A kocsma ajtaját már órák óta nem nyitotta ki senki.
Az időjárás mindenképpen közrejátszhatott ebben, hiszen a -12 fokos, fagyos, szeles hidegben senkinek nem volt kedve útra kelni, még egy pohár házi whiskyért sem, amit Joe bárjában szolgáltak fel. Pedig ez a whisky, „A Whisky” volt, amit úgy is emlegettek a helybéliek és a szomszédos megyékben lakók is, hogy Joe whiskyje.
De ne kalandozzunk el! Ott tartottam, hogy zord hideg volt azon a napon, és délutánra feltámadt a szél, a hegyek felől, északról érkezve, s hozta magával azt az apró keménnyé fagyott hódarát is, ami, úgy vág az arcodba, mint ezernyi tű hegye. Aki ilyenkor kiteszi a lábát, annak egy csepp esze sincs.
– Hát ezt mondom én is – kurjantott nagyot Fred, az egyetlen vendég a kocsmában. A férfi magas volt, vékony testalkatú. Inkább sovány, kissé előregörnyedt testtartása, és jellegzetes bicegő járása messziről is felismerhetővé tette. Furcsa mozgáskultúráját iraki bevetések alkalmával szerezte, legalábbis ezt állította. S mivel már délelőtt benézett Joehoz, kifogyhatatlan történeteivel együtt, ott ragadt.
– Kérsz még valamit? – szólt mogorván Joe, miközben újra áttörölte a mahagónira festett tölgyfa pultot.
– Hány óra van? Van még abból a cseresznyés lepényből, amire kis mandula darabkák vannak szórva?
Joe hátrament a konyhába, hogy kihozzon abból sütiből, ami annyira ízlett Frednek. Épp a tányérra tette a villát, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül egy erős markolást érzett a mellkasában, melynek fájdalma szűnni nem akart, és amely nem eresztve, térdre kényszeríttette. A férfi őszülő halántékán izzadtságcseppek jelentek meg és homloka barázdáin átbukdácsolt, sós cseppek marni kezdték szemeit.
Érezte, ahogy fokozatosan elgyengül. Szíve kétségbeesetten, szaporán kalapált, ahogy eluralkodott rajta a bénító rémület, a halálfélelem. Nem tudott mozdulni, magához húzta a konyha hideg köve. Izmai görcsbe rándultak, arca eltorzult a fájdalomtól. Levegőért kapkodott. Agyában lüktettek a szavak, de kipréselni nem tudta tüdejéből a levegőt, hogy segítségért kiálthasson. Gondolatfoszlányok tolakodtak, torlódtak fejében és csak azt zakatolta, hogy: nem, nem, az nem lehet!
Messziről hallott egy ismerős hangot, és egyszer csak azt kezdte érezni, hogy a fájdalom alábbhagy, izmait melegség önti el, oxigén tódul ereibe, gyomrában apró remegéssel, megmagyarázhatatlan bódulat járja át, mintha füvet szívott volna.
Így talált rá Fred a konyhakövön, ezzel a furcsa mosollyal a száján.
– Hát te meg miért fekszel itt? – kérdezte értetlen ábrázattal.
Joe könnyedén felült, összerakosgatta az összekuszálódott teret és időt, majd felállt.
– Megszédültem! – válaszolta, és a cseresznyés lepényre mutatott.
– Öregem! Már azt hittem nekiálltál tésztát gyúrni! Vagy fél órája szórakoztatom magamat! Jól vagy?
Joe újra elfoglalta helyét a pult mögött, és elkezdte áttörölni azt, miközben megpróbálta felidézni, hogy mi történhetett bent a konyhában. Valami fájdalmat, gyengeséget keresett magán, de semmi jelét nem látta az előbbi rosszullétének.
– Nincs valami jó színed! – állapította meg Fred.
– Pont abban a korban vagy, amikor egy férfinak oda kell figyelnie magára! Sok ismerősöm halt meg ötven éves kora előtt, és a fele szörnyű szenvedések után.
Ezen kicsit elmélázott, miközben a manduladarabkákat próbálta a szájába terelni.
– Én is úgy szeretnék meghalni, mint az apám, békésen álomba szenderülve, nem üvöltve a félelemtől, mint az utasai! – Ezen kicsit elkuncogott, majd jelentőségteljesen felemelte tekintetét a lepény még megmaradt morzsáiról, de mondata nem jutott el Joe tudatába, mert elszánt lendülettel az asztalt csapkodta a törlőronggyal. Illetve az asztalon hemzsegő hatalmas csótányokat, amik a pult egyik repedésén keresztül kezdtek el megbolydultan kiáramlani.
– A kurva anyjukat, honnan jönnek ezek? – ordított a kocsmáros, és megpróbálta a csizmájával széttaposni a hangos koppanással padlón landoló bogarakat.
Az eseményt, az Öbölháborút megjárt veterán oldotta meg, aki a takarító helyiségben talált lapáttal felfegyverkezve, szétütött a rohadékok között. Egy-két percig még lesben vártak, hátha előmerészkednek, de aztán a csatát megnyert két férfi elkezdte a pulton lévő rést ideiglenesen, papírral eltömedékelni.
– Azt hiszem, itt az ideje a felújításnak! – állapította meg Fred.
– Nem értem, hogy kerülhetett ide ez a hasadék! – bosszankodott Joe, annál is inkább, mivel nagyon szerette ezt a szépen kidolgozott bárpultot.
Vigaszképpen egyetértettek abban, hogy inni kell erre a nagy ijedtségre.
Kint besötétedett, egy-egy erősebb fuvallatnál megzörgette az ablakot a szél, aztán tovább nyargalt, hópelyheket táncoltatni.
Hirtelen megszólalt a telefon, hosszan, dobhártyákat bántó éles csörömpöléssel, amire mindketten összerezzentek, mint bolyhos fülű nyuszik a harmatos fűben.
Joe felemelte a kagylót, de se egy hang, se egy reccsenés nem hallatszott a készülékből. Megpróbált életet lehelni belé, de hiába nyomkodta a számokat, hiába ütögette finoman, néma maradt.
– Leszakadhatott a vezeték. – mondta csak úgy magának, magyarázatképpen.
– Mit is mondtál az előbb? Buszsofőr volt az apád? – kérdezte Joe, akinek az elméjében megjelent Fred ködbeveszett mondata.
– Nem mondtam!-
– De! Az előbb, valami rémült utasokról beszéltél.
– Dehogy! Nem is ismertem, anyám szerint többen is esélyesek lehettek, de mint mondta jobb is, hogy nem tudom meg, mert minden férfi egy utolsó disznó! Ezen hangosan, szinte hisztérikusan kezdett el nevetni, mint aki sosem fogja abbahagyni. A kocsmáros meglepődve, bénultan állt a jelenség előtt, nem tudta, miképp kellene reagálnia. Talán egy hideg ásványvíz lecsillapíthatja ezt a görcsös rázkódást, ami kezdett ijesztő hörgő köhögéssé változni. Kapkodva nyitotta a hűtőt, hogy segítsen barátján, amikor meglátta a jeges tálcán, vele farkasszemet néző hájas disznófejet. Üvöltve csapta be az ajtót, és rémült zihálással hátrált, majdnem keresztülesve, az ott felejtett lapát nyélen.
–Mi van, rémeket látsz? – Fred úgy állt előtte, békésen, vidáman, mintha nem is ő akart volna az imént megfulladni.
– A hűtőben…– hebegte Joe.
– Igen, van egy tucat üdítő, meg sör… ezt a baromi nagy káposztát meg miért itt tartod? – Tárta szélesre az ajtót Fred, hogy Joe is jól lássa.
Talán mégis bezár ma este, úgysem jön már vendég, s mivel Fred ilyen időben nem indulhat haza, elalhat az emeleten lévő három szoba egyikében. Érezte, hogy pihennie kell, kezdett szédülni, s úgy látta, mintha a falak önálló életre kelnének, elcsúsznak, és hullámozni kezdenek a padlóval.
Ebben a pillanatban kialudt a villany, majd hangos sercenéssel pislákolva újra világos lett. Hideg levegő áramlott a kocsmába, és ekkor látta meg a férfit a bejárati ajtóban. Sötét, minden bizonnyal fekete hosszú kabátot viselt, mélyen a szemébe húzott, havas, vizes kalap volt a fején, nyaka körül széles sál tekergőzött, jól takarva az állát és a száját. Hatalmas termetével teljesen kitöltötte az ajtót, kezeit zsebre dugva állt, és várta, hogy a döbbent tulajdonos vendégszeretően beinvitálja őt.
– Lenne kiadó szobája? – Kérdezte mély, színtelen hangon az idegen. Se jó estét, se adjon isten…
Joe ettől kissé helyrerázódott, és nyugalmat erőltetve magára, kimérten válaszolta:
– Éppen lenne.
– Megnézném, hogy megfelel-e!
– Lépcsőn fel, kettes ajtó, folyosó végén van a fürdőszoba. Ha nem bánja nem tartok magával… Itt a kulcs… ha megfelel, szükségem lesz az igazolványára… tudja, a bejelentkezéshez.
A férfi felsietett az emeletre.
– Ezt nézd meg, micsoda járgánnyal érkezett ez az alak! – kiáltott elfojtott hanggal az ablaknál álló Fred, és intett, hogy nézze meg ő is. Az épület előtt egy tekintélyes méretű fekete dzsip állt magányosan az utca lámpafényében.
Amikor Joe megfordult, a pultnál egy férfi ült, pont vele szemben, egy ismeretlen, akit nem látott bejönni, de úgy volt jelen, mintha órák óta érkezett volna, pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Előtte az asztalon érintetlenül hagyott meggyes lepény, egy korsó sör és hamutál elnyomott cigarettacsikkekkel. Ez a férfi alacsonyabb volt nála, jól fésült szőke haja, barna szemei, és egész megjelenésében végtelen nyugalmat sugárzott. Valami megfogalmazhatatlan biztonságot, ami Joe lelkében feloldódni, mégsem tudott. Szorongott, nem értett semmit, elméje cserbenhagyta, és a káosz félelmetes érzése kezdett eluralkodni gondolataiban.
– Ki maga?
A férfi jelentőségteljesen ránézett és azt mondta, halkan, szinte suttogva:
– Tartsd zárva az ajtót!
Joe kétségbeesve kereste barátja tekintetét, aki még mindig az ablaknál nyakát nyújtogatva leskelődött kifelé, majd megérezve a pillantást, megfordult, és mosolyogva oda kurjantotta:
– Joe! Nem látom a lovat, ami az előbb kint volt, lehet, hogy köze van a holdfogyatkozásnak!
A kocsmáros érezte, hogy elönti egész testét a forróság, kivéve a hátát. A hideg fájdalom végig futott a gerincén, vészjeleket küldve az idegeken keresztül az agyba.
– Ki maga? – kérdezte elhaló hangon újra az idegentől, de választ már nem kapott, mert kitárult a bejárati ajtó, és meglátta a férfit, akinek kiadta az egyik szobát. Ott állt a hosszú fekete kabátjában, kalapjában. Látta a pillanatot megismétlődni, minden ugyan úgy történt, és még a döbbenet érzését is átélte újra.
Ez már sok volt. Joe üvöltött, mert nem akarta elfogadni azt, amit már sejteni vélt.
– Mi folyik itt?
A szőke férfi már nem a pultnál ült, hanem távolabb egy sarok félhomályában csalódottan ingatta a fejét.
Joe érezte a hideg padlót a bőrén, az izzadt ingén keresztül, és távolból hallani vélte, hogy valaki a nevén szólítja. Erőtlenül, még kísérletet tett, hogy elérje az ajtót, mert beléhasított a felismerés, hogy mindenáron be kell zárnia, de már egyre távolabb került tőle, a sötétbe vesző kilincs.
Joe Smith-et két nappal később temették. A pap gyerekkori jó barátja volt, aki nagyon szép gyászmisét tartott a városka kápolnájában, a temető pedig virágba borult azon a januári havas délutánon. Páran a barátok és ismerősök közül összegyűltek Joe bárjában, és ahol Fred meghatottan beszélt arról, hogyan találta meg, a férfit holtan.
– Csak egy cseresznyés lepényt kértem, ő bement a konyhába, és többé nem jött ki onnan élve. Bizony sok ismerősöm halt meg ötven éves kora előtt, és a fele szörnyű szenvedések után… Igyunk Joe-ra és az ő whiskyjére!
Hozzászólások