Többször megfordultam társaságában, bár lehet, ezek a találkozók, annak idején csak számomra voltak fontosak. Ha jól emlékszem első találkozásunk az amatőr költők és írók pécsi csoportjának összejövetelén esett meg. Szerényen, halkan mondott véleményt a felolvasott zsengékről. Egyre odafigyelt: senkit sem bántson meg. A csoport vezetője előre figyelmeztetett bennünket, hogy ha van valakinek Tüskés-könyve, hozza el azt dedikálásra.
Tüskés Tibor egy Hetedhéthatáros összejövetelen (bal oldalán felesége, Anna, jobb oldalán Tám László)
Nekem volt egy, amiben a szülőföldjéről, a Dunántúlról vallott imígy: „A szülőföldet nem mi választjuk, szerencsés esetben a szülőföld választ minket. Úgy, hogy családot, otthont, anyanyelvet ad, fölnevel, beleköt a világba. Ebben az értelemben egy fővárosi, ötödik kerületi bérház épp úgy lehet szülőföld, mint egy kis falu vagy egy magányos őrház.”
Évekkel később a pécsi Magyarok Házában egy határon túli gyermeklapok szerkesztőinek tiszteletére adott vacsorán találkoztunk újra. Együtt nótáztunk. Mindenkihez volt pár jó szava. Dicsérte a Hetedhéthatárban megjelent írásaimat, biztatott, csak folytassam.
Első, és mindeddig egyetlen kiadott verses-prózás kötetemet szívesen fogadta. Pár hét múlva egy rövid levélben írt róla „kritikát”. Csak a jót emelte ki. Ő így kritizált.
Novemberben a kisebbik fiam arra kért, „kaparjak elő” valahonnan két dedikált könyvet, mert be kell vinnie irodalom órára. Talán egy jó jegyet is kaphat így a szorgalmas munkája miatt. Mit meg nem tesz az ember a gyereke miatt? Gondolkodni kezdtem. Van egy Kányádi verses kötetem, no meg egy Tüskés, világosodtam meg rövidesen. Már csak elő kellett bányászni a könyvespolcról.
– Mondd, Bálint, ha kortársak, akkor is jók?
– Persze, apa. Mindegy.
Egy csütörtöki napon vitte be a két kötetet az iskolába. Aznap este tudtam meg, Tüskés Tibor sajnos már nem kortárs.
Hozzászólások