Hajnali négy órakor a zenészek kimerülten tették le hangszereiket. Este hattól húzták a talpalávalót a násznépnek, akik bizony nem kímélték őket. Ahogy telt az idő, ahogy fogyott az ital, a jókedv egyre magasabbra szökött. A parkett kicsinek bizonyult a mind nagyobb helyet igénylő, és mind bizonytalanabbá váló pároknak. Néhányan már az asztal tetejére vágyakoztak, de erre mégsem került sor. Három óra körül a fáradtság többeket hatalmába kerített, négykor pedig már csak ketten lépegettek egymáshoz simulva a terem közepén, mit sem törődve a zene ütemével. Az ifjú pár, Erzsike és Gyuri, órákkal korábban visszavonult. Az aggódó örömanya kivételével csaknem mindenki irigykedve gondolt a boldog fiatalokra. Márti, a menyasszony unokanővére, nem tartozott közéjük. Másfél éves házasok voltak férjével, és az együttlétek, a szeretkezések ugyanolyan örömet okoztak számukra, mint az első hetekben. Ábrándozás helyett inkább az ifjú pár példáját követték, szorosan bújtak össze az ismerős ágyakban.
Márti és Erzsike sokat játszottak együtt gyermekkorukban, szerették egymást. Ez a szeretet akkor is megmaradt, amikor a két évvel idősebb Márti a háború után elkerült a faluból, és később már csak vendégként járt vissza a rokonokhoz. Szüleit korán elvesztette. Édesapja 1942 novemberében esett el valahol orosz földön, édesanyja három évvel sem élte túl ezt a tragédiát. Házukat eladták, de nagynénje, Erzsike édesanyja, mindig készségesen, bár olykor mesterkélt kedvességgel fogadta. Annak idején javasolták Gizi néninek, hogy vásárolja meg a család régi, de jó állapotú, nagy és kényelmes házát, amit még a nagyszülők építettek. Senki sem akarta idegeneknek adni, de Gizi néni ettől határozottan elzárkózott. Bizonyára zavarnák az emlékek a kissé különcnek tartott asszonyt – gondolta a rokonság –, így nem erőltették a dolgot. A lányok Márti látogatásakor mindig egy szobában aludtak. A korkülönbség egyre kevesebbet jelentett, és amikor Erzsike tizenöt éves volt, már együtt beszélték meg az „igazi női dolgokat”. Erzsike Mártit kérte fel esküvői tanúnak, és ragaszkodott hozzá, hogy férjével együtt az ő vendégei legyenek, náluk aludjanak.
A reggeli nap gyenge sugarai utat találtak maguknak a zsalu repedései között. Fényt vittek a szobába, lágyan simították végig az alvó szerelmeseket. Nem ébredtek fel még, hiszen hajnalban, amikor lefeküdtek a mulatság után, még hosszú ideig nem hagyták aludni egymást. Sokáig ölelkeztek, amíg álomba szenderültek. Márti a régi faluban járt, édesapjával, édesanyjával mentek templomba, majd testvérével játszott, mintha hóembert építettek volna. Aztán megint anyját látta, amint könnyes szemmel varrogat, és közben apja fekete szalaggal átkötött fényképét nézi. Segíteni akart a munkában, felemelte a földre lelógó anyagot, végigsimította, és apró domborulatot érzett ujjaival. Akkor vette észre, hogy édesanyja az ő monogramját hímezi az ágyneműbe, ahogy akkoriban ez szokás volt a faluban. Ébredezni kezdett, még nem volt egészen tudatánál, mégis biztosan érezte az álom és valóság keveredését. Kezei mozogtak, ujjai a párnát simogatták, és kitapintották az apró domborulatot. Szinte felriadt, aggódva nézett körül, és már tudta: nem álmodik. Tekintete a párnára meredt, szeméből folyni kezdtek a könnyek. Hangos szipogása felébresztette férjét, aki ijedt csodálkozással nézett rá:
– Mi baj van kis szívem? Valami rosszat álmodtál?
– Nem, szépet álmodtam, de valami szörnyűségre ébredtem.
– Nem értelek, mi baj van?
– Nézd ezt a párnát, nézd ezt a hímzést!
– Látom, szép. Mit nézzek rajta?
– Hát a betűket!
– Még mindig nem értelek! Jól vagy kicsim? Mi a furcsa abban, hogy Mezősi Erzsébetnek „M”, „E” monogramos párnája van?
– Hát az – és Márti már hangosan sírt –, hogy ez nem „M”, „E”, ahogyan te gondolod, hanem „E”, „M”! Nézd meg jobban! Az „M” betű van alul, és rajta az „E”, mert ez a hímzés Elekes Mártát jelent! Ez az én ágyneműm!
– Micsoda? Miről beszélsz? Biztos vagy benne?
– Igen, ezt édesanyám nekem hímezte, már pontosan emlékszem rá.
– Erzsi ellopta tőled? Ez hihetetlen!
– Nem, Erzsike sohasem tenne ilyet. Ezt csak Gizi néni tehette, még a háború alatt. Csak ő ismerte a rejtekhelyet – sóhajtotta Márti, majd elcsendesedett, és gondolatai hat évvel repítették vissza az időben.
Fagyos szelek süvítettek a faluban 1945. február közepén. A német katonák védelemre rendezkedtek be, az orosz fegyverek hangja napok óta egyre közelebbről hallatszott. Ahogy ez a háborúban szokásos, a katonák senkitől nem kértek engedélyt, akinek a házába beszállásolták magukat, vagy éppen tüzelőállásokat építettek ki a padláson. Sokan elmenekültek, többeket elzavartak, a szerencsétlen emberek alig tudtak valamit magukkal vinni értékeikből. Márti édesanyja akkor már özvegyasszony volt, a fájdalom és a rettegés szinte elvette az eszét. Az öreg pap próbálta nyugtatni azzal, hogy a háború már nem tarthat sokáig, utána talán újra békében élhetnek, akárki is lesz az úr. Mindenkinek azt javasolta, pakolják össze a legszükségesebb mozgatható értékeiket és menjenek el a faluból, amelynek elfoglalása és megtartása valamilyen katonai szempontból az oroszoknak és a németeknek is fontos. Napokon belül – vélekedett a tisztelendő úr – komoly harcok lesznek a környéken. Egy-két hét múlva, bizonyára visszatérhetnek, és ha szerencséjük lesz, nem veszik oda mindenük. Mártiék pakoltak, és mentek, Gizi néniék, akiknek háza egy félreeső mellékutcában volt, a kockázatos maradás mellett döntöttek. Az atya a támadás tényében nem tévedett, mégsem került sor nagy harcokra, mert a Vörös Hadsereg katonái egyetlen erőteljes rohammal megfutamították a németeket. Igaz, házról házra járva kutattak ellenség után, annak hiányában élelmiszert és néhány „emléktárgyat” vettek magukhoz, bár kétségtelen, a menekülők sem távoztak üres kézzel. A falubeliek szerencséjére a házakban nem, vagy kevés kár esett, a visszatérők többnyire kifosztott, de rendbe hozható otthont találtak. Márta néni, Márti édesanyja megdöbbenve látta, hogy megtalálták azt a rejtekhelyet, amit még az ő édesapja alakított ki a kazettás álmennyezetben. Szinte észrevehetetlen volt az a kivehető kazetta, amely mögött az orvvadászat mesterségét is űző nagypapa egykor fegyvereket, vadászathoz szükséges eszközöket tartott. A menekülés előtt oda pakoltak be néhány értékesebbnek vélt porcelánt, ruhaneműt, és a már gondosan kihímzett ágyneműt, törülközőket, konyharuhát. Márta néni teljesen kétségbe esett, elképzelni sem tudta, hogyan fedezhették fel a rejtekhelyet, németek vagy oroszok rabolták-e ki, és egyáltalán miért kellett nekik Mártika kelengyéje. Békés, jámbor asszony volt, ahogy mondani szokták, a légynek sem ártott, akkor mégis azt kérte istentől, büntesse meg a tolvajt, törje el a kezét. Később megbánta ezt az elhamarkodott fohászt, és arra gondolt, az a katona talán már nem is él, vagy talán sebesülteknek vitték a tiszta ágyneműket. Sokáig bánkódott, emésztette magát, mert biztosan tudta: nem lesz ereje a kelengye pótlására. Mintha csak érezte volna: nem sok ideje van már ezen a világon.
Mártit férje gyengéd simogatása zökkentette vissza a valóságba. Ránézett, és éppen kérdezni akarta, mit tegyen most. Szembesítse Gizi nénit a letagadhatatlan valósággal? Törje össze Erzsike lelkét ezen a napon? Elmenjenek, vagy maradjanak ezek után? Nem tudott megszólalni, mert hangos kopogást, majd Erzsike riadt kiáltását hallották az ajtó felől:
– Márti! Mártika! Gyertek gyorsan segíteni! Édesanyám elesett, eltörött a keze!
Hozzászólások