„Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, kiüt s a sírba visszarak.”
– Omár Khajjám: Rubáiját (Szabó Lőrinc fordítása)
Bár a fenti idézet talán túlságosan magától értetődően kapcsolódik Nabokov művéhez, mégis bátorkodtam ezt választani referátumom mottójául. Hisz Luzsin életének valójában nem mestere, csak bábuja, és mikor erre ráébred, belátva, hogy nem nyerhet, a játék abbahagyását választja: a halált. De milyen játékról van szó? Erre próbálok választ adni az alábbiakban.
Nabokov orosz nyelven, 1930-ban jelentette meg regényét Berlinben, V. Szirin álnéven. Az ottani orosz emigráns közösség próbálta megőrizni korábbi egzisztenciáját, életmódját. Természetesen ez nem sikerülhetett: a kivándorlók nemcsak elszakadtak Oroszországtól, de az általuk ismert állam meg is szűnt létezni, Szovjetunióvá változott. A gyökér nélkül maradt emberek a „régi szép idők” felett nosztalgiáztak, fogadásokra, bálokra jártak, politikai csoportokat alakítottak, újságokat adtak ki – tehát felépítettek maguknak egy illúzióvilágot, és próbálták őrizni a reményt, hogy egyszer még visszatérhetnek.
Ez a miliő egyértelműen megjelenik a regényben is, és legmarkánsabban Luzsina szüleinek lakásán érhető tetten: a bojárlányokat ábrázoló képeslapok, a lakkozott kis dobozkák, a díszes folyóirat képei alkotta giccses egyveleg ugyanúgy káprázat csupán, mint az a sakkvilág, melyet a „főhős” hoz létre maga körül. (Miért az idézőjel? Mert Luzsin valójában nem hős, hanem antihős: gyáva, apatikus, céltalan és önző, befolyásolható, és csak sodródik az árral.)[1]
Ezek az illúzióvilágok azonban a bennük élőknek valóságosak, és csak a külső szemlélő számára irracionálisak. Egymásba ágyazódott rétegekkel van dolgunk: a legkülső az orosz közösség álma az elveszett, de talán visszaszerezhető dicsőségről. Ez a legkevésbé zárt és különös. Ide szinte bárki bekerülhet, aki az „alapfeltételeknek” megfelel (orosz, és NEM kommunista), és kijutni sem nehéz: ha valaki elég élelmes, és hajlandó feladni a romantikus ábrándokat, megcsinálhatja szerencséjét a korabeli Európában (ld.: Valentyinov).
Ezen belül van Luzsináék lakása és szűkebb baráti köre. Ez már zártabb világ, a maga eklektikusan szentimentális formakincsével és szokásaival. Ide már csak úgy lehet bekerülni, ha az ember felvesz egy olyan szerepet (száműzött nemes, tisztiszolga, öreg tábornok stb.) ami a többiek számára értelmezhető és elfogadható. Bár ez konkrétan nem jelenik meg a történetben, innen már kilépni sem olyan egyszerű: legalábbis ezt érezteti Nabokov azzal, hogy Luzsin és a felesége hónapokig tervezgetik az utazásukat, de elindulniuk sosem sikerül.
A legbelső univerzum Luzsin sakkbirodalma, de ennek is két szintje van: egyrészt a fizikai valóság, a kávéházak és tornák csak sakkozók előtt nyitott és értett országa, másrészt a főszereplő egyszemélyes világa, tele a csak számára érzékelhető, irreális sakkdémonokkal. Ez a szint már felülemelkedik az anyagon, a sakkbábuk zavaró kézzelfoghatóságán. Itt a „gyönyörűséges, láthatatlan sakkerő”[2] korlátozások nélkül, tisztán van jelen, az egyes képzeletbeli négyzetekre hatalmas erők koncentrálódnak, s a lépések mint kisülések manifesztálódnak. Luzsin ezt legjobban a vak játékok során tudja kiélvezni, de ezek rendkívül ki is fárasztják, és segítik, hogy őrülete egyre jobban elhatalmasodjon rajta.
És neurózisa meglehetősen messzire nyúlik vissza: már gyereknek is különc volt, nem bírta elviselni mások társaságát, a többiekkel nem játszott – persze a kegyetlenül őszinte gyermekvilág ki is vetette magából. És minden nagyobb változás az életében, minden (a kulturális antropológia nyelvén szólva) átmeneti rítus őt nem egyre jobban beépítette, inkább eltávolította az átlagemberek társadalmától, növelte antiszocialitását.
A könyv nyitójelenetéből megtudhatjuk, hogy ezentúl apja a vezetéknevén fogja szólítani, ergo nagykorúként kezelik, és hogy ősztől egy fiúiskolában kezdi meg tanulmányait. Szülei nagyon megkönnyebbülnek, miután viszonylag nyugodtan fogadja ezeket az újdonságokat, és pár oldallal később halvány utalásból tudhatjuk meg, hogy két évvel korábban, amikor a francia nevelőnő érkezett hozzájuk, nem így reagált. De az iskolában folyton egyedül van, a többiek kerülik vagy szekálják, a tanulás sem megy neki, és többször is megszökik.
És már akkor is a saját belső világa foglalta le, amit kezdetben még nem a sakk, hanem először bizonyos matematikai példák megoldása jelentett számára,[3] amit később a kirakózás követett. Könyvei közül sem apja ifjúsági regényei, sem Puskin nem kötötték le, egyedül az egyik nagynénjétől kapott Verne és Sir A. C. Doyle kötetek keltik fel a figyelmét – mint később megállapítja, a Nyolcvan nap alatt a föld körül-ből a mindig kellő pillanatban meghozott áldozat, míg a Sherlock történetekből az „álmodozás gyönyörűségével” felruházott logika fogta meg.[4]
Abnormális személyiségéhez nagyban hozzájárult a családi légkör szinte teljes hiánya. Testvére nem volt, szülei a dühkitörései miatt óvatos aggodalommal közeledtek hozzá. Anyja talán félt is tőle, és szenvedett, hogy nem kap viszonzást szeretete. Ifjúsági regényíró apja pedig szinte biztos volt benne, hogy a fia különleges, nagyra hivatott, és műveiben rendszeresen megjelent „egy világosszőke kisfiú, […] akiből hegedűs vagy festő lesz, anélkül hogy eközben elveszítené erkölcsi tisztaságát.”[5] (Újabb illúzió.)
És az egyébként rossztanuló Luzsin folyamatosan kereste azt a „titkos örömöt”, mely szellemileg kielégítheti. Egy ideig bűvész trükköket tanul, el is sajátít néhány fogást, de úgy érzi, valami hiányzik: túl bonyolult, túl sok segédeszköz kell. Ő pedig a harmonikus egyszerűséget kereste. Később beleveti magát egy matematikai feladatgyűjteménybe, melyben az órai anyagon felüli, különleges és izgalmas példák sorakoztak. És itt egy pillanatra Nabokov felvillantja előttünk a későbbi sakk-világ előképét, már-már súrolva a lovecraft-i horror hibás geometriáját, nem euklideszi, őrjítő szögeit:[6] „gyönyörűséget és rémületet” keltő egymást metsző egyenesek, melyeket Luzsin vonalzója segítségével párhuzamba állít, „elképzelhetetlen katasztrófát” okozva a végtelenben.[7]
És egyszer eljött egy Húsvét, ami mindent megváltoztatott. A még semmiben sem igazán jó gyermek meghalt, és újjászületett helyette a csodagyerek, a sakkzseni. Luzsin egy fogadás alatt apja dolgozószobájában keres menedéket a nyüzsgő tömeg elől, de megzavarja a meghívott hegedűművész, aki telefonálni ment be, és közben szórakozottan kinyitotta az asztalon lévő díszes sakk-készlet fedelét. A furcsa figurák rögtön felkeltik a fiú érdeklődését, és nem sokkal később alkalma is lesz rá, hogy nagynénje segítségével kipróbálja.
Ugyanis a következő nap, reggeli közben apja és nagynénje egy ostobaságnak köszönhetően lebuknak anyja előtt: viszonyuk van. Az anya kirohan, a férje utána megy, a néni pedig a dolgozószobába viszi a semmit sem értő Luzsint, ahol végül a sakkal próbálja meg lefoglalni a gyermeket. De bejön idősebb Luzsin, kiküldi a fiát, és a nagynéni nem jött többé hozzájuk.
De a fiút ekkor már csak a sakk foglalkoztatta. Később az osztályban látja, ahogy néhányan játszanak, majd elkezd kimaradozni az iskolából – ilyenkor a nagynénihez ment el, ahol megismerkedik egy idősebb úrral, aki megtanítja játszani. Itt derült fény először a tehetségére is. Persze lógásai kiderülnek, apja kérdőre vonja, de titkolja az igazságot. Eddigre anyján is elhatalmasodik a depresszió („Hazugsággal vagyok körülvéve.”),[8] apján pedig a bánat, hogy nem mehet a szeretőjéhez, és még Luzsin is olyan furcsa…
Aztán egyszer apja előhozakodott azzal, hogy megtanítja sakkozni, és kiderült, hogy már tud, sőt sokkal jobb játékos nála. És innentől már nem volt megállás: idősebb Luzsin végre megtalálta fiában a rejtett tehetséget, újabb és újabb ellenfeleket hozott neki, és elindította különböző tornákon is, melyeken fiatalsága ellenére nagyon jó eredményeket ért el. A fiú pedig belekerült abba a sakkspirálba, amelyből már soha többé nem tudott megszabadulni – és valószínűleg nem is akart, hiszen életében egyedül a sakktábla felett rendelkezett hatalommal!
A nagyszerű évek azonban, a csodagyerekség a világfi Valentyinov szárnyai alatt, elmúlnak, kezdeti sikerei után döntetlenek, vereségek következnek, új, fiatalabb kihívók bukkannak fel. Meginog pozíciója a sakkvilágon belül, ami azért is különösen tragikus számára, mert már csak az maradt neki (előbb anyja, később apja is meghal – sem a temetésére, sem a sírjához nem tudott elmenni). Addigra már úgy érezte, hogy életét nem is ő irányítja, hanem valami külső erő rángatja versenyről versenyre, csak „ritkán észlelte, hogy létezik.”[9] Megrögzötten ragaszkodott rigolyáihoz (mindig ugyanaz az ásványvíz, ugyanaz a cigaretta stb.), elhagyta magát, meghízott, elgyengült – és közben folyamatosan a sakkon gondolkozott, próbált olyan új stratégiákat kigondolni, mellyel legyőzheti legnagyobb riválisát, az olasz Turatit.
„Megértette, hogy a sakkon kívül minden egyéb csak elragadó álom,” úgy érezte, hogy „ősidők óta sakkozik,”[10] és folyamatosan nőtt benne az érzés, hogy mindez már megtörtént egyszer, s meg fog történni újra, és újra, és újra…[11] Az idő múlásával egyre feszültebb lett, és a maga ügyetlen módján megpróbált menekülni is: udvarolni kezdett egy kedves fiatal lánynak, aki józan esze és szülei tiltakozása ellenére megszánja, és a menyasszonya lesz. E mellett egyre gyakrabban gondol vissza elveszett gyermekkorára, amit utólag szépnek és harmonikusnak talál. Mindezek ellenére a torna döntőjében, Turati ellen játszva idegösszeroppanást kap, szanatóriumba kerül.
Magához térése után kezdődik az utolsó felvonás: felesége megpróbálja óvni a sakktól, és igyekszik elfoglaltságot találni neki. Rajzol, térképeket nézeget, újraolvassa gyermekkora könyveit, s közben valami bágyadt, infantilis boldogságot érez, de halványan sejti, hogy (vala)mi leselkedik rá a „függöny mögül”. Több, egymástól látszólag független esemény taszítja vissza őrületébe: sakkozás egy filmjelenetben, felzaklató találkozás volt osztálytársával, felesége és egy oroszországi vendég beszélgetése, melyben a hölgy felemlegeti sakk-múltját, egy úti sakk-készlet előkerülése szakadt kabátzsebéből, végül Valentyinov felbukkanása.
Ezek mind-mind megerősítik benne a gondolatot, hogy valami végzetes kombináció része, ahol szinte mindenki az ellensége, és a legapróbb dolog is egy ellene irányuló lépés. Elkezd ő is lépéseket foganatosítani védelme érdekében, hazudik arról, hová megy, mit csinál, hogy megtévessze az ellenséget. Végül, amikor megbizonyosodik róla, hogy a „csapda” ajtaja mindjárt bezárul, kiugrik az ablakon.
Néhány záró gondolat
Véleményem szerint Nabokovnak e műve tulajdonképpen egy társadalmi horror-regény, amely az elmagányosodásról, és az elveszett harmónia miatti megőrülésről szól. És sikerült ezt olyan formában megírnia, hogy a végére maga az olvasó is megbolondul kissé. Egy sakkmesterről szóló könyvtől valahol azt várnánk, hogy egy kristálytiszta, átlátható, zseniális logika az alapja, melynek megértése, ha felül is van az átlagember értelmi szintjén, azért az író által nyújtott segítséggel, a végén feltárul előttünk a titok.
Ezzel szemben Luzsin egyre inkább megbomló elméje egy kifacsart logikát sugároz felénk, mely zavaró, sőt dühítő! És finoman szólva sem javít a helyzeten az a tény, hogy a mű kulcsszereplői kifejezetten ellenszenvesek, nemcsak azonosulni nehéz velük, de még rokonszenvet sem igazán lehet érezni irányukban.
Viszont felmerült bennem még egy érdekes, és abszolút szubjektív gondolat a könyvvel kapcsolatban: ha nem lenne teljes anakronizmus, azt mondanám, hogy Nabokov egy Mátrixhoz hasonló illúzióvilágból való menekülést írt meg. A főszereplő egy (sakk)kódokból és egyszerű geometriai formákból álló magasabb szintű világot sejt meg, úgy érzi, hogy állandóan figyelik és egy nagyobb terv, játszma része. És a könyv lezárása: az ugrás pillanatában „meglátta, miféle örökkévalóság nyílt meg tulajdonképpen előtte – szolgálatkészen és kérlelhetetlenül.”[12] És valójában nem lett kimondva az sem, hogy meghalt: mert „semmiféle Alekszandr Ivanovics nem volt.”[13]
Felhasznált irodalom
King, Stephen: Danse Macabre, 1981., Pdf-változat[14]
Nabokov, Vladimir: Végzetes végjáték, Európa Zsebkönyvek, Bp., 1990.
[1] Jól jellemzi személyiségét, hogy mire a felesége melléfekszik a nászéjszakájukon, ő egyszerűen elalszik.
[2] Nabokov, 1990: 73.
[3] Id. mű: 7.
[4] Id. mű: 21.
[5] Id. mű: 13.
[6] Vö.: King, 1981: 173.!
[7] Nabokov, 1990: 22-24.
[8] Id. mű: 38.
[9] Id. mű: 76.
[10] Id. mű: 111-12.
[11] Ld. pl. id. mű: 47.; 183. stb.! Az ismétlés motívuma végigkövethető az egész könyvön.
[12] Id. mű: 221.
[13] Uo.
[14] http://www.retro-cafe.com/scayre/books/Stephen%20King%20-%20Danse%20Macabre%20%281981%29.pdf
Hozzászólások