A 19. század végén készült interjú, amelyet Wekerle Sándorral készített Bródy Sándor, a mostani interjúkészítőknek is példaértékű. Nemcsak a felkészültsége csodálatos, hanem az interjú leírásában a válaszoló viselkedését és a kérdezőben felmerült gondolatokat is közli az olvasóval.
Messzemenően jól illenek ide Buzinkay Géza Hírharang, vezércikk, szenzációs riport című könyvében leírtak: „Ami itt olvasható, remélhetőleg bizonyság arra, hogy a sajtócikkei, a publicisztikák nemcsak kordokumentumok, hanem írásművek is, amelyek bár – Kodolányi szavaival – a perc művészeteként születtek, mégis fennmaradhatnak, érdemesek újraolvasásra.”
Bródy Sándor: Beszélgetés Wekerlével
…Az elmúlt héten fölmentem hozzá. Damjanich utcai kis palotájában kerestem föl és minden idővesztegetés nélkül rátértünk a tárgyra:
– Kegyelmes uram eltűnt a magyar politika színteréről, a nemzet ezt érzi, ha nem is hangosan konstatálja és idegeskedik. Minden bók nélkül szólva, méltán, mert a kínálkozó gondolat ez: mi dolog, hogy éppen Wekerle Sándornak, aki a polgári társadalom véréből sarjadzott és nem nexusok, hanem a maga tehetsége és ereje segítségével emelkedett az ország miniszterelnöki székébe, az első vezető államférfiúnak, akiről bizonyos, hogy demokrata: félre kellett állania? És ennek a lépésnek a belső történetéről még mindég csak pletykákat tudunk, mi az igazság?
– Igen egyszerű: el kellett mennem, mert a korona bizalmát – különösen apróbb napi kérdésekben – az utolsó időkben nem bírtam. Nem kutatom, hogy a bizalom ez elvesztésén kik munkálkodtak, érdekből vagy puszta szenvedélyből és hagyományból? Ha az ember meg is találja a nyomokat, minden hiába. A fődolog ebben az, hogy nem volt szabad kockára tennem a nemzet és a felség között való jó viszonyt, amelynek okvetetlenül szenvednie kellett volna kettőtől: az egyik az én személyem, mint közvetítő faktor, a másik: az én terveim. – Vonjuk le a következtetést: tehát, ha kegyelmes uram terveit végrehajtja, bizonyára a nemzet javára, ez nem tetszett volna a felségnek? – Ez a kérdés rabulisztikus, erre nem felelek. Nem is helyes, nem is érdekes, nem is tartozik rám. Ami engem illet, az, hogy miniszterelnökségem utolsó idejében politikai barátaim, mint ellenfeleim azzal a váddal illettek, hogy nem fektetek elég súlyt a korona és a nemzet között szükséges jó viszony fenntartására. Ez a vád magában foglalja az ítéletet és tisztázza a történteket.
– Kegyelmes uram, engedjen meg egy közbevetett kérdést, amelyet polgári módon, politikai kothurnus nélkül szeretnék feltenni. Azt tudniillik, hogy alkotmányos országban van rá eset elég, hogy a kormány vezetőjének és a koronának a felfogása szemben áll egymással és a végén az első győz. A példák őshazájában, Angliában volt rá elég példa, hogy a bukásokat megunta, és elejtette a maga felfogását, nyilván alkotmányos szükségből, mert nem kapott embert és pártot a maga álláspontjának érvényesítésére. Nem lehető ez nálunk?
Válasz – egy mosoly.
– Gyerünk tovább – monda Wekerle Sándor – és vizsgáljuk meg tévedéseimet. Hiszem, hogy nem volt velem könnyű politizálni. Bizonyos elveket nem lehetett kiverni a fejemből, például a magam részéről semmiképpen nem akartam megkezdeni a kiegyezési tárgyalásokat addig, amíg a főbb elvekkel tisztában nem voltunk magunk között. Gondolom, a nagy nyilvános hercehurca egyik államnak sem használt, főképpen nem a monarchiának, a világ előtt, amely látta a spekulátumot, a hangos, a kicsiny, ravaszkodó alkut. Végre is, kell valamit tenni a tisztességért is, és ennek elmellőzése nekünk –mellesleg – pénzünkbe került. Az idő előtti tárgyalások és a nyilvános hercehurca nélkül a kvóta 1897-ben kevesebb lett volna. A mostani kormányzat már semmit nem tehetett. Hanem ez már friss politika, hagyjuk és menjünk vissza az én antiquált korszakomhoz. Visszagondolok végre nem hajtott terveimre: adórefomra – amelyhez nekem már akkor volt elég adatom –, az adminisztráció reformjára, más egyéb gazdasági dolgokra, mint a szeszmonopólium reformja, a cukorkontingentálás és egyéb ipari dolgok.
Ha maradhatok, azt hiszem, régen túl vagyunk mindezeken és minden geniestreich nélkül olyan dolgokat ütöttünk nyélbe, amelyek az állam jövedelmeinek felhasznált többlete fejében újabb pluszokra nyújtanak állandó alapot. A közigazgatás államosítása behozza költségeit, hiszen még a bíróságok államosítása is behozta. Nekem ez a dolog igen sürgős volt, ma is türelmetlen vagyok, mert rettegek a jövendőtől, attól, hogy Magyarország belefúljon egy szörnyű bureaukráciába. Előttem van folyton a rémkép, hogy az államnak annyi szerve lesz, hogy maga sem ismeri ki magát, nem tudja mi, mire jó. Egyszerűsíteni és unifikálni kell az egész gépezetet, különben elsüllyedünk a zavarban és – a helyhatósági költségekben.
Nem csudálatos, hogy Wekerle Sándor minduntalan visszatér pénzügyi kérdésekre, és ugyancsak élére veri a nemzet garasát. Temérdek mondanivalója van e téren, de azért csak – némi rezignációval – érintette a valuta fontoskodó vagy gonosz akadályait, és némi idegességgel szólt arról a politikusról, aki Bécsben „saupollak” néven lett ismeretessé. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, de úgy vélem, hogy terve, a szeszmonopólium reformja osztrák politikusok magánérdekén és magyar politikusok ügyetlen lágyságán tört meg, és hogy némely magyar ipar, mint például a petroleumfinomítás is, azon ment tönkre, hogy lengyel tehetségek Galícia – és birtokaik – felé irányították a monarchia súlypontját. Megloptak bennünket tudtunkkal, és nekünk ezt mosolyogva kellett letagadnunk, nehogy a korona és a nemzet közötti jó viszony megzavartassék. Az összefüggés nem eléggé világos, de sem az idő sem a hely nem alkalmas arra, hogy firtassam. Az államférfiú folytatta hangos gondolatait:
– Bizony nehéz nem politizálni, ha az ember megszokta. A szenvedély, nagy és nehéz dolgokat csinálni: szinte emésztő. De vajon lehet-e? Ma – más; akkor, amikor én visszavonultam: nem lehetett. Mit tettem volna? – kérdem most önnel magadnál. – Az utánam következő politikának sem a céljaival, sem a módjaival – különösen ezekkel – nem érthettem egyet. A vezetés egyrészt dilettánsnak, másrészt félelmetesnek tetszett. Hogy mindkettő volt, gondolom, azóta be is bizonyult. Mit tettem volna. Ellenzékbe menni? Egymagamban? Követett volna-e valaki? De elmentem volna egy-magam, ha ennek a nemzetre nézve valamelyest haszna remélhető lett volna. A kormányelnöki székből az ellenzékbe, nálunk az bizarr, másutt a parlamenti kormány rendszerből folyó, természetes és szükséges. Nálunk mindjárt a korona és a nemzet közötti jó viszony elrontásának vádját zúdítják az ember fejére…
Elhallgatott. Kevés vártatva folytatta:
– Az igaz, hogy a király rendkívüli elme, állami szempontból maga a megbízhatóság, vele még egy kis egészséges abszolutizmusba is inkább bele lehet menni, mint egy dilettáns kormányzat kisbírószerű alkotmányosságába. Óh, a király.
– Maradtunk az „Oh”-nál, és hiába volt minden, a Wekerle Sándor hatalmas egyéniségén át nem sikerült I. Ferenc József igazi egyéniségéhez eljutnom. Én csak kérdeztem:
– Igaz-e, hogy a felségre kicsinyrendű házi papok befolyással vannak… Igaz-e, hogy Neki egy katona özvegye százszor fontosabb, mint egy más, polgári tisztviselő özvegye, és hogy miatta nem lehet a tisztviselők fizetésének rendezésébe bele se fogni igazán, hanem elébb föl kell emelni és végképpen rendezni a katonatisztek fizetését? Ez az, hogy a polgári társadalom iránt semmi érzéke, vajon igaz-e?
– Nem hallottam, nem tudom! És nem szeretem, hogy Ön erről velem akar beszélni.
– És mit mond, kegyelmes uram ahhoz, hogy mindennek, amit tőle a magyar, mint magyarság kap, oly borzalmas ára van?
– Ne kérdezzen, nem tudom, nem látom. A Kossuth…
– Igen, Kossuth és a király, hogyan függ ez össze?
– A titkolódzás az ilyesmiben: fölkelti a gyanakodást. Hitem szerint sem államérdek, sem géne nem parancsolja ebben azt, hogy ne gondolkodjunk róla. Ugyan beszélni nincs mit, különösen nekem. Magától értetődik, hogy ebben a kérdésben az én helyzetemet igyekeztek odafent könnyűvé tenni, a nemzetnek pedig hinnie kell, hogy ebben a dologban a felségnek nincsen külön napi politikája.
– Amely napról-napra változzék?
– Hagyjuk el. A felség következetes, erélyes, szigorú, de pilosophus! És hál’ Istennek szerencséje is van, például Széll Kálmánnal, aki valóságos önfeláldozással vette kezébe az összekuszált és elvadult ügyeket. Nincs politikus, aki jobban tudná a mesterséget, mint ő, az elméje – éppúgy, mint a keze – erős és tiszta. Boldog vagyok abban a reményben, hogy látni fogom az én ideáimat is az ő egyéni kivitelében. Mellette van az ország, a király és önök, a sajtó, még pedig hallatlan mértékben. – Némelyikünk őt Napóleonnak és az államtudomány Shakespearejének nevezi, és mondják, ő ezt nem találja túlzottnak. Félős, hogy az új kormányelnök nagyon hiú. Nagyság nincs hiúság nélkül, ez benne szép és szükséges tulajdonság. De a sok hiúság, nem árt-e neki meg, nem fogja-e meg egyszer magát az aranyos hálóban?
– Övé a jövő!
– És a kegyelmes uram jövendője?
– Dolgozom és végzem azt a munkát, amire ítéltettem. Ön azt mondja, széklábat faragok a phalansterben. Hát azt teszem, ha azt vállaltam.
– Amíg valami nagy baj következik be, és szükség lesz egy szakminiszterre, akinek van tekintélye Európában, positív tudása és még mindig nagy népszerűsége itthon?!
Hozzászólások