Gondolatok a botanikus kertben

Üldögélünk az augusztusi simogató melegben a színes fagylaltpohár habkarikái előtt. A sötétzöld fémasztalok körül sokféle színű, bőrű, az élet különböző szakaszán ballagó emberek ki akarják pihenni a hosszú séta fáradalmait. Nézegetem őket. Akár otthon lennék. A fiatalokon szakadt szárú, rongyos farmernadrág, a lányokon néha olyan szűk, hogy az ember attól fél, mindjárt elreped. Az agyonmosott, színehagyott póló a mai európai egyenruha?

Visszagondolok az első látogatásra, majd negyven évvel ezelőtt. A lebombázott város három oldalán magas „Schuttberg” állt, odahordták össze a város romjait. A tetején kereszt állt. A halottakat őrizte, akik a romok alatt pihentek. A széles utcákon már újra emelkedtek a magas paloták. Az utcák „sövénye” az autócsodák véget nem érő áradata volt. A sötét zakós férfiak, az elegáns hölgyek szeme végigsiklott a mi útiporos, kicsit gyűrött ruhánkon, aztán felvágták a fejüket, mentek tovább.

Tempora mutantur. Az idők változnak. Az élet nem áll meg Nincs üres asztal. Egy öreg hölgy mellé telepedünk. Fejbólintással igenli bocsánatkérésünket. Rozsdabarna, bő ruhája eltitkolja markáns testét, csak sejteni lehet kiálló, erős csontjait.

Előtte már üres kávéscsésze, hamutálca, egy csomag cigaretta. Előttem rágyújt a vékony kis tüdőbarnító pálcácskákra, finoman felém nyújtja a csomagot. Nem, nem, csóválom a fejem, én még élni akarok. Amint ránézek, egy pillanatra megborzadok. Az alsó ajka előre áll, arcán mély barázdák, tojásszerű fejét a haj alig takarja. Lassan elindul a beszélgetés. Megtudjuk, hogy ő a Kertet Támogató Társaság tagja és az év minden napjára állandó belépője van. Búcsúzásul ránkmosolyog. Szinte csodát látok. A legharmonikusabb, legmegnyerőbb, mondjam ki, majdnem szép arc tekint le rám. Milyen jó lenne, ha mi is tudnánk így mosolyogni! Kibukkanna a belső harmónia, mely lassan már haldoklik a mi sok próbát kiállt földünkön. Hátára veszi zsákját, visszaviszi tálcáját az étterembe, és megy tovább kiegyensúlyozott léptekkel. Sok ezer éves fajtája szilárdságát a sok megpróbáltatás sem tudta helyéből kimozdítani.

Kitekintek az előttem elterülő illatos színáradatra. A színek, formák, fajták orgiája árad felém. Összehordták itt a Földünkön élő fák, növények, virágok sok ezer fajtáját. Mindegyiken egy kis táblácska őrzi gondosan a tudományos latin nevet. Itt aztán alig ér valamit latin tudományom. Legfeljebb a jelzőkből sejtek valami mondanivalót. Nem baj. A virágok, mindenféle növény élete maga a titok. Tudom, hogy éppen úgy éreznek, kedvelnek és elutasítanak, mint a beszélni tudó emberek. Ha nem értjük meg nyelvüket, belehalnak. Fokföldi ibolyáim csak konyhaablakom enyhe napsugaras fényében hajlandók pompás szirmaikkal meghálálni a megértést.

A kavicsos kertutakon mindent meg tudtam érteni, csak egyet nem. A kedves vadvirágok táblájába miért rakták oda a tarackot is. Tudom, tudom, ez is növény, ott van a helye a növények között. Utálom a tarackot. Elnyomja, megfojtja, megöli a nálánál különb társait. A tarack szinte legyőzhetetlen. Vannak a növényvilágban más veszedelmes növények is, mint a szépnevű hedera, a fényes levelű borostyán. Még nagy fákat is agyon tud szorítani. Nehéz belenyugodni, de ilyen a világ. Mégis szeretem sötétzöld bokrait, kúszó indáit, mert kormányozható, útját lehet állni, ha erőszakos. Így van ez már ebben a földi világban.

Az igazi csodák a légkondicionált üvegházakban vannak a világ minden tájáról. A legjobban a kaktuszokat szeretem. Szúrós gömbjeik, elágazó száraik az emberrel barátságtalanok, ha hozzáérünk, meg is sértenek, de ha elárulják rejtett kincseiket, a tündérvilág ezer csodája bódít el. Hol a vaskos törzsről apró piros gyöngyszemek bújnak elő, a gömbökből a rövidéletű tündérujjacskák remegve köszöntik a világot. A meglepetéseknek nincs vége. A broméliák között felfedeztem egy-kettőt, amiket én is dédelgetek, csak eddig nem tudtam a nevüket. Ma délután a fukszia-ház díszelgett teljes pompában, a sok-sok lecsüngő harangocskák édes zenét csengethetnek egymásnak.

Az ember a szépségbe is belefárad. Jó most itt üldögélni a hűs fák alatt. Távolról kiemelkedik a fák függönyei közül a bajor királyi palota, a Nymphenburg, zöldes kupolája. Emlékeztet a régi időkre, mikor a vasfüggöny mögül szívszorongva léptük át a Más-világ határát. Az utca két oldalán ismeretlen autók sorakoztak, az áruházak fényes kirakataira alig néztünk, nem nekünk csillogtak. Poros úti ruhában mi csak a múzeumokat kerestük. Már a nyitáskor ott álldogáltunk a kapuk előtt és csak akkor hagytuk el a Kincses házat, ha a British őre odasúgta finom, halk hangon: „Pár perc múlva zárunk.” Hogyan is tudtam volna beszélni a lányaimnak a latin órán az Esquilinusi ezüst edényekről, az arany babérleveles császári koronáról, ha nem vet arra felé a sors! Szomorú szívvel hagytuk ott a levélgyűjtemény ritkaságait, Viktória királynő négyéves korában írt sorait, Napóleon girbegörbe írását, melyet már Waterloo után vetett papírra, mikor látta, hogy számára már nincs remény.

Volt egy nagyszerű felfedezésünk, a magyar savanyú cukorka. Nem tudom, van-e még ebben a mai globális világban. Nyitástól zárásig szopogattuk a hűvös cukorkákat, frissek voltunk és nem éreztük éhes gyomrunk zaklatásait.

Az ember hiába akarja a kincseket magával vinni, a kincsek megtagadják a tolvajlást. De egypár velünk jön, és velünk is marad egy életre. Az Alte Pinakothek-ból Murillo koldusgyerekei, akik oly boldogan habzsolják a gazdag spanyol föld gyümölcseit, Rubens Utolsó ítélete kissé gömbölyded áldozatai, El Greco Ádám és Évája és a mi Dürerünk (aki Ajtósiként hagyta el hazánkat!) megnyugtató, nem szürkülő, a tiszta erényt sugárzó kék ruharedői. Tegnap évtizedes kincseim csalódást okoztak. A festményeket üveg alá tették. Na igen, meg akarják őrizni őket a következő generációknak. De az üveg elveszi az olaj nemes fényét, visszatükröz más fényeket is, az igazi csoda üveg alá került. Az ismeretlen holland festő borkereskedőinek fehér gallérja hamisítatlanul vonzza a szemeket… Persze, ezt a képet kevésbé féltik.

Ma sem láthat mindenki világot, de talán nem is vállalkoznak az áldozatra. Eszembe jut kedves Andor kollégám, aki tejjel és banánnal (itthon nem is láttunk banánt, ott az volt a legolcsóbb) egy hónapig járta fél Európát. Ennyi sikerült a 120 dollárból.

A gondolat sebesebben szárnyal, mint a madár. A fagylaltos kelyhek üresek már. Ha hazaérünk, ahol a fényes autók között még mindig szaladgálnak a „margarinos ládák”, nem suhannak világoskék, puhaüléses villamosok, de a lombos fák árnyai alatt húzódó keskeny útjaink szélén dinnyehegyek állnak (itt a gyümölcs inkább házi dekoráció!), és gazdagok vagyunk, mint Murillo szőlőt és sárgadinnyét szopogató, rongyos ruhás, lyukas cipőtalpú koldusgyerekei.

München, 2002. augusztus 15. Mária mennybemenetele napján

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.