Bevezetés
Mai intézményünk, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Sopron két soproni és székesfehérvári karának elődje az 1735-ben, Selmecbányán alapított bányatisztképző iskola volt. Alapító tanára, Mikovényi Sámul polihisztor volt. Egyaránt jelentőset alkotott a hidraulikus gépészetben, az út- és hídépítésben, a hadtudományokban és a térképészetben. Nemcsak nagyszerű térképeket készített Magyarország vármegyéiről, hanem bölcs hitvallását ma is tanítjuk: „Csak jó elmélet eredményezhet megfelelő gyakorlatot.”
Az európai műszaki tanintézetek közül a franciaországi Ecole des ponts et chausséés után, időrendben másodiknak állította fel 1763-ban Mária Terézia királynőnk a Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola elődjét Selmecbányán. A mai értelemben vett – a matematikai és természettudományi alapon álló – bányamérnöki szakképzés hazánkban és egyszersmind az egész művelt világban az említett bányászati tanintézet megalapításával vette kezdetét (Fekete, 1933). A tanintézetet 1770-ben a királynő akadémiai rangra emelte.
Mérföldjelző a főiskola történetében az 1809. év, mert ekkor vette kezdetét Selmecbányán a felsőfokú erdészeti oktatás.
Selmecbányán klasszikus egységben működött 1919-ig a bányászat, kohászat és erdészet oktatása és kutatása.
Selmecbánya világhírű tudományos műhely volt, világhírű tanárokkal és nagyszerű diákokkal. Az 1867-es kiegyezés után az oktatásban a német nyelvet a magyar váltotta fel, ez természetesen csökkentette az intézmény nemzetközi látogatottságát.
1914-ben érte az akkor 150 éves főiskolát az I. világháború fergetege. Falai, mint egykor 1848-ban, ismét elnéptelenedtek és hallgatói közül nagyon soknak emlékét őrzi a hősi halottak glóriája. A trianoni békeszerződés után a főiskolának, mint magyar intézménynek menekülésszerűen kellett távoznia, új otthont keresnie.
1919 áprilisában Sopron városa befogadta az ősi fészkéből kiűzött főiskolát. Amikor az osztrákok Nyugat-Magyarország elcsatolása során készültek birtokba venni Sopron városát, a főiskola ifjúsága kivonult az ősi város határára és tűzzel fogadta a megszálló hadakat. Két ifjú, Szechányi Elemér és Machatsek Gyula hősi halált haltak e küzdelemben, de vérük hullása nélkül népszavazáson talán soha sem bizonyíthatta volna be a „Civitas fidelissima” az ezeréves magyar államhoz való hűségét. (Fekete, 1933)
A Sopronban letelepedett főiskola Bányászati és Erdészeti Főiskola néven működött 1934-ig, amikor az akkori kormány integrációs koncepciójának megfelelően a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kara lett, megkapva a doktoráltatás jogát.
A II. világháború után, 1949-től folyamatosan megfosztották az intézményt a bányász, kohász, majd a földmérő képzéstől. 1956-ban az Erdőmérnöki Főiskola számos oktatója és hallgatója menekült külföldre, akik közül mintegy 150-en a British Columbia Egyetemen, az ottani Magyar Divízióban fejezték be tanulmányaikat.
1962-ig mint Erdőmérnöki Főiskola működött, mikor is kétkarú egyetemmé lépett elő. Harmadik kara 1973-tól a Székesfehérvári Földmérő és Földrendező lett.
Az Erdészeti és Faipari Egyetem 1996-ban a Soproni Egyetem nevet kapta, majd a 2000. évvel kezdődően a Nyugat-Magyarországi Egyetem Sopron tagja lett. 1989-ben 580 hallgatója volt, 2000-től 10 ezer hallgatója van.
Diákhagyományok és a Selmeci Szellem
Egyetemünk soproni karain és Székesfehérváron ma is élnek a selmeci diákhagyományok. Közép-Európában ez óriási kincs, hiszen ott előbb-utóbb vagy a zsarnokság, vagy a minden áron való újat akarás áldozatává váltak a diákhagyományok.
Biztos vagyok benne, hogy a selmeci-soproni diákhagyományokban volt és van valami különleges, ami már harmadszázada élteti azokat. A választ keresve segítségünkre vannak idős kollégáink, firmáink. Lux András (1983) írja, hogy a Selmeci Szellem az, melynek kisugárzása életben tartotta az ősi alma matert, a hagyományokat. Ez a szellem lebegett már kerek három évszázada felettünk, segítve, buzdítva, vigasztalva. De mi az, ki az ez a szellem? Elődeink voltak és magunk vagyunk. Életmód, felfogás, hitvallás. Különösebb feltűnés nélkül tartjuk életben és tart életben bennünket. Nem fényes csillag: meleg, igazi, egyszerű emberség. Magában hordozza a bányászok összetartását, hitét, segítőkészségét, erejét, reménységét. „Isten kezében életünk, ő megsegít, reméljük.” Azt a reménységet, hogy Isten az emberek által tud segíteni nehéz helyzetünkben. A felvilágosult szabadkőműves mozgalom alapeszméjét: a felebaráti szeretetet és a megbocsátást. Ez a szellem védi a természetet, rajtunk keresztül. Az állatvilágot, a növényeket, a vizeket és szentélyünket, az erdőt.
A Selmeci Szellem utat mutat a diákoknak, hogyan élhetnek olyan diákéletet, melyre megelégedéssel és büszkén emlékezhetnek. De segít a professzoroknak is, megérteni a diákokat, segít nekik örök diáknak megmaradni életre szóló hivatásuk, a szakmám szigorú kutatása mellett.
A Selmeci Szellem tehát igazi szellem: nélkülünk, emberek, selmeci, soproni, miskolci, fehérvári hallgatók, professzorok, társaink, barátaink, feleségeink, férjeink és gyermekeink nélkül nem létezik. Lux András (1984) megkísérelte összefoglalni, hogy mit jelent nekünk a Selmeci Szellem:
„Az ember megbecsülését,
az alkotó dicséretét,
az elesett felsegítését,
a tévedő beismerését,
a sértő bocsánatkérését,
a sértett bocsánatát:
az igaz humánumot.”
A Nyugat-Magyarországi Egyetem létrejötte után sokan kérdezték és kérdezik, hogy vajon megmaradnak-e majd a selmeci diákhagyományok. Erre a kérdésre sokan és sokféleképpen igyekeztek és igyekeznek válaszolni. Van, aki derűlátó, van, aki sötéten látja a jövőt.
Alaposan átgondolva, elemezve azonban egyértelműen megállapítható, hogy az integráció során szerencsésen olyan intézmény lett a Nyugat-Magyarországi Egyetem, melynek részei egyenként is tartalmazzák a Selmeci Szellem, az igaz emberség ismérveit. Az intézmény tehát termékeny talaja lehet a hagyományok megőrzésének, annak, hogy a többi felsőoktatási intézményeknél többet, érdekesebbet, emberségesebbet nyújthasson hallgatóinak, a világnak. Hogy alkotó embereket neveljen, és az alkotó dicséretére nevelje hallgatóit.
2.
Selmeci-soproni példatár
Munkám első két része rövid történeti és filozófiai fejtegetés. A harmadik részben szeretnék – mérnök lévén – példatárszerűen néhány érdekességet elmesélni Selmec és Sopron hagyományainak történetéből. Ezzel szeretném érzékeltetni, hogyan született a Selmeci Szellem, hogy alakultak a hagyományok.
Mária Terézia az erdőművelésről
A selmecbányai Bányászati Akadémián – mint írtuk – 1809-ben kezdődött az önálló erdészeti felsőoktatás. A bányászati és erdészeti termelési ágazatok közötti egymásrautaltság vezetett oda, hogy Mária Terézia királynőnk az akadémiai rangra emelt bányászati tanintézetének szervezeti statútumát 1770. április hó 2-án a következő rendelkezéssel hagyta jóvá:
„…az erdészeti kultúra (erdőművelés) tanítását is gondos figyelemmel végezzék, mert erre a bányaművelésnek feltétlenül szüksége van.” (Vadas Jenő, 1896). Mária Teréziának tehát bölcs tanácsadói voltak, akik tudták, a megfelelő erdőművelés nélkül elfogynak az erdők a bányák és kohók környékéről. A királynő rendelkezése tehát nemcsak a bányászott ércekből készült csengő tallérokat szolgálta, hanem már akkor a környezetvédelemre is tanította a hallgatókat.
W. A. Mozart és a Selmecbányai Bányászati Akadémia
Wolfgang Amadeus Mozart zseniális zeneműve, a Varázsfuvola, annak keletkezése, librettója és a szereplők mögött álló személyek régtől izgatták a zenetörténészek fantáziáját. Napjainkra azonban végleg kialakult és elfogadottá vált az az elmélet, miszerint a szereplők nagyrészét a Selmecbányai Bányászati Akadémia neves egyéniségeiről formázták.
Artur Hutchings (1976) Mozartról írt nagy művében szerepel Born Ignácnak (Ignaz von Born) a neve, akit Mozart jól ismert és tisztelt, és akinek ajánlotta 1785-ben a „Die Maurerfreude” c. kantátáját. Born Ignác a bányászat és kohászat első embere volt a Birodalomban, főbányagróf és udvari tanácsos. Ő felügyelte a Selmecbányai Bányászati Akadémiát is. (Mozart is, Born is szabadkőművesek voltak.)
Az akadémia híres kémia és kohászattan professzora volt Jacquin Miklós József a modern kémia egyik úttörője. Gyermekei Selmecbányán születtek (Proszt 1938). Mozart Bécsben sokáig tanította zenére a Jacquin gyermekeket és mint szívesen látott vendég egy sor kamaraművét ajánlotta a család tagjainak. Kapcsolatukról a házi zene estek és a fennmaradt levelek is tanúskodnak. Mozart 1787-ben Jacquin Gottfried emlékkönyvébe a következőket írta: „Igaz zsenialitás lehetetlen szív nélkül – mert sem mély értelem, sem képzelő erő, sem a kettő együtt nem teszi a zsenit – szeretet, szeretet, szeretet: ez a zseni lényege.” (Horváth Z. 1986)
Igen fontos tényre mutatott rá Alfred Einstein (1962). A Varázsfuvola hivatalosan feltüntetett szövegírója Emanuel Schikaneder szerződtetett egy jótollú bécsi diákot, hogy segítsen neki a Varázsfuvola libretto megírásában. Johann Georg Metzler, aki a Carl Ludwig Giesecke írói álnevet használta, mineralógus volt, Born Ignác famulusa annak fontos kísérleteiben. Így tehát ismerte az akadémiát. Az adatokat szintetizálva Lux András (1983) arra a következtetésre jutott, hogy a Varázsfuvola szereplői a következők:
Az Éj királynője a megszemélyesített anyatermészet, az ismeretlen Földanya.
Pamina, a királynő lánya a felfedezés, az alkotás dicsősége.
Sarastro Born Ignác.
A Szónok a bölcs Jacquin professzor.
Az intrikus Monostratos a fejlődést gátló berlini professzor, Klaproth, Born Ignác ellensége.
A csetlő-botló Papageno pedig a szemlélő kortárs, Mozart maga.
A selmeci diákéletről
Selmecbányát nagyon sokáig csak lovaskocsin lehetett megközelíteni. Fekvésénél fogva is feltételezte a zárt közösséget. A polgároknak együtt kellett élni a hallgatókkal. A zártság jó lehetőséget teremtett a felejthetetlen diákélet kialakulásához. Ehhez kapcsolódott a bányászat szigora és szertartásai.
Selmecen a közép-európai diákszokások ötvöződtek a helyi szokásokkal és hamarosan megszületett az a diákélet, melyet ma selmeci diákhagyományoknak nevezünk. A diákélet első és meghatározó aktusa a balekfogadás.
Nagyon fontos volt az érkezők számára, hogyan tudnak beilleszkedni a közösségbe. Azonnal adódik a kérdés, ki a balek és ki a firma? A balek (német megfelelője a Fuchs) „Est animal sine mente ac ratione” – tehát abszolút ész és gondolkozás nélkül való lény, akinek a nyolcévi középiskolai oktatás útján előidézett elmebeli fogyatkozásait csakis a firma (az idősebb hallgatók kara) tanítása hozhatja helyre. (Roth 1927)
A hihetetlen hepehupás terepen Selmecen, ahol szinte nincsen sík terület, úgy lehet körülvezetni az idegent, tehát a frissen érkezett balekot is, hogy jóformán lépésről lépésre más és más kép táruljon a szemei elé és azt hiszi, hogy óriási távolságot tett meg, pedig folyton csak körbe forgott.
Járás közben kioktatták a balekot, hogy elsősorban és mindenekelőtt engedelmességgel tartoznak a firmáknak és azok parancsainak. „Balek! Kuss!”, ami a francia kutyafegyelmező parancsból ered, „Couche toi”, azaz „Feküdj le!”. Emellett azonban áhítatos tisztelettel kell felpillantaniok tudós tanáraikra és azok asszisztenseire is, mert utóvégre ezek is „hozzátartoznak” a főiskolához és sorsuk ezeken fog fordulni. Ami a főiskolán kívül esik, az nem számít. Az csak arra való, hogy keretet adjon a diákság életének. A filiszter, azaz a polgárság létét csak egy körülmény teszi megbocsáthatóvá, ha szép lánya van, de még ebben az esetben is inkább csak útjában van a diáknak, mert a lányok számos bajok kútforrásai.
Ilyen tanulságos séta után szerencsésen megérkezett egy transzport balek a városba. Ott elsősorban felvették őket az Ifjúsági Körbe és komoly igyekezettel segítségükre voltak a lakás, a „kamra” és ellátás keresésében, valamint a főiskolára való beiratkozásban. Már itt kicsillant a selmeci diákéletnek komoly alapja: a tiszta „BARÁTSÁG”. Csúfolódtak, játszottak a balekokkal, de az első pillanattól fogva barátjuknak, testvérüknek fogadták, segítették és megvédték őket. Ezt minden firma becsületbeli kötelességének ismerte és érezte.
3.
A szakest vagy szakestély a selmeci diákhagyományok máig fennmaradt, fontos rendezvénye. Az estélyeket, a hallgatók és a professzorok közös összejöveteleit az élelmes bányászhallgatók nevezték el szakestélynek, hogy a selmeci polgárokat megnyugtassák az összejövetelek célja a szakmák ügyeinek megtárgyalása.
A szakestély szigorú formalitások között zajlik. Az elnök, a praeses, köztiszteletben álló oktató, vagy hallgató. Neki mindenki engedelmeskedni tartozik. Contrapunkt, a visszhang az elnök szavait ismétli, néha tréfásan kifordítva. A szakest egyik legfontosabb tisztségviselője a nótabíró – a cantus praeses –, a nóták előénekese. A major domus, a háznagy a szakest szervezéséért és bonyolításáért felel. A garatőrök a sört csapolják, és ügyelnek arra, hogy mindig telve legyen a tisztségviselők és vendégek korsója. A fuvarosok feladata lehet az esetleges „gyengélkedők” hazaszállítása.
A szakestély baráti, kollegiális együttlét, ahol a bányász, erdész, kohász és faiparos szakok himnuszai mellett sok vidám diákdal hangzik fel. A szakmával és a kollégákkal kapcsolatos adomák mellett az elnök és a tisztségviselők olyan szellemességtől fűtött hangulatot teremtenek, amelyben minden kívánónak, vagy élccel célzottnak helyén kell legyen az esze, különben kikacagják. (Azonban ez sem olyan nagy baj, hiszen a szakestélyen sértődésnek helye nincsen.) A szakestélyt a kívülállók sokáig emlegetik, mint kedves, ritka élményt.
A soproni diákéletről
1919-ben nemcsak a professzori kar, a hallgatók, a taneszközök nagy része érkezett Sopronba, hanem velük együtt a diákhagyományok is. Ruhmann Jenő (1989) írta: Thurner Mihály (a város egyik legkiválóbb polgármestere) fő érdeme talán nem is az 1921-es népszavazás sikere volt, hanem a befogadó várost kereső selmecbányai főiskola meghívása és letelepítése a városban.
A hallgatóság hamarosan megszerette Sopront és berendezkedett a városban. Akkoriban még nem volt kollégium, a hallgatók a soproni polgároknál laktak albérletben. Ezeket a szállásokat kamaráknak keresztelték el.
A harmincas évekre kristályosodott ki a kamara rendszer. A kezdő mérnökök, a felsőbb éves hallgatók az ország minden tájáról ajánlották a Sopronba készülő balekoknak a bevált címeket, ajánló sorokat küldtek volt szállásadóiknak, esetleg ősszel személyesen „vezették elő” a maguk mellé, kamarásnak kiválasztott balekokat.
Réz Géza rektort „Hűségmiska polgármester” 1921 elején akaratlanul „csőbe húzta”, amikor az új otthont kereső főiskola vezetőjét a gödöllői letelepedéstől elcsábítgatta Sopronba, s az elsődleges feltételt: a diákmenzát és a diákotthont alaptalanul megígérgette a szálláskeresőnek. „Kost, was kost”, gondolhatta az ambiciózus polgármester, „die Hauptsache, dass sie herkommen!”, mert az első világháború után Sopronnak nem volt beruházási pénzkerete a mintegy 300 éhes fiatalember letelepítésére és élelmezésére, pedig ezek a háborúból megtért, kopott K.u.K. egyenruhában és hónaljnyi mennyiségű jegyzettel ideérkezett fiatal mérnökjelöltek elsősorban fűtött szobákra és olcsó ellátásra számítottak.
Amikor Réz Géza „beugrott”, „Miska bácsi” megijedt: a helyi lapokban újsághirdetéseket tett közzé, amelyek a jövevények szívélyes fogadtatására szólítottak fel. „Szállást olcsón, fiatalnak kijáró bőséges kosztot, nem uzsoraáron!”, hirdették két nyelven a helyi napilapok, hozzátéve, hogy a „szállásadásra hajlandó polgárok írásban jelentsék be a városházán címüket, illetve hogy hány főiskolai polgárt hajlandók befogadni”. És íme: a felhívás eredményes volt, a letelepedés sikerült. Talán nem úgy, ahogyan azt Réz Géza, Boleman Géza, Stasney Albert, Kövesi Antal, Fekete Zoltán professzorok s a néhány százfőnyi hallgató elképzelte, de a háborús igénytelenségnek megfelelő formában, amelyen a következő évek csak felfelé emelkedő mértékben segíthettek. Ehhez az emelkedéshez járult hozzá az ágfalvi csatában, később a népszavazásban „bemutatkozó” főiskolások vitathatatlan érdeme. Meghonosodtunk!
A selmeci-soproni diákélet nótái
A balekoktatás – a tanulmányok megkezdése előtti együttlét – egyik legfontosabb része a diáknóták megtanulása. A dalok a diákélet nélkülözhetetlen, minden eseménynél jelenlévő kellékei (Szemerey Tamás, 1985).
A selmeci diáknóták, sok soproni, miskolci nótával kiegészítve alkotják a mai napig nótakincsünket. Ezek összefoglalva a „Mi nótáink” c. kötetekben jelentek meg (például 1990. Sopron).
A diáknóták Selmecen eredetileg németek voltak, részben latinok és a selmeci diáknóták kisebb-nagyobb különbségekkel ma is megtalálhatók az európai diákéletben. Sokszor megtörtént, hogy német, osztrák vagy svéd kollégáink saját nyelvükön énekelték velünk szakestélyen az intonált nótát. A kimondottan bányászdalok azonban, melyek a költészetnek és a zenének nagyon értékes gyöngyszemei, Selmecbányán születtek és onnan indultak külföldre. A német bányászat körében sokáig ismert volt az a nótáskönyv, amelynek a címe: „Wie die alten Schemnitzer Schachttag hielten” (Hogyan tartottak szakestélyt a régi selmeciek).
Különösen fontosak ma is ünnepi dalaink, a himnuszok. Egy-egy új szak akkor lesz általában teljes értékű tagja a diáktársadalomnak, ha elfogadott, szép himnusza van.
Utószó
Nem vállalkozhattunk arra, hogy a selmeci diákéletről, a Selmeci Szellemről összefoglaló dolgozatot (könyvet) írjunk. Nagyon bízunk azonban abban, hogy egy különleges, érdekes diákélet, egy ősi intézmény hagyományait sikerült felvillantani, hogy azon ne csak a beavatottak, hanem a diákok széles köre elgondolkozhasson. Alma Materünknek egyik fontos sarokköve a Selmeci Szellem, amelyet sokféleképpen magyaráznak, igyekeznek megidézni. De pontos definícióját csak az tudhatja, aki a Selmeci Szellem intései szerint, tanításai szerint él.
Irodalom
Lux, A.: A Varázsfuvola hátterének újabb értelmezése. Előadás Clevelandi Magyar Társaság, 1983. 04. 08.
Horváth, Z.: Mozart, Jacquin, Born. Tudomány. Budapest, 1986. II. 42-43.
Vadas, J.: A selmecbányai M. Kir. Erdőakadémia története és ismertetője. Budapest, 1896.
Proszt, J. A Selmeci Bányászati Akadémia, mint a kémiai tudományos kutatás bölcsője hazánkban. Sopron, 1938.
Einstein, A.: Mozart, His Character, His Work. Oxford Univ. Prosz. New York, 1962.
Hutchings, A.: The Man – The Musician. Schirmer, New York, 1976.
Roth, Gy.: A Selmeci Diákéletről. Új Idők Budapest. 1927. 05. 22.
Ruhmann, J.: Ó, áldott naftalinszag! II. Bányászati és Kohászati Lapok 122. 1989. 5. 334-337.
Szemerey, T.: „A Mi Nótáink” Története. Miskolc. 1985.
Winkler A.: Szakestély Mohácson. Hetedhéthatár. V. 2001. 15. 6.
Fekete, Z.: A M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola története és mai szervezete. Emlékirat. Sopron, 1933.
Hozzászólások