Tanyasi életünket Kerülőn csak ritkán kényeztette el a sors történésekkel, melyek hosszabb ideig ellenálltak volna a feledésnek. De ha mégis történt valami említésre méltó, hetekig beszélgettünk róla.
Egy ilyen esemény volt az évente ismétlődő búcsú, a falu védőszentjének ünnepe, amelyet családunk is előszeretettel megünnepelt. Már napokkal az ünnep előtt megkezdődtek az előkészületek baromfi- és disznóvágással, főzéssel, sütéssel meg a pajta kiürítésével, ahol asztalok és padok lettek elhelyezve az ünnepi ebéd lebonyolításához. Vendégeink lovai számára szénát raktak a kiszemelt helyekre, és az udvar egy dicsekvésre méltó állattal gyarapodott.
És a rokonok jöttek is; egyedül, párosan vagy csoportokban; gyalog, biciklivel vagy lovaskocsival. Az udvarunk gyorsan megtelt. Mi, gyerekek csak azért is szerettük ezt az ünnepet, mert az érkező vendégektől rendszeresen zsebpénzt kaptunk. Ez a pénz volt az év legjelentősebb bevétele. E bevétel reményében egy furfangos tervet eszeltem ki magamnak az ünnep délutánjára, tehát arra az időre, amikor mi, gyerekek szokás szerint a szénapajtában tombolunk, és a felnőttek beszélgetésekkel, udvarunk megtekintésével és hasonló időtöltésekkel foglalták el magukat.
Mindig is szerettem volna ringlispílezni, ahogy a körhintázást abban az időben említeni szokták, de nemcsak a lehetőségek hiányoztak ehhez, hanem szüleim is ellenezték. De ezen a napon sikerülni fog, erről meg voltam győződve. A körhintát már felépítették lent a faluban, a belépőt fedezni fogja a rokonok kilátásban lévő adománya, és az ünnepség forgatagában nem fog feltűnni, hogy egy bizonyos ideig nem vagyok jelen.
Az ebéd lezajlása után és néhány játszmát követően a megjelent unokatestvéreimmel sikerült észrevétlenül elhagyni portánkat. Időt akartam nyerni, ezért nem a megszokott utat választottam a legelőn és a szőlőhegyen keresztül, hanem toronyirányt, mert az út így egy jó kilométerrel rövidebbnek tűnt.
A gyümölcsösünkön keresztül rohantam lefelé, aztán túljutottam a sűrűn benőtt erdőszélen, átugrottam a patakon, végigfutottam egy keskeny szurdokon, átmásztam kidőlt fák törzsein vagy átkúsztam alattuk, követtem a patakot, mielőtt ez egy kisebb tavacskává szélesedett és ezzel utamat elzárta. Ezután egy meredek partoldalt kellett bevennem, majd egy sűrű bozóton átjutnom, mielőtt egy keskeny ösvényt találva a faluhoz vezető utat elértem. Végre civilizáció, gondoltam magamban, és meggyorsítottam lépteimet az elveszett idő behozása érdekében.
Ekkor már láttam a körhintát, kiskorom dédelgetett vágyát, és csaknem elviselhetetlen volt a remény, hogy az egyik láncon függő karszékét mielőbb elfoglalhassam. Néhány perccel később elértem a hinta körül összegyűlt, dulakodó emberkoszorút, sőt ennek része is lettem.
A tömeg őrjöngött; a jelenlévők lökdöstek, rugdostak és fenyegettek, de mindennek ellenére hamarosan már a hinta ülőkéi egyikének megvásott deszkafelületén ültem. Kifizettem belépőmet, bekapcsoltam a biztonsági láncot és páratlan izgatottsággal vártam, hogy függőparipám körútjára induljon. Ez egy enyhe zökkenés után meg is történt a körülöttünk ácsorgók rajongó szemtanúskodásának kíséretében.
Menetünk egyre felgyorsult, Már néhány méter után elvesztettük a földet a talpunk alatt. Egy láthatatlan erő hajított bennünket egyidejűleg kifelé és felfelé is, hasonlóan Dávid kövéhez, melyet Góliát elleni küzdelmében parittyájában használt. Remélhetően állják a láncok a sarat, gondoltam magamban. Ugyanezt gondolhatták a körülöttünk várakozók is, akik rendszeresen hátraléptek egy összeütközés kivédése érdekében.
Mennybeli kép volt ez, és élvezet mindenki számára; nekem is.
A helyzet viszont gyorsan megváltozott. Néhány felpördült utastársnak sikerült az előtte függő ülőkét elérni és ezt előre vagy oldalra taszítani, együtt a benne ülő utassal. Az elvadultan tántorgó székek hihetetlen összevisszaságot okoztak, az utasok visítottak, sírtak, jajgattak, magam se voltam kivétel. Minden beavatkozás kizártnak látszott. És ahogy a sors ezen a napon megkívánta, én is kaptam egy harcias utast a hátam mögé, aki látszólag élvezte, ahogy én, egy eltévedt akrobatára emlékeztetve, a levegőben támolyogtam, előre, majd hátra, aztán fejjel lefelé. Ettől a kényszergyakorlattól iszonyúan rosszul lettem. Úgy éreztem, mintha egy elefánt tombolt volna a gyomromban. Minden erőmet összeszedtem, nehogy a fantasztikus ünnepi ebéd még meg nem emésztett maradványai a gyomromat a bennünket körülvevő, ünnepi ruhába öltözött társaság irányába elhagyja.
Miután a szörnyű átok csillapodni kezdett és a körülöttünk állók szemmagasságába kerültünk, jött, ahogy jönni kellett. Erőteljes erőfeszítéseim ellenére is a természet győzött az akaratom felett; sajnálom. Mérhetetlen kárt okoztam a bájos arcok és a gyönyörű ünnepi ruhák tengerében.
Hetven évvel a történtek után még mindig mély szégyenérzet tölt el, ha az esetre gondolok. Az elszenvedőkhöz őszinte bocsánatkéréssel fordulok.
Hozzászólások