Délután hívott, hogy este nézzek be hozzá, aztán el is mentem. A konyhában ültünk le, sokat beszélgettünk lényegtelen dolgokról, de hát az ember legszívesebben lényegtelen dolgokról beszél, ha beszélgetni hívják, s leginkább azért, mert talán lényeges dolgok izgatják, amire úgysem talál magyarázatot, s nem is adhat neki tanácsot senki. Hosszan beszélgettünk, közben a gyerekek jöttek-mentek, elterelve a beszélgetés fonalát, amit mi szívesen hagytunk is elterelgetni, elszakítani. Búcsúzáskor esernyővel kínált, mert közben az eső eleredt, egykedvűen, mint az Ágnes-nap körüli eső. Az esernyőt nem fogadtam el, mert a sapkám és új kabátom igazi műbőr váll fölötti betétje megvéd a víztől. Otthon éppen a nappali villanykapcsolójához nyúltam, amikor az írógépem csengetett. Eszembe jutott, eszembe juttatta, hogy le kellene már írnom, amit a madarak viselkedéséről, hangjáról tapasztaltam az elmúlt hónapokban, mert az talán más számára is érdekes. Azt hiszem, ez hajtott haza, pedig nehezen indultam, nem szívesen hagytam ott a gondosan kezelt, lassan lötyögő sűrű fülei vörösbor zamatát, s az asszony kellemes hangját, bár sokat nem beszélt, inkább csöndes volt, mint az özvegyasszonyok január végén. Valamit pedig biztosan mondani akart, mert hívott, s ok nélkül ezt nem teheti. Talán ha dianás cukrot viszek, közlékenyebb, de nem akarom hitegetni, nem akarom megzavarni apró figyelmességekkel. A cukornak biztosan örült volna, mert legutóbb is, úgy éreztem, nagy jelentőséget tulajdonít egy ilyen gesztusnak, ami részemről spontán és őszinte, s magam számára is meglepő. Meglepő, hogy kedves, szimpatikus nőkkel újabban közlékeny vagyok, s az első biztatásra feltárom szívem legbelsőbb érzéseit. Keresem tekintetüket, akár közömbös pillantásukat is, azt hosszan elemzem csokoládé bevonatú dianás cukor szopogatása közben. Lehet ez részletkérdés, lényegtelennek tűnő elmélkedés, de a naphoz, a mindennapokhoz tartozó lényeges eleme is az életnek, a létnek. A madarakról lehet, most mégsem írok, pedig tapasztalataim, amelyeket pontos, magnetofonos, oszcilloszkópos vizsgálatokkal tudok igazolni, a tudomány számára is fontosak lehetnek. Azért az érdekes, hogy pontosan a villanykapcsoló kattintásakor csöngetett az írógép. Az meg biztos, hogy a madarak egymás közötti kommunikációja, egyszerűbben mondva hangja, éneke, az utazás, a röplét és az emberi lelkek bennük való továbbélése, a számunkra már meg nem határozó, de nekik fontos küldetés körül forog, nyilvánvalóan alacsonyabb szintű, állati elmén. Körülöttünk azért vannak, keringenek, néha hangoskodnak, mert nem figyelünk rájuk, csak néha hallgatjuk pár pillanatig, őszi kiránduláson vagy tavaszi rózsaszín hajnalokon a fülünknek tetsz hangokat. Nem is próbáljuk megfejteni régi lelkek üzenetét trillázó vagy szomorú hangjukban. Közlésükben, emberek üzeneteiben nem hiszünk, nem akarunk hinni, mert úgy gondoljuk, hogy a pillanatnyi madárfütty vagy ének csak a kellemes természet része, hangulatunk gerjesztése, egyszerűen madárének, csicsergés. Nem halljuk az üzenetet, a rokonok, barátok, régen elment emberek kérését, hozzánk küldött magyarázkodását, tettük, esetük akkori értetlen okát. A madarakról, a tapasztalatokról majd írni kell, s kiegészíteni újabb vizsgálati eredményekkel. Külön tanulmányozni kell utazásaikat, önfeledt, félelem nélküli repülésüket s annak okát, hogy miért szeretnek körülöttünk, miért ők a kiválasztottak a közvetítésre. Az ember sokat gondolkodik – ha gondolkodik -, meg akar fejteni köznapi dolgokat, ismerni akarja önmagát, s a másoktól tapasztalt felé irányuló értetlenséget. Pedig minden egyszerű, mint a madarak röpte, finom kis lába, könnyű teste, tollai szépsége, elhullott tollai szép vonala és színe, s az elhullott tollak teljes használhatatlansága.
Legyen Ön az első hozzászóló!
This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.
Szóljon hozzá!