Az Idő túlmegy hetedhét határon,
bármily irányban – fennmarad az álom
egy-egy szívben (hányban?). Ha Pécsett jártam:
Nagynyárád előtt, s után (Baranyában),
az a vonat Pécsről indult (Mohácsra),
s a Zsolnay-kút díszkerámiája
igen tetszett. S tűnődtem egy-egy estén
azon: Eszme, egykori, ó-keresztény
sírja örök, vagy alvó a világon,
s mily álommal rokon benne volt álom?
Volt úgy is, hogy felmentünk a Mecsekbe, –
zöldet zengő táját nagyon szerette
nejem, a Tündér (Nagynyárád leánya),
s lobbant a kék szépsége, szabadsága.
HETEDHÉTHATÁR. Jó tudni, hogy van még,
mert kell a vers, amelyben végtelenség,
– vagy darabkája. S Tanácsa a Létnek,
annál inkább, mert ma oly kevés ért meg
egy Petőfit, Adyt, József Attilát, –
s író kezek is olykor dehogy tiszták!
Kell az igaz vers, gondolkodó próza,
múlt, jelen, s jövő Szépségek tudósa,
kutatója – és kell, amíg nem késő:
a Becsület, világgal szembenéző!
Az Idő túlmegy hét határon. Látjuk,
s türelem kell: a jó irányt bevárjuk,
igen, az is, de tenni is kell érte.
Szó is tett lesz, ha Szépség messzesége
közelebb jön a megszokott szavakban,
s Csillag kigyúlhat bús csillagtalanban.
Csillag kigyúlhat, Lélek megjelenhet.
Parancsot adhat közöny-kedvű Csendnek,
s megbújt szívekben felébredhet Álom,
innen, és túl is Hetedhét határon…
(2017)
Hozzászólások