Karácsony: zenélve zengő, meleget sugárzó lágy hangsor, fényesen komor szó. Templomok hideg kövére térdeplő fények. Megelevenedő szentképek, a színhely: Betlehem, a szereplők változatlanok. Felnagyított képek, arcok és hangok. Mária arcára szivárgó mosoly, mellette az újszülött, kinek mellkasából felszakadó sírás, a születés győzelmi indulója, a létezés örömódája. A születés csodája, ami meghat és szelídít bennünket. Ilyenek voltunk mindannyian egykor, akik az áruló fényért felejtettük el anyánk jajszavát, és a combpartok fölötti véres sövényt.
Csecsemősírás, a tisztaság, ártatlanság zenéje: érezzük-e, hogy mennyire eltávolodtunk magunktól?
Elérzékenyülünk a kisded láttán, sírásának hallatán, szeretjük magunkban, akik voltunk és még erősebben kívánjuk, akivé szerettünk volna lenni.
Fények, illatok: imbolygó gyertyalángok, olvadó viasz szaga, temetések, temetők hangulata, halottak napját idéző félelmetes szépség, ahogy lángba borul a temető. Majd a csillagszórók ijesztegetése, amint a sötétben percegve villámlanak. Gyertyák, csillagszórók sötétséget ijesztő fények, időzített létünk jelképei. Szapora lángok, villanások jelenlétünk szemfényvesztő mutatványai, amíg itt, középen, ahogy a sötétségből a sötétségbe át…
Vakító hópihék vagyunk Isten tenyerén, játszik velünk gyönyörrel, amíg el nem olvadunk.
Zenék, dallamok, éjféli misék: hagyományápolásba menekülő és tomboló hiányérzet, az elfogyó melegért, a szeretet gyönyörűségéért. Szeretne leolvadni rólunk motorizált sorsunk jégpáncélja, nyílni akar az agyonhajszolt, megkérgesedett szív a jónak, még áhítattal.
*
Nem engedném kivágni a fenyőket. A fák testvéreim, tanítómestereim: hűségesek a földhöz, ahol születtek, szépek, méltóságot sugall titokzatos némaságuk. Elfogult vagyok a fákkal, különösen a fenyőkkel szemben. A fenyők, akár óriás, zöld gyertyák, eretnek lánggal égnek, őriznek valami forradalmit, eleven felkiáltások, ősi dac megtestesítői, miközben állják az évszakok, az idő kihívását, megpróbáltatásait.
Szabad-e megfosztani őket alattomosan és hidegvérrel a szabadságuktól, az életüktől, az életüket jelentő szabadságtól? Így karácsony tájékán el kellene zarándokolnunk a fenyvesbe és alázattal kérni egy-egy parányi ágacskát a legmegtermettebb fáktól, csupán egyetlen hajtincset az örökzöldből. A fák talán önként törnék le és nyújtanák legszebb ágaikat, nem törődve a friss és mély sebekkel, mert felejti a fájdalmat az, aki magából tépve, magát csonkítva, örömet szerezhet másoknak.
Elég lenne egyetlen ág is asztali vázánkban, mert benne a karácsony illatának illúziója, a zöld reményteli üdvözlete. Különös fájdalmat és bűntudatot érzek minden kivágott, megkötözött, kókadt fenyőcsemete láttán. Könnyű megölni azt, aki nem tud védekezni.
Hozzászólások