Nagyapám majdnem minden tavaszon hozott egy vadnyulat a szőlőből. Hogyan fogta, hol szerezte, soha se tudtuk kideríteni. Amikor kérdeztük, hamiskásan elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Megsóztam a farkát, és belebújt a tarisznyámba.”
Ezen a tavaszon is meghozta a nyulat. Apró, szürkésbarna jószág volt, szinte észre se vettem, úgy megbújt a madárlátta kenyér mellett a tarisznya sarkában. Az öreg csak mosolygott, és nem a fogasra akasztotta a tarisznyát, mint rendesen, hanem a szék karfájára. Amikor felkapaszkodtam a térdére, a fülembe súgta:
– Nyúlj csak bele a tarisznyába! Majd meglátod, mi lapul ott!
– Nyúl, nagyapa? – ugrottam a nyakába. – Meghozta a kis nyuszimat?
– Én nem tudom, nézd meg!
Óvatosan belenyúltam a fekete bőrtarisznyába, és majd a mennyezetig ugrottam örömömben.
– Mami, nagymamikám, nyuszit hozott a nagyapa! – lelkendeztem. – Tessék hozni a fedeles lábost, el ne szaladjon!
– Dehogy szalad az el – csitított nagyapám –, hisz’ még szopós. Különben is meg van sózva a farka…
Másnap ketrecet csináltunk neki. Kibéleltük mindenféle rossz rongyokkal, szőrmedarabokkal, nehogy megfázzon. A szomszéd gyerekek irigykedve néztek rám, mert nekem igazi vadnyulam volt. Hozták is a szénát, füvet, akácfalevelet, hisz’ ingyen senkinek se voltam hajlandó megmutatni. Még a legjobb barátomnak, Attilának se. A hátsó szomszédunknak volt két tehene. Az ő fia volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy dudliztassa a nyulamat. Igaz, az övé volt a dudli, meg a tej is.
Már csak neve nem volt a nyulamnak. Hamarosan megtartottuk hát a keresztelőt, hiszen minden tisztességes nyúlnak illik, hogy tisztességes neve legyen. Neki Muszmusz lett a neve. Miért éppen ez? Mert a szomszédék Juliskája még nem tudta kimondani, hogy nyuszi. Azt mondta: musz-musz.
Muszmusz gyorsan felcseperedett, és láthatóan kedvére volt, hogy foglalkozunk vele. Az ölembe ült, és a kezemből falatozott. Nagyon szerette a sárgarépát. Bizony előfordult, hogy mire nagyanyám föltette a tűzhelyre az ebédet, kétszer, háromszor ki kellett ballagnia a kertbe sárgarépáért, mert elcsentem az asztalról, és Muszmusz jóízűen megreggelizte. Úgy tett, mintha nem venne észre semmit, de azért félhangosan megjegyezte: „… pedig meg mernék esküdni rá, hogy hoztam be sárgarépát…”
Egy nyári napon mintha megbokrosodott volna az én sózott farkú Muszmuszom. Kaparta a ketrec alját, rágta a rácsot. Mindenáron ki akart szabadulni. Hiába nyújtottam neki a legjobb falatokat, rám se hederített.
– Felébredt benne a vad ösztön – mondta nagyapám. – Az övéihez kívánkozik.
– De miért? – pityeredtem el. – Én mindent megadok neki, a mamája se szerethetné jobban…
– A szabadságát nem pótolhatod, kisfiam! Gyere, engedjük el!
– Nem! – kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá a lábammal. – Muszmusz az enyém. Nagyapa engedje el a saját Muszmuszát!
Az öreg nagy levegőt vett, nyelt egy jókorát, sarkon fordult és otthagyott. Később visszajött, megállt a hátam mögött, és csak annyit mondott:
– Kegyetlen gyerek vagy. Én Muszmusz helyében megszöknék tőled.
A jóslat bevált. Másnap reggel üresen találtam a ketrecet. Napokig sírtam, toporzékoltam, de végül is bele kellett nyugodnom, hogy nincs többé Muszmuszom.
Ősszel, amikor már a szürethez készülődtünk, viszontláttam a partoldalon. Nagyapám hívta föl rá a figyelmemet. Alig egy kőhajításnyira lehetett tőlünk, és nem ugrott föl, mint a többi nyúl, amikor meglátott bennünket. Nyugodtan falatozta tovább a cukorrépa levelét. Apró, szürkésbarna kisnyulak ugrándoztak körülötte.
– Megismered? – kérdezte nagyapám.
– Hát persze… Ő az én Muszmuszom. Muszikám, gyere ide! – kiáltottam felé. Nem jött, hogy is jött volna. Vidáman meglengette két hosszú fülét, és eltűnt a kisnyulakkal a répasorban.
– Látod – mondta nagyapám–, megköszönte, hogy visszaadtuk a szabadságát. Még a gyerekeit is bemutatta. Ha beszélni tudna, most azt mondaná: „Ne haragudj, de ők, meg a szabadságom többet jelentenek nekem még a nagymamától lopott sárgarépánál is.”
Hozzászólások