A földi ember halandóságát alig fejezheti ki jobban más jelenség, mint hogy szakaszokra oszlik léte. Amit el tudok darabolni, az nem végtelen. Az ember ezért mindig ünnepelte e rövid út állomásait. Az ünnep csak az ember földi ajándéka. Az igazi ünnep, melynek mondanivalója is van, mindig szokásokhoz, tárgyakhoz, mozdulathoz, ruházathoz kötődik, lehetne sorolni tovább is. Ez a sorozat egy szóval a rítus, a ceremónia.
Ha az embert eltiltják a rítustól, kitalál olyant, amit megtehet. Amikor elbúcsúztam a gimnáziumtól, az elsősök, meg a hetedikesek mondtak egy verset, az igazgató egy beszédet, kaptam egy bűbájos kis nefelejcs-gyöngyvirág csokrot és kész volt a rítus. Volt, aki még könnyekkel is megöntözte az Istenhozzádot. Jómagam belülről boldog voltam. Előttem állt egy új világ, a szabadság, az önálló cselekvés, a küzdelem világa, melyhez mérhetetlen erőt éreztem. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok.
Ma már ballag az óvodás, a kisiskolás, no, de még mennyire a gimnazista. Potyognak a kezekbe az ajándékok, sokszor még négy keréken is gurul, és a rítus befejezése a hetvenszemélyes vacsora. Jól van ez így, bár úgy érzem, a lényeg elsikkadt.
Amint így gondolkodom a rítusokon, az élet magunk választotta formáin, robog velem a vonat. Azaz dehogy is robog. Nálunk, e szép hazában a vonatok a vidéki vonalakon Ferenc Jóska korában készültek. (Nem én mondtam, hanem egy külföldi barátom.) Inkább döcög, megáll minden útszéli fánál. No, sebaj, a végén csak megérkezünk… Sokan vagyunk, a hőség levetkőztette a fiatalokat, néha alig marad valami rajtuk. Minden ablak nyitva, a szellő néha behozza az erdők frissítő illatát. A gyerekek alusznak a papák-mamák ölében, a fiúk-lányok kacagnak. Fiatalon kötelező a kacagás, nem fontos, van-e valami kacagnivaló.
A nagy állomásnál kiürül a vonat. Fél órát állunk, ráérek gondolkodni. Most én is egy szép rítus áldozati asztalához járulok. Szívesen szakítom meg kis házam békéjét a város fojtó hősége kedvéért. Szívesen leszek a ceremónia tagja. Két fiatal fogja egymás ujjára húzni a gyűrűt, az örök elszakíthatatlanság szimbólumát. A gyűrű szalad körbe-körbe, csak akkor gurul el, ha nem vigyáznak rá.
Eljegyzésre, kézfogóra megyek. Egy darabig elmaradt ez az örök rítus, most újra divatba jött, mert csak elaltatták. A táskámban ott szorul a kis ezüstszalagos „áldozati ajándék”. Majd a fiatalok tudni fogják, hol hiányzik az új fészekhez egy kis fehér pelyhecske, vagy sárga szalmaszál.
A vonat végre elindul. Alig maradtunk egypáran. Én baloldalt a kocsi végében olvasgatok, amíg a nap végleg eltűnik a fák mögött. Aztán már nem lehet olvasni, a félhomály lett az úr. Pihenjek hát csak szépen! Mást nem lehet csinálni. A másik oldalon egy kis süvölvény diák lehorgasztott fejjel bóbiskol.
Nézegetem a homályba borult tájat, a nyugati napsugár néha előbújik a sötét felhők mögül. Gondolok azokra, akiknek ott nyugaton még süt a nap, talán ők is gondolnak rám. Így próbálok szórakozni, de a fejem sehogy se akar egyenesen állni a nyakamon. Erőltetem, erőltetem, aztán nincs tovább. A táskám mellettem, a kis diák alszik a másik oldalon, már rajtunk kívül csak egy mama vigyáz két kis gyermekére. Eszembe se jut, hogy féljek. Ebben a kis agyonfestett, rozsdáit mutogató kocsiban nem utaznak milliomosok, a maffia lenézi az ilyen alkotmányt…
Nem sokáig lebegtem a tudattalan világban, zöttyen a vonat és felnézek. A táskám rendben van az oldalamon, a diákfiú eltűnt, valahol kiszállt. A helyén, velem szemben, egy magas, tagbaszakadt férfi ül. Hamuszínű, hosszú kabátját a derekán madzaggal kötötte össze. Fején bozontos, ősz haj, arcán megmerevedett, kifejezéstelen vonások. És engem néz. Mit néz rajtam? Nem jól érzem magam, szeretném ezt az éles tekintetet megsemmisíteni.
Az est mind sötétebb, kilenc óra felé jár. Hátra nézek, a férfin kívül csak az anya a két gyerekkel és én vagyok a kocsiban. persze, szombat este az emberek nem a város felé tartanak. Az ember csak folyton engem néz azzal a fagyos, hideg tekintetével. Kicsit borzongok, de elhessegetem magamtól a remegést. Nem merem megszólítani. Felállni is félek, hogy az anya mellé üljek.
A vonat újra megáll, az emberem kiszáll. Végre! Fellélegzem… Hogyan lehetek ilyen ostoba, félek egy ilyen elhagyatott külsejű öregembertől, akire egész biztosan senki se vigyáz.
Kiszállok, a taxisnak kifizetem a bérét, megvár, amíg ki tudom nyitni a kaput, és bemegyek a házba. Megköszönöm, az utcán már senki se jár. Hol van az ifjúságom vidám városa, mikor a nyári estéken szívesen bolyongtunk a poros macskaköveken?
Reggel vidáman kelek fel. Készülődöm a nagy ünnepre. A fiús papa szépen meg fogja kérni a lányos szülőket, hogy adják oda leányukat a fiuknak, hogy most már, egymásra találva, együtt egyengessék útjukat.
Keresem a táskám, benne a pénztárcám. Számos rekesze van, sokszor magam se tudom, melyik rekeszbe mit teszek. Nyugodtan keresem a kis ezüstszalagost, hogy illően becsomagolhassam. Nincs, nincs sehol. Újra kinyitom a tárcát, megnézem valamennyi rekeszét. Nincs, az áldozati adományom a rítushoz eltűnt. Keservesen sírva fakadok. Most már nincs idő pótlására, mindjárt jönnek értem.
Elhangzik a beszéd, ki mosolyog, ki könnyezik, és én ott állok az áldozati rítus asztalánál üres kézzel. Virág, virág, rengeteg virág. Rákerül a gyűrű az ujjakra, csattan a fotós gépe, örökítsük meg ezt a soha vissza nem térő pillanatot, az ősi szent rítust, melynek asztalánál elmaradt az áldozati adományom. Persze, pótolhatom.
A madzagöves férfira gondolok. Döbbenetes volt. Ő is egy ősi „rítust” őriz, a fennmaradás rítusát. Amíg egy pár pillanatra elbóbiskoltam, ki tudta venni, az évezredes zsebmetsző ösztönnel, azt az egy darabot, ami érdekelte. A többit, az apróbbat meghagyta nekem. Talán még sajnált is, azért nézegetett. A koccintásnál, a libationál, az „italáldozatnál” arra gondoltam, hogy az ő italáldozatánál felébredt-e benne a Spiritus, a Lélek? Rettenetes dolog a szegénység. A lelki szegénység még rettenetesebb.
Szóljon hozzá!