A kis falu élte békés hétköznapjait. A hegyek közé ékelődött be, oda a formás lankák ölelésébe. Így fentről úgy nézett ki, apró piros cserepes házaival, mint egy frissen szedett epres tál, csak a hab hiányzott róla. De biztosan, ha télen szemlélte volna a kíváncsi látogató, még ezt a látványt is megkapta volna. Nem volt nagy, mindössze háromszáz házból állt, de ez is elosztásában csupán tíz utcára korlátozódott. Ebből az idősek, mégis leválasztottak egy „öregfalu”-ra való központot, amely az egyetlen, – katolikus templom közeli térre -, meg egy úgynevezett „alsó” utcára vonatkozott. A többit, bármikor is épült, „újfalu”-nak becézték. Ha lélekszámban kellene kifejezni, ezt a vegyes, magyarok és tótok által lakott települést, nem lenne több mint, másfélezer. Lakott még ebben a faluban, néhány cigány család is, de ezt úgy mondták, hogy a jobbak közül valók, mert beékelődve éltek a magyarok és a tótok között. Dolgoztak, szép házban laktak.
Egy, októberi napon, a faluba költözött egy család. Kint a szélén, a lakott házaktól eléggé távol, állt egy kis düledező, fehérfalu viskó. Hosszú évek óta nem lakta senki, még a faluban sem tudták, tulajdonképpen kié ez a ház? Csak úgy állt ott magában, elárvulva. Ha eltűnt volna, biztosan keresnék, de így általában, csak a képhez tartozott. Olyan volt, mintha egy festő, szépen oda pingálta volna, ott létével a kép része volt. Ezen az októberi napon ebbe a kisházba, beköltözött egy család, erre lettek figyelmesek, meg arra, hogy a ház közelében lévő gesztenyefához egy szamár volt kikötve.
Beszéltek is erről, széltében, hosszában, de főleg a Talpi-féle kocsmában, sörözés, meg fröccsözés közben.
– Láttad a szamarat? – kérdezte egy barnahajú férfi a kis kopasztól, amint az a sörét kortyolgatta.
– Ha rád nézek, igen! – volt az egyszerű válasz.
– Hagyd a hülye vicceidet! Arról a srácról beszélek, aki Agárd fele lakik, ott a falu szélén!
– Láttam, és akkor mi van?
– Azt beszélik, van egy kis kordélya és fuvarozik. Ha valamit szállítani akarsz, elviszi! – mondta a barnahajú és tovább kortyolta a sörét.
Mások is felfigyeltek erre a beszédre, amely perceken belül kiterebélyesedett. Mindjárt elmondták, hogy Gödöllő környékéről jöttek. Két gyerekük van, a nagyobbik a lány, már tizenkét éves és szép fekete haja van. Valaki megjegyezte, hogy látszatra már olyan, akinek felmegy az anyja cipője, ezzel is érzékeltetve, nem kislány az már. – A cigányoknál ilyen lány, már szülni szokott! Jegyezte meg valaki, de ennek a beszédnek, nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget, innentől ez a vonal el is laposodott.
Inkább a Janiról kezdtek beszélni, mert az egyik fickó még a nevét is tudta. – Jó kötésű srác! – mondta a barnahajú söröző. – Már beszéltem is vele, szőke gyerek, nem néz ki romának. Olyan harminc-negyven közötti lehet. Csak fuvarozni akar a szamárral, ebből szeretne megélni.
Aztán arról esett szó, tulajdonképpen nem is választott rosszul, hiszen egy ilyen faluban, ahol már nincs ló, nincs fuvareszköz, a szállítás gondot okoz. Mégis jól jönne egy ilyen lehetőség, még akkor is, ha csak egy kordély az egész, melyet éppen egy szamár húz.
Aztán mit is fuvarozzon ez a Jancsi? Mintha önmaguktól kérdeznék. Hirtelen így Jancsinak ismeretlenül, teljes nevet adtak, ezzel is felvállalva a keresztapaságot. – Legyen a neve: Szamaras Jancsi! Erre hurrát kiáltottak és sorban koccintottak a poharakkal. A kocsmáros Talpi csak annyit mondott:
– Nem vagytok ti észnél! – és legyintett egyet, majd csapra verte a következő sörös hordót.
– Fuvarozhatna, – többek között – a szomszéd falubeli tüzépről szenet, meg fát az erdőből! – mondta a barnahajú, aki tovább vitte a prímet. A többiek helyeseltek, még azt is hozzátették, hogy olyan kisebb fuvarokat is elvállalhatna, kivihetné a hordót a szőlőhegyi présházba, behozhatná a terményt. Aztán ebből összejönne neki egy kis pénz, így legalább dolgozna. – Beilleszkedhetne közénk! – mondta valaki összegzésképen.
Erre egy kis csend keletkezett, majd a kis kopasz halkan megjegyezte: – Kár, hogy nincs lova, még a kertekben, szánthatna is.
Néma fejbólintásokkal helyeseltek a többiek.
Hirtelen azonban arra lettek figyelmesek, hogy a kocsma előtt megállt a kis kordély, előtte a szamár és az alacsony bakról leugrott Szamaras Jancsi. A szamár, ahogy ott állt, olyan mélabúsnak tűnt. Adódott ez abból is, hogy szürke szőre a fején, főleg a nagy fülei körül, már jócskán őszbe vegyültek. Olyan kedvetlen, bús „öregembernek” tűnt. Csak akkor lett vidámabb, mikor Jancsi a rávetett gyeplőt, kikötötte a kordély oldalához. Olyan volt ez, mintha észrevette volna, itt egy kis pihenő következik. Erre úgy reagált, hogy hirtelen, harsány iázásba kezdett és vagy tízig meg sem állt. Amikor aztán jól kikiabálta magát, egykedvűen állt, csak fülei és a farka mozgott, hogy az oda tolakodó legyeket elhessegesse érzékeny bőréről. Közömbös pofájáról azt lehetett leolvasni: – Nekem aztán teljesen mindegy!
Tudta ezt Jancsi is, hiszen már három éve voltak szoros barátságban. Ez olyan sorstársi barátság volt. A szamár elfogadta gazdájának, tudta, hogy enni, inni kap tőle, legalább egy kis abrakot meg vizet, ennyire azért nem volt szamár. Többre nem is volt igénye, mert amikor megálltak valahol, ő szívesen legelt. Nem válogatott, nem kellett neki „pástétom”, az út menti fű is megtette. Azt tudta magáról, hogyha Jancsi valamivel felbosszantotta, akkor ő csökönyös lett. Ilyenkor, szinte egy lépést sem volt hajlandó tenni. Még az elején Jancsi bosszankodott, főleg, ha sürgős volt a meló, várták a fuvart. De aztán hozzászokott, úgymond: – megtanulta, hogy én ilyen vagyok! Jancsi is elfogadta ezt a szamarat, melyet ő csak úgy magának, Rozinak becézett. Ezzel a nemét is elárulta, meg azt a személyességet is, amely ennek a folyamodványa volt. Sokszor, amikor otthon kikötötte és Rozi csak falatozott, elnézegette őt. Mindig mondta magának: – Olyan ez, mint egy ló, csak éppen egy kicsit félresikerült. Pedig titkon egy igazi lóra vágyott. Egy olyan almásszürkére, melynek szőrében fekete és fehér, kör alakú foltok vannak. De ez csak ábránd maradt számára. A Rozival is úgy kötődtek össze, hogy Gödöllő mellett egy fickó kért tőle kukoricát, mert akkoriban a földeken böngészett vagy húsz mázsát. Azt mondta neki, kifizeti, de esze ágában sem volt. Járt a nyakára, de az csak hitegette. A körzeti rendőr szerencsére a haverja volt, egyszer megkérte, hogy szorongassa már meg a kukoricás fickót. A rendőr el is ment, Jancsi elkísérte. Az ipse, mikor meglátta a rendőrt, úgy megijedt, hogy még beszélni sem tudott, pedig az még egy szót sem szólt. A végén kinyögte, hogy pénze nincs, de viheti a szamarat. A rendőrrel egymásra néztek, Jancsi bólintott, ő pedig azt mondta: – Akkor az adósság le van rendezve! Fogta a szamarat és az óta sorstársi barátságban élnek.
A szamár lehorgasztott fejjel állt a kocsma előtt. Jancsi, pedig bement a sörözőbe, hogy egy jó korsó sört, legurítson. Amint belépett a helyiségbe, mindjárt észre is vette, hogy mindenki őt nézi. Egyetlen arc sem fordult más irányba. Olyan volt ez, mintha ő lenne a színpadon és onnan az asztaltól, mindenki őt nézné. Tulajdonképpen ezt már megszokta. Eleinte azt hitte, azért nézik őt, mert cigány, de aztán rájött, hogy ennek nincs nagy jelentősége, hiszen ő szőke, csak a bőre egy kicsit sötétebb, olyan, mint aki sokat van kint a napon. De amióta Rozi a társa, mindenki megcsodálja. Egyszer hallotta, hogy az egyik ember azt mondta a másiknak: – Pont olyan szamarat látok itt, mint te! A másik megharagudott, szitkozódott, majdnem ölre mentek. Alig tudta a megfogalmazó, érthetően megmagyarázni neki, hogy az a szamár, amit itt mind a ketten látnak, az pont olyan.
Janit, ez a váratlan kíváncsiság csak egy pillanatig zavarta. Odament a söntéshez, kért egy korsó sört, kifizette és az egyik állópultra, letette. Várt egy kicsit, hogy a habja ülepedjen, majd nagyokat kortyolva ivott a sörből.
Elsőnek a barnahajú férfi lépett hozzá, ismerősként üdvözölte: – Gyere, bemutatlak a többieknek! – mondta és körbe mutatott. A kocsmában állók először csak néztek, egyhelyben mozdulatlanul álltak, mintha leragadt volna a talpuk, de aztán sorra kezet fogtak Jancsival. Az egyik meg is jegyezte: – Jópofa szamarad van! Még kiabálni is tud!
Ez a beszólás kellett, mert a hirtelen, kissé megdermedt levegőt, felmelegítette. Megkezdődött, illetve folytatódott a beszélgetés. Janit kifaggatták mindenről. Rosszabbak voltak, mint száz öregasszony, a kíváncsi kérdések csak úgy záporoztak. Ő, pedig állta az ostromot! Elmondta, hogy van a faluban egy rokonféle, az csalta őket ide, említette a falu szélén álló kis házat, melyet átmenetileg elfoglalhatnak. Majd lesz később telek, ha akarnak, építkezhetnek is. Az asszonynak Vácon van munkalehetőség, takarítás egy autószalonban. A két gyerek még iskolás. Ő, meg a szamárral fuvarozni akar. Azért választotta ezt, mert nem szereti a kötöttséget, a maga ura akar maradni, neki ne parancsolgasson senki!
Ebbe, mintha mindenkivel egyetértés született volna, abba is maradtak, nem volt ellenvetés. Még beszélgettek egy darabig, aztán ment mindenki a dolgára. Szamaras Jancsi felpattant a bakra, ostorával csettintett egyet a levegőbe, ezt Rozi, a szamár kissé kelletlenül fogadta, de megindult a számára még ismeretlen úton.
Innentől kezdve teltek a napok. Szamaras Janiék beköltöztek a kis házba, az asszony busszal járt dolgozni, a gyerekek az iskolában, Jani, pedig kezdte építeni fuvaroztató, megrendelő körét. Egyre többen kérték meg egy-egy kisebb fuvarra. Ilyenkor különböző eszközöket, ajtót, ablakot, pár zsák cementet, vagy éppen meszet, homokot, kellett az egyik utcából a másikba elvinni. Ami ez egyik helyen feleslegessé vált, a másikon felhasználták. Idegenek, rokonok, adták-vették dolgaikat. Jani fuvartarifája nem volt nagy, sokszor még azt is mondta, ha megkérdezték, mennyi az ára?
– Mit szán rá? – kérdezte és elfogadta a markába nyomott összeget. Egy-egy jobb nap után, számvetést készített. Ilyenkor kiült a ház elé tett hokedlire, nézte Rozit, amint szorgos farkcsapkodás és fülrázás közepette ette az eléje vetett füvet, vagy szénát. Számolta a pénzt és arra gondolt, hogy egyszer vesz egy lovat. Igenis vesz! Ezt egy nagyon komoly elhatározásnak szánta. Úgy döntött, ettől nem tágít. Már kezdte átvenni Rozi makacsságát, de ezt úgy érzékelte, ha nem lesz ilyen, akkor a terv elszáll, mint a füst. Azt, pedig nem akarta. Mindig a nagyapja jutott az eszébe, aki nagy lóvásárokról mesélt neki. Azokról a lovakról, melyeket megvett, majd eladott. Arról a színes kavalkádról, amilyen a lóvásár. Eszébe jutottak azok a történetek, melyeket a nagypapa olyan sokszor elmondott, igaz a hasonló történet, nem mindig hasonlított, a már egyszer elmondotthoz. De az mindig megmelegítette a szívét, amikor az öreg azt mondta: – Az nem is igazi cigányember, akinek nincs egy lova! Tehát, ehhez kell tartania magát.
A megtakarított pénzt, amit tulajdonképpen, a leendő lóra szánt, először nem tudta hová tegye. Persze nem sok gyűlt össze, de az elhatározás, az hajtotta. Először egy papírzacskóba tette azt a pár ezer forintot, melyet sikerült félre tennie. Aztán az volt a gond, hogy ezt a zacskót hová tegye, hogy az asszony meg ne lássa, mert akkor azonnal valamiféle tervet eszelne ki, a pénz elköltésére. A házba nem teheti, mert vagy a gyerekek, vagy a feleség, egyszer biztosan meglelné. Ahogy ott ült, kint az udvaron, várta, hogy az asszony elkészítse a vacsorát, az jutott az eszébe: – Ott az a fészer, nincs benne csak szalma, azt nem is használják, oda kellene tenni. A gondolatot tett követte. Ahogy ment a fészer felé, látja, hogy egy pár gumicsizma van a fal mellé ledobva. Rossz volt ez a csizma, a talpa eltört, befolyt a víz belé, már nem lehetett használni. Felvette. A szárába tette a zacskót, a csizmát, pedig a cserép és a szarufa közé tűzte, gondosan szalmával eltakarva.
Innentől kezdve gondolatában, ahogy dolgozott, mindig a leendő ló járt, persze a gumicsizma, a lassan dagadó tartalma is. Mindig lopva ment be oda, úgy tett, mintha a szamár körül lenne dolga. Sikerült ezt ügyesen szerveznie, a család tagjai, nem sejtettek semmit.
A nyár szépen eltelt, közelgett az ősz. Lassan egy éve, hogy ide költöztek. Az üzlet is beindult, kezdtek olyan fuvarokat kérni tőle, hogy hozzon a közeli, másik faluban működő tűzépről öt, vagy nyolc mázsa szenet. A kis kocsit erre alkalmassá tette, megmagasította az oldalakat. Ezek jó fuvarok voltak, általában naponta kettőt meg tudott tenni. A szén csak kiegészítőnek kellett a fűtéshez, a hidegebb napokra. Azért pótlásnak, mert a falut, mindenütt erdő vette körül, fát itt olcsóbban lehetett beszerezni, meg a mennyiséggel sem volt baj.
Már november közepén járt az idő, amikor az egyik ember azt kérte tőle, hozzon fát az erdőről. A fuvarért jó pénz ígért. Szamaras Jancsi már számolta is, ha minden rendben lesz, tavasszal lovat vesz. A megbeszélt időben, ment is az erdőre, de amint hajtotta Rozit, rossz sejtelme támadt. Fekete felhők gyülekeztek és lassan eleredt az eső. Megpakolta a kocsit, el is indultak, ő maga is tolta, teljes erőből. Nógatta a szamarat, de az egy százméteres út után, lecövekelte lábait. Egy tapodtat sem tett, sem előre, sem hátra. Közben esett az eső, az út teljesen felázott, a kocsi kerekei belesüppedtek az erdei földbe. Bíztatta Rozit, ostort rántott, csattogott vele, káromkodott, lehordta mindenféle utolsó kurvának, lévén nőnemű, de ő hajthatatlan volt! Rá is csapott az ostorral, de ekkor úgy érezte, mintha áram ütötte volna meg a kezét. Meg is bánta tettét, eldobta az ostort, a kocsira pakolt fából kezdett lerakodni, hátha könnyebb lesz, és akkor meglesz a fuvar. De minden igyekezete eredménytelen volt. A dühtől majdnem a sírás környékezte, a kocsin annyi fa volt csak, ha ezt a fuvaroztató meglátja, egyből kiábrándul, az egészből.
Elázva, fáradtan álltak ott az erdőben. Kezdett sötétedni, nem tudta mitévő legyen. Az jutott az eszébe, egye meg a fene, ezt a fuvart, meg a pénzt. Ló sem kell!
Amikor erre gondolt, Rozi megmozdult és elkezdte húzni a kiürült kocsit. Mintha meghallotta volna, mit mondott, vagy legalább is, mire gondolt.
– Nem is olyan hülye szamár ez! – mondta maga elé és örült, hogy így alakult, mert legalább ebből az esőből, ebből a nyirkosságból lassan hazaérnek.
Másnapra, elfelejtette az egészet, csak a megrendelőnek kellett megmagyaráznia, hogy az eső, a sár miatt, nem sikerült a fuvar, de ha egy kicsit jobb idő lesz, pótolja. Nem is kérdezett semmit, csak annyit mondott: – Egy ló, jobb lenne! Ezzel aztán a kérdés, be is lett fejezve. Szamaras Janit csak az izgatta, hogy ezt az újbóli felvetést, Rozi ne tudja meg, mert akkor talán még baj is lehet.
Azért újból átgondolta a ló vásárlás kérdését. A pénz lassan gyűlt, már volt vagy nyolcvanezer forint, a csizmaszárban. A kocsmában beszéltek erről, az egyik fickó mesélte, hogy Vácon, minden hónap harmadik vasárnapján van, állat- és kirakodó vásár, ott lehet kapni lovat. Azt is tudni vélte, az illető, hogy az árak eléggé eltérőek. A fogathajtó százötvenezernél kezdődik, a nyerges ló, több mint félmillió, a sport lovak, pedig elérik a kétmilliót, sőt meg is haladják. Tehát, még egy jó pár fuvart le kell bonyolítani, hogy meglegyen az összeg. Meg azt is hallotta, hogy ha valaki vesz egy új autót, a régit beszámítják az árába. Titkon arra gondolt, hogy Rozitól is megválik, kap érte egy kis pénz, azt is beszámítja az árba, és akkor meglesz a ló. Örült ennek a kalkulált eszmefuttatásnak, de beszélni nem mert róla, főleg hangosan, az erdőben történtek miatt.
Eltelt a tél, megjött a tavasz, mind a ketten, ő is, meg Rozi is, minden baj nélkül átvészelték ezt az időszakot. A fészerbe eszkábált neki egy istálló félét. A fuvarok is elkezdődtek, a pénz szaporodott, már magába, ki is választotta a megfelelő vasárnapot, áprilisban, hogy a szamárral Vácra mennek, arra a bizonyos lóvásárra. De ez úgy szokott lenni: – Ember tervez, Isten végez! Most is így lett. Szamaras Jancsinak megbetegedett a fia. Kórházba került, műtétet kellett végrehajtani. Többször voltak a kórházban, hogy minden rendben legyen, egy borítékot csúsztattak az orvos zsebébe. Az asszony nem tudta honnan van a pénz, de a csizmaszárból kellett kivenni. Ilyenkor nem mérlegel az ember, mégis a fiáról van szó, a ló várhat!
A bajok után könnyebb napok szoktak következni. Így volt ez Szamaras Jancsiéknál is. A gyerek felépült, sikerült a műtét, már járt iskolába, ő pedig tovább fuvarozott. A hiányzó pénz lassan gyűlt azért a csizmaszárba. Amikor olyan messzebbről bonyolított fuvarba jártak, ült a bakon, fogta a gyeplőt, az ostort csak úgy megszokásból tartotta a kezében. Rozi, pedig egykedvűséggel, némán poroszkált az úton, húzta a kis kordélyt. Úgy tett, mintha ez neki semmiség lenne. Néha megrázta nagy füleit, de nem figyelt a dolgok alakulására. Jani, pedig ilyenkor gondolkodott, ábrándozott. – Mégis csak veszek egy lovat, bárki, bármit mond! Így ahogy elgondolta, érezte a ló testének különleges illatát, kezében sörényének fényességét. Hallotta prüszkölését, kapálódzó lábainak dobaját. Valami különös, melegséggel teli érzés futott át rajta. Úgy érezte, ez lesz élete legboldogabb perce, amikor végre megvalósíthatja nagy álmát, amiért érdemes volt küzdeni, dolgozni.
Két hónap telt el, már június harmadik vasárnapja következett. Előtte való nap belopódzott a fészerbe, elővette a gumicsizmát és a benne lévő zacskóból a szénára, borította a pénzt. Különválogatta a papírpénzeket, majd egy csomóba rakta és elkezdte számolni. Lassan ment, kétszer el is tévesztette, mindig újból kellett kezdeni, de aztán végre sikerült. Az asszony is megzavarta egyszer, mert kiabált neki, hogy kész a vacsora. Most már nem titkolhatja előtte, megvan a pénz, ezt lóra gyűjtötte, el kell mondania. Be is ment a házba, vitte magával a zacskót, benne a százötvenezer forintot. Leült az asztalhoz, maga elé tette a kis csomagot és várt. Az asszony először nem vett észre semmit, a fia kérdezte meg: – Apu, mi van abban a papírban? – Pénz kisfiam, pénz egy lóra! – mondta Szamaras Jancsi és várt, hogy az asszony mit szól hozzá.
– Lovat akarsz venni, nem jó a szamár? . kérdezte az asszony, csak úgy közömbösen, mintha nem érdekelné az egész felvetés.
– Mondtam már neked, lovat akarok, most megvan a pénz! – szögezte le Szamaras Jancsi.
Az asszonyt csak a pénz érdekelte, ezért meg is kérdezte:
– Mennyi az a pénz?
– Százötvenezer!
– Azért, mindért lovat akarsz venni?
– Mindért!
– Mi lesz a szamárral?
– Eladom!
Így pergett a hirtelen felfokozódott párbeszéd. A fia vetette közbe: – Apa, a szamarat, ne add el! – és látszott rajta, hogy szomorúság kerítette hatalmába. Jancsi szótlanul nézte fiát, hirtelen nem tudott mit mondani. A szamárra gondolt, ő is megszerette Rozit, de titkon mégis úgy döntött, hogy elviszi a vásárba és megpróbálja eladni, mert az a pár ezer forint is számít egy jó lónál, melyet majd kap érte.
Az éjszaka nyugtalanul telt, többször felriadt álmából és a párna alatt megtapogatta a papírzacskót a pénzzel, mert biztonsági okokból oda tette, lefekvés előtt. Reggel korán kelt, a többiek még aludtak. Felöltözött, a pénz egy fekete kendővel a derekára kötötte, közvetlenül a hasa alá, az ágyéka fölé. Gondolta, ha oda nyúlnának, azt venné észre a legjobban. Rozit kivezette a fészernek nevezett istállóból. A szamár egykedvűen állt, nem értette ezt a korai, hajnali kelést. Úgy gondolta a gazda és közötte, csak a gazda lehet okosabb, ő csak egy szamár, biztosan tudja, miért és merre mennek.
Szamaras Jancsi fogta a kötőféket és vezette a szamarat. Végig ballagtak a még kihalt falun, az erdő felé vették az utat, mondták a kocsmában, ha arra mennek, sokkal rövidebb az út. Jancsi megfogadta a tanácsot, sőt még úgy döntött, hogy nem gyalogol, hanem felül Rozi hátára és így járják be az erdei utat. A szamár ez ellen nem tiltakozott, csak Jancsi lába ért földet, néha-néha, egy magasabb földkupacnál. Jó, bő kétórai járás után elérték a város határát. Úgy döntött, leszáll a szamárról, ma már nem valami nagy látványosság, szamárháton járni. Nem akarta, hogy mosolyogjanak rajta, az mégis más, egyértelműbb, amikor egy ember, vezet egy szamarat és nem fordítva.
Beértek a vásárba, lehetett úgy reggel hét óra, de már a vásártér megtelt kocsikkal, lovakkal, emberekkel. Nagy volt a kavarodás. Szamaras Jancsi egyelőre, nem tudta merre menjen. A lovakat nézte, aztán megállapította, hogy ott oldalt sorakoztak fel azon gazdák, akik lovat szeretnének eladni. Ott hátrább voltak a marhák, meg a disznók. Ő a szamárral a lovasok mellé sorolt be. Rozit kikötötte a vásárteret körbe kerítő vaskerítéshez és várt, nézelődött. Pillanatnyilag nem tudta mitévő legyen. Ha most jól végig gondolja a dolgokat, az lenne a legjobb, ha első lépésben nyélbe tudná ütni Rozival kapcsolatos üzletet, és aztán szétnézhetne a lovak között.
Telt, múlt az idő, az emberek jöttek, mentek, beszélgettek, ő csak állt a szamara mellett, de senki nem kérdezett tőle semmit. Azt sem, ki fia borja, de azt főleg nem, hogy mit akar itt a szamárral. Rozi egykedvűen bámulta a tömeget, nem volt véleménye semmiről.
Ahogy ott állt a nagy várakozásban, szeme mindig a lovak felé pillantott. Távolról nézte őket, megpróbált valamiféle hangfoszlányokat elkapni, de így a messzeségből nem állt össze, semmiféle kép. A hangok, meg a szagok, vagy inkább illatok eljutottak hozzá. Ez utóbbiból a sült kolbász illata, amely úgy fonta körbe és át az egész vásárteret, mint futó repkény a ház körüli bokrokat. Meg is borzolta orrát, majd a gyomra reagált rá. Érezte, éhes. Mivel nem jött erre senki, Rozi békésen álldogált a kerítés mellett, úgy döntött, megnézi azt a kolbászos figurát. Oda is ment, kért egy jó adagot, mustárral, kenyérrel. Be is falta, jól esett, de most meg szomjas lett. Látta, hogy isszák egyik bódénál a csapolt sört, odament és kért egy korsóval. Megitta, és úgy érezte, mindjárt jobb a közérzete, a sörben lévő kevés szeszfok még bátorságot is kölcsönzött neki. Fel is bátorodott és a lovak felé vette útját.
Elsőként egy világos pej lovat vett szemügyre. Nézegette, körbe járta. Mások is voltak ott, hallotta mennyit kért a gazda érte. Az ötszázezer számára elérhetetlen volt. Mondták is, ez nyerges ló. Szépnek tartotta, megnézte még egyszer, aztán tovább ment. Az egyik lónál vagy nyolc férfi állt, nagyban alkudoztak. Csapták is egymás tenyerét, de Jani csak annyit vett ki a beszédből, hogy a ló arab telivér, Piero névre hallgat, és egy tenyéssz mén. Az ára a csillagos égbolt volt, amikor meghallotta a több milliót, az ágyékához kötött kendőhöz nyúlt, és nagyon szomorú lett. Mit kezd itt ennyi pénzzel? Gondolkodott és arra a következtetésre jutott, hogy semmit. Visszaballagott az ő szamarához, amely ugyan olyan türelemmel állt ott, mint a posztjára állított katona, aki csak a váltást várja. Megsimogatta a szamár hátát, megveregette a fejét. Rozi ezen, csodálkozott, mert gazdája, sohasem szokta becézni, babusgatni.
Szamaras Jancsit mindezek ellenére, mégis a ló izgatta. Újból elindult, hátha sikerrel jár, és mégis lesz egy lova. Sokáig botorkált a lovak között, már volt olyan gazda, aki engedett is az árból, de az még mindig nem felelt meg számára. Tudta, azt nem mondhatja, annyi pénze nincs, így inkább azzal állt tovább: – Még körülnézek! A botorkálás, téblábolás során újból a sörös bódéhoz jutott. Bátorításként a torkán lekergetett még egy korsó sört. Várt. Nézelődött. Gondolkodott. Ahogy így töprengett, akkor vette észre, hogy ott távolabb is áll egy szekér, melyhez két ló volt a saroglyához kötve. Közelebb ment, mindkét ló bogárfekete, megérintette az egyiket. Nem reagált erre, a gazda mondta is: – Nagyon szelídek. Ez kanca-csikó, másfél éves. A másik, az nem eladó, vagy azt mondom inkább, már elkelt! Jancsinak tetszett a ló. Igaz, nem almásszürke, nem az a bizonyos álmai lova, de mégis, igazi ló!
Az ára érdekelte, a gazda meg is érezte, és mindjárt mondta is: – Százhatvan ezret kóstál! Szamaras Jani állt és nézte a lovat. A gazda nyújtotta a tenyerét. Ennyi pénze nincs, kell, hogy engedjen. Váratlanul belecsapott és azt mondta: – Száznegyven! A gazda egy kicsit meghökkent ekkora bátorságtól. Töprengett, kifaroltatta a lovat a szekér hátuljától, hogy jobban körbe lehessen járni. Jani végigtapogatta a lovat, a farától a fejéig. Fordítva kezdte, ez nem volt szokásos, így jött a kezére. A végén a ló fogait nézte meg. Épek voltak, szépek, tényleg fiatal a ló. Odament a gazdához és nyújtotta a tenyerét. Belecsapott és azt mondta: – Száznegyvenöt! A gazda válaszolt: – Száznegyvennyolc! Jani csak egy pillanatig habozott, befér a pénzébe, gondolta és visszacsapott a gazda tenyerébe: – Száznegyvennyolc! Megköttetett az üzlet!
A gazda odaadta a papírokat, amely a lóval jár ilyenkor, meghívta Janit egy áldomásra. Megitták a sörüket, aztán annyit mondott: – Vigyázzon rá, jó ló! Még egyszer kezet fogtak, Jani elkötötte a lovat és megindult, hogy megkeresse a szamarát. Rozi továbbra is egykedvűen állt, csak a nagy fülei, meg a farka mozgott állandóan, hogy a legyeket hessegesse magáról.
Szamaras Jani megállt egy pillanatra. Egyik kezében a várva várt ló kötőféke, a másikban Rozi vezető póráza. Ezt azért nem gondolta, hogy lova is legyen, meg a szamara is megmaradjon. Tulajdonképpen elégedett volt a történtekkel. Ahogy elindultak és vezette a két jószágot, Rozi éktelen iázásba kezdett, mintha azt akarta volna kifejezni: – Köszi gazdám, ezt jól tetted! A vásározók hangos nevetéssel nyugtázták a produkciót, volt, aki integetett a kezével. Jani, pedig elindult hazafelé. A városon keresztül, gyalog tette meg az utat. Ahogy elérték az erdőt, az elkerülő utat, megállította a két párát és arra gondolt, ha már lova van, mégsem megy gyalog haza, inkább felül a ló hátára. Igaz nyereg nincs rajta, a szamáron sincs, mégis fel lehetett rá ülni. Csak az a baj, hogy a ló magasabb, rá nem lehet úgy felpattanni, mint a szamárra. Ez most gondot jelentett, mitévő legyen? Ezen törte a fejét. Ahogy így gondolkodott, ott beljebb az erdőben megpillantott egy farakást. – Ez jó lesz, onnan felülök a lóra! Úgy is tett. Oda vezette a lovat, felmászott a farakásra és felült a lóra. – Na, ezt én szőrén ülöm meg! – mondta, és lábának sarkával biztatta, hogy induljon el. A ló szót fogadott és útnak indult, járása megegyezett az erdei út kanyargóival. Közben a szamarat hosszú pórázra engedte és Rozi tőlük olyan öt méterrel távolabb, követte a lovat és lovasát. Ezzel a poroszkálással nem is volt baj egy darabig, amikor egy erdei zörgésnél a ló fel nem horkant. Egy kicsit hirtelen felágaskodott, Janit ez a szokatlan mozdulat váratlanul érte, így rövid úton lehuppant a földre és jól megütötte a fenekét és a jobb vállát.
Görnyedve felállt és szembe találta magát a szamárral. Rozi most nem mozgatta füleit, a farka is mozdulatlanul lelógott. Jani úgy érezte, mintha a szamár cinikusan mosolyogna, és talán azt akarná mondani, kérdezni: – Kellett neked ló? Én nem voltam jó?
Bosszankodott, de nem volt mit tenni, a lóra már úgysem tud felülni, így hát elindult gyalog. A teste fájt, ahogy lépett, egyre jobban. Összeszorította fogait és lépegetett előre, utána csendesen a ló, végül a szamár. Ment ez egy darabig, de a fájdalom nem akart megszűnni, sőt fokozódott. Úgy döntött, felül a szamárra. Rozi szó nélkül engedelmeskedett, vitte gazdáját, sőt még úgy is tűnhetett, mintha kihúzná magát, lám így alakultak a dolgok. Be is értek a faluba, az út a kocsma előtt vezetett. Az emberek amint meglátták ezt a különleges képet, kirohantak az utcára. Volt nagy nevetés, hahotázás!
– Ezt sosem felejtjük el! – mondta valaki. A barna hajú haverja segített neki leszállni a szamárról. – Gyere, ezt a lóvásárt megünnepeljük! – és elindultak a kocsmába. Be is mentek, az ajtóból Szamaras Jancsi visszapillantott és látta, hogy a ló és a szamár egymás mellett állnak, olyan érzés fogta el, mintha azt érezné, most barátkoznak össze. A ló ingatta a fejét, így szépen hullámzott fekete, fényes sörénye. A szamár is próbált valami hasonlót csinálni, de csak a nagy fülei mozogtak, rendezetlenül, ide-oda. Nem is baj, hogy így alakult. – Egy a fontos, lovam van! Fuvarozhat, szánthat és végül a nagyapjának lett igaza, mert megfogalmazódhatott az ősi magyar mondás: – Nem is ember az, akinek nincs lova!
Aztán a faluban évekre elfogadott kép maradt, hogy Jani szerzett valahonnan egy szekeret és ott ült a bakon és fuvarozott, szántott a kertekben. A kisháznál lévő gesztenyefához, pedig hozzátartozott Rozi. Ott volt kikötve, tavasztól őszig. Ha kedve szottyant, nagy és hosszan tartó iázással verte fel a kis falu hajnali, vagy esti csendjét.
Hozzászólások