egyáltalán nem az első vonalban dolgoznak, nem híresek, nem ismerik fel őket az utcán, egy-egy kisebb közösség tagjaként végzik a napi munkájukat, tanítanak, segítenek, szervezik a falucska, városka, alapítvány stb. életét.
Ebben az évben például Tóth Péter Lóránt kapta a díjat. A következő szerepel az oklevelén: „Kunszentmiklósi tanár, drámapedagógus, versvándor a Kárpát-medencében élőkhöz viszi el a költészet szeretetét: rendhagyó órákat tartva a kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasági gyerekeknek, és önálló esteket adva a felnőtteknek. Továbbá adományok gyűjtésével segíti a nehéz sorsú gyermekeket.”
Tóth Péter Lóránt a tanítványait is elhozta magával Pécsváradra, akik a díj átvétele után nagyon megható műsort adtak: verseket szavaltak, énekeltek, szívhez szóló volt minden, nemcsak a több évszázados falak rezonáltak, hanem a szívek is. És amikor láttam körülöttem a sok meghatott embert, a csillogó szemeket, akkor teljesen átértékelődött bennem valami. (Én persze nem sírtam, férfi vagyok, esetleg csak az a kérdés, miért remegett a kamera a kezemben.)
Azt gondoltam, milyen rossz lenne, ha nem lennének pécsi színészek, írók, olyan emberek, akik értéket, színt visznek a városunk életébe. Milyen nyomorúságos lenne, ha nem élnének a falvakban lelkiismeretes tanárok, művelődésszervezők, névtelen emberek, akik a közösség életét színesebbé, könnyebbé teszik, akik adják a jót, az értéket minden ellentételezés nélkül. A Jó Emberek a provinciákon, végeken teremnek.
És ami engem illet, ha netalántán, nem játszok majd az első osztályban, ha csak a Király utca mentén ismernek, az se túl nagy baj. Ha harminc ember olvas, ha csak nekik adok valami jót, már az is megéri. Annak a harmincnak mindenképp.
Ilyen gondolatokért érdemes Pécsváradra járni!
Szóljon hozzá!