Adjon az isten fényeket,
Temetők helyett életet.
Diadalmasan szállt ki a téren. Végre itt vagyok, te szeretett város – gondolta némi patetikus felhanggal. Ismerős léptekkel szántott végig az ódon macskaköveken, melyek a városállam dicsőségét hirdették egykoron. Meg sem állt a Hotel Budapestig. Ám út közben különös dolog történt: nevetést hallott a háta mögött. Mindez nem lenne különös ezen a vidám helyen, ám tény, hogy ő most üres utcában állt. Dermedten. A nevetés megismétlődött. Riadtan rohant tovább, mintha nem is akarna tudomást venni a kacajról. A kacajról, mely inkább szánakozó, mintsem gúnyos volt.
Idegesen indult fel a szobájába. A hordárnak gyorsan a kezébe nyomta a borravalót, csak minél előbb egyedül maradhasson. De megérdemelt pihenés helyett egész éjszaka idegesen járkált a szobában. Nem bírta tovább. Kirontott lakhelyéről, lerohant a lépcsőn és kisietett a szállóból. Hirtelen nem érdekelték a szépségek. Nem akarta látni az Accademia kincseit, a Szent Márk-templom áhítatát, a Ca’ d’Oro törékeny szépségét. Rohant a vaporettóhoz, s meg sem állt a San Micheléig. A holtak szigetére érkezett.
Céltalanul bolyongott a sírok között. Próbált arra gondolni, hogy az elmúlás nem feltétlenül valakinek az elvesztését jelenti, de erre most képtelen volt. Egyszerű sírhoz érkezett. Elhallgattak a gondolatai. És ebben a hirtelen lett csöndben egy kéz érintette a vállát. Hátrafordult, de nem látott senkit.
– Mit akarsz tőlem? Egyáltalán ki vagy te?
A hang válaszolt:
– Ismersz te engem nagyon jól. Figyelmeztetni jöttem.
– Nevetéssel? Az én helyzetemben mersz nevetni?! Mikor azt vesztettem el, aki fontos volt a számomra?
– Szánalmas voltál, ahogy futottál előlem. Szánalmadban nevettelek ki. És miért nem nevezed nevén azt, akit elvesztettél? Miért nem mered kimondani, hogy a lányod meghalt?
Ekkor hangosan felkiáltott.
A hang könyörtelenül, de együtt érzően folytatta:
– És mit keresel most itt? Hol hagytad a társadat?
– Felégetek magam mögött minden hidat.
– És szerinted ez a helyes? Kihalt belőled az együttérzés? Mert szerintem igen. És ami még rosszabb, átvette helyét az önsajnálat. Mit gondolsz, mekkora fájdalmat okozol most neki? Nem elég, hogy gyermekét vesztette el, most azt akarod, hogy téged is elveszítsen? Hiszen a legjobb úton haladsz ebbe az irányba. Könnyű a jóban, a békében egymás mellett kitartani, de értsd meg, hogy nincs fontosabb, mint a bajban a másikat támogatni, segíteni. Hidd el, e nélkül nem megy.
Millió kérdés kavargott a fejében, azonban a hang hallgatott. Lassan indult el a kijárat felé. Mikor a kapuhoz ért, a vaporettóról egy fiatal, fekete asszony rohant felé. A felesége volt az. Bocsánatot akart tőle kérni, ám a nő csendre intette. Bár nem szóltak egymáshoz semmit, mégis tudták, hogy mit gondol a másik. Egy szó jutott az eszébe: szembesülés. Önmagával.
Aznap este a templomban ültek. Épp Jakab apostol leveléből olvastak:
„Testvérek, a bajok állhatatos elviselésében és a türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Lám, boldogoknak mondjuk azokat, akik kitartottak. Hallottatok Jób türelméről és tudjátok, hogy intézte sorsát az Úr. Hiszen irgalmas az Úr és könyörületes.”
Számukra új élet kezdődött a régi alapjain.
Hozzászólások